„Így meg csak ügyetlenkedünk a tornaórán”

GÁSPÁR ANNA PRIVÁT TÁRSADALOMTÖRTÉNETE – NASPOLYA. CSALÁDI EMLÉKKÖNYV, 1810–2016

Ritka jelenség, amikor valaki 73 évesen jelentkezik első köny­vével, majd öt év leforgása alatt két újabb kötet kerül ki a keze alól. Recenziónk a másodikként megjelentről szól, de a másik kettő is figyelemre méltó (Farkasréti kirakós. Szubjektív tájtörténet, 2013, Tárlatvezetés, 2018).

Gáspár Anna, foglalkozását tekintve építészmérnök, szerényen fogalmazta meg a feladatát, amikor Naspolya címmel megírta családi emlékkönyvét. „Ezt a könyvet nektek, leszármazottaknak írjuk. Eljött az ideje, úgy gondoltuk, hogy összeszedegessük morzsánként a magunk és a megmaradt, emlékezni képes rokonaink ismereteit” (9). A végeredmény azonban jóval több lett, mint csupán a családtagok számára jelentőséggel bíró feljegyzések sora. Már a külalakja is messze kiemelkedik a hazai könyvtermés átlagából: jó kézbe fogni, a mérete, a tipográfiája, a papír megválasztása, a kiváló minőségű (bár a könyv koncepciójából adódóan a méretüket tekintve kicsi) fotók, mind kényeztetik az olvasót. Két (!) könyvjelzőt kapunk, akárcsak a Termelési regényben. Ezekre valóban szükség is van, hiszen a családtörténet két szálon, a verbalitás és a vizualitás mentén bontakozik ki; a lapok alján sorjázó képekhez írott kommentárok a könyv végén önálló egységet alkotnak, így az ide-oda lapozgatás elkerülhetetlen, és növeli a könyv befogadásával járó élvezetet.

EP mestert nem véletlenül említettem: matematikában jártas szerző pontos mondatait olvashatjuk itt is. A sokszálú, nyomokban kétszáz évre visszanyúló családtörténetben ott van az egész Monarchia Csáktornyától Munkácsig, Zalalövőtől Csabrendekig, Szombathelytől Szarajevóig, Pozsonytól Pestig, majd Budáig. A dolog természeténél – a családi emlékezet korlátainál – fogva a könyv elsősorban a 20. századi történésekre fókuszál. Eközben mindenütt ott érezzük a személyességtől átitatott tágabb történelmi és társadalomtörténeti kontextust. Ennek és a gazdag illusztrációs anyag felhasználási módjának köszönhetően a könyv ugyanabba a vonulatba sorolódik, amelyet egy másik műfajban Forgács Péter Privát Magyarországa képvisel.

Az 1940-ben született szerző a XX. század elején vidékről Budapestre kerülő, asszimilálódott zsidó család tagjaként a langymeleg Kádár-korszakban megy feleségül egy református család sarjához. Ez a konstelláció igazán alkalmas egy széles társadalomtörténeti tabló felvázolására. Láthatjuk, hogy az 1867-es emancipációs törvényt követően milyen lehetséges életpályák nyíltak meg a tanulni és emelkedni vágyó zsidók számára. A szerző kitér a népiskolai reform áldásos következményeire, arra, hogy a XX. század elején már megjelenik az első diplomás a családban, hogy az olvasásnak, a kultúrának – és ezen belül kiemelten a zenetanulásnak és a zene szeretetének milyen jelentős szerepe van. Láthatunk sokfajta tipikus életpályát és sorsot, melyek legtöbbje a zsidóüldözés szörnyűségeibe torkollik. A közelebbi-távolabbi rokonok között ott találjuk a világhírű vonósnégyes csellistáját, a családban elsőként diplomát szerző latintanárt, akinek a belvárosi gimnáziumban tanítványa volt Mándy Iván és Kertész Imre, kollégája Szentkuthy Miklós (utóbbinak nyoma is van az író megnyilatkozásai között). Látjuk, hogy a numerus clausus következtében a tehetséges ifjak hogyan kényszerülnek arra, hogy külföldi egyetemeken szerezzék meg diplomájukat, és hogyan sodródnak bele a baloldali ellenállásnak a két háború között nem sok sikerrel kecsegtető mozgalmaiba. „Az a természetesség, amellyel anyai családunk tagjai (…) haladó gondolkodónak, baloldali érzelműnek tartották magukat, csak most, e visszaemlékezéskor hozta felszínre bennem a kérdést: mi lehetett ennek magyarázata? A szegénység? Egész Közép- és Kelet-Európában sokan menekültek a zsidóságból, kitérés mellett vagy helyett a forradalmi mozgalmakba. (…) A zsidók másik útja, a beilleszkedés, a társadalmi felemelkedés, tudjuk, csupán ideig-óráig volt sikeres” (158).

A rokonságon belül előfordul és az olvasó számára is életközelivé válik a zsidóüldözés összes lehetséges változata: a munkaszolgálat, a csillagos házak, a gettó, a bujkálás, Auschwitz és Dachau, az erőltetett menet. A szűk család megpróbáltatásait a munkaszolgálatban eltűnő apa és a koncentrációs táborba hurcolt, majd onnan szerencsésen visszatérő anya, a kisgyermekeket a háborús körülmények között megóvó nagymama sorsán keresztül érezhetjük át.

„Az én személyes tapasztalataim kora gyerekkoromból származnak. Mindössze négy éves voltam 1944-ben, Budapest bombázásakor, a Szondi utcai lakásból kiűzetéskor, majd a város ostromakor. A zajok, a szagok, az ízek, a sziréna agyat tépő hangja, a repülőgépek morajlása, a bombák robbanásának zaja, az emberek rémült arca ebben a korban már rögzül” (57) – mintha csak Nádas Péter „önéletrajzát” olvasnánk tovább. „A gettóról halvány emlékeim vannak, sárgaborsófőzelékszag, halottak pokrócban az udvaron, tilos az ablakhoz menni, mert belőnek. Egyszer tényleg belőttek, akkor a vekkeróránk újra ketyegni kezdett” (44).

Meghatározó tényező, hogy az írónak, testvérével együtt, apa nélkül kellett felnőniük. Ennek sajátos következménye, hogy „[a]pánk és vele együtt a férfiak, főleg az elpusztultak – ezekből a mi családunkban is volt bőven – mítosszá lényegültek át. Hogy mennyire más lenne az életünk, ha élne, biztosan sielnénk, korcsolyáznánk, bicikliznénk. Így meg csak ügyetlenkedünk a tornaórán” (45). A háborús félárvák a Rákosi Mátyás Gyermekotthonba, majd az orosz nyelvű Maxim Gorkij Iskolába kerülnek, ahol magas rangú kádergyerekekkel együtt kapnak színvonalas nevelést. Ennek köszönhetően később egyenes az út az egyetemre, a műszaki értelmiségi pályára.

Itt kapcsolódik a történetbe házasság révén a református ág. A századfordulótól kezdve a férj ősei, tisztes parasztcsalád tagjai, szép lassan szintén Budapesten, illetve először annak külvárosában, Kőbányán kötnek ki. A szerző az asszimiláció szót használja akkor is, amikor leírja, a két különböző világból származó pár hogyan tudja kialakítani közös életét.

Első kézből kapunk látleletet a Kádár-korszakról is. A férj, első generációs diplomásként, megtestesíti a társadalmi mobilitás eszményét, a rendszer kedvezményezettjének számít. Az értelmiségi szereplők mellett felbukkannak hentesek és munkásőrök is, miközben a családi fotók egy részét Reismann Mariann készíti. A szerző, foglalkozása révén, különösen jól rálátott a szocialista építőiparra, a 60-as évek állami beruházásaiból adódó konjunktúrára, melynek egyik következménye az ingázás, a fekete vonat. Az már csak extrawurst (hogy egy másik, matematikában szintén jártas szerző szavajárását idézzem), amikor az olvasó egyszer csak felfedezi Schiffer Pál mint gyermekkori játszótárs fényképét a könyvben.

A szocializmus korszakában is jelen vannak kimondott-kimondatlan problémaként a zsidó származásból adódó kérdések, az elhallgatás, az üldöztetés feldolgozatlan traumája. Anna négy évvel fiatalabb testvére írja a férjéről, akivel 1966-ban házasodtak össze: „Itt kell megjegyeznem, Iván katolikus családból származott. Egész házasságunk alatt egyszer sem volt téma a zsidóság. Ebben az időszakban, fiatalságom éveiben az én környezetemben zsidó kérdésekről senki nem beszélt” (140). Eközben az idősebb rokonok számon tartották ismerősökről és ismeretlenekről, hogy ki az, aki unsereines (magunkfajta) és ki az, aki gój. Az 56-os forradalmi napok élménye sem egyértelmű: „Nehéz napok következtek, sok bizonytalanság, félelem. Na, ekkor kezdtek el zsidózni…” – emlékezik a szerző akkor 14 éves húga (136).

Közelről láthatjuk a Kádár-rendszer átváltozásait, a melléküzemágak virágzását és elsorvasztását, majd az első magáncégek megjelenését. Egy közeli rokon személyében a demokratikus ellenzék egyik meghatározó alakja is képbe kerül, a családtörténetbe ágyazva az ő szerepvállalásának motívumait is jobban megismerhetjük. Az 1989-es rendszerváltás a családi szerepek átalakulásával jár: az új körülményekhez alkalmazkodni alig tudó férj helyett a sikeres vállalkozóvá váló feleség lesz a fő kenyérkereső.

A könyvet a családtörténetet értelmező társadalomtörténeti esszé zárja, és családfák teszik teljessé.

Lencsés Gyula

(Megjelent a Tiszatáj 2019. októberi számában)

Szerzői kiadás
Budapest, 2016
189 oldal