Állandóan belerúgok valamibe az utóbbi időben. Az, hogy állandóan, nyilván nem a legnyelvhelyesebb kifejezés. Állandóan nem is lehet rúgni, képtelenség praktikusan. Sőt folyton sem lehet például, a rúgás nem folyamat, hanem pillanat. Rúgni rendszeresen, esetleg időnként, vagy akár gyakran lehet. Mondjuk muszájból. Mégis úgy jut eszembe, vagyis így, hogy állandóan, mivel emezek és az összes többi szó is, amiket előrángathatnék még készakarva, üstöküknél fogva, kevésbé fejeznék ki ennek a vissza-visszatérő, emellett nem csupán fizikailag, ugyanúgy lelki értelemben is fájdalmas jelenségnek a jellegét.
Nem az a helyzet ugyanis, hogy dühömben rúgnék, vagy bosszúból, alázó szándékkal. Hogy valakinek a fara lenne tudatos akcióim célpontja. Szó sincs erről, ilyesmi kamaszkoromban fordult elő velem utoljára, azt is megbántam egykettőre. Ha az ember háborús állat, akkor én nem vagyok ember sajnos, erre negyven éve rájöttem uszkve. Mellesleg kicsit szomorúan. De még csak nem is futballozás keretében lendítek. Az is nagyon rég volt. Eleve nem is lendítek egyáltalán.
Nem kell ahhoz lendíteni, hogy telibe trafáljam sréhen a dohányzóasztal négy lába közül az egyiket. A dohányzóasztal (mekkora anakronizmus, hogy még mindig így nevezzük) kétszintes, az alsó tele van pakolva újságokkal, folyóiratokkal, papírra nyomtatott betűkkel, súlya van ebből kifolyólag, kemény, éles, nem mozdul. Meztélláb trafálok persze (a meztéllábról azt írja az internet, hogy elfelejtett szó), mert papucs nélkül létezni máskor jó. Üvöltve dőlök tüstént a kanapéra (új, sötétkék, kényelmes, tizenkét évi tervezgetés után vásárolta a feleségem az őszön), mivel nagyon fáj. Így hirtelen mi fájhatna ennél jobban, egyenesen a semmiből, a derült égből, a fényességesből, noha este van. Csillagokat látok. Abban a pillanatban világos: megint eltört az a nyomorult. A kisujj, mi más. Most a jobb lábamon. Nem ez az első eset. Bal is volt már. Jobb is volt. Nincs ebben semmi ujjdonság. De ami fáj, az fáj, és ha fáj (nincs az a lábbal tiprása a jogállamnak, ami különbül fájhatna), akkor ordítani kell. Legalábbis egy darabig.
Néhány másodperc múltán már lehet gondolkodni is. Azt mondják, olyan nincs, hogy egy ember nem gondol semmire. Csakhogy van. Amikor eltörik a kisujja, a lábán, a jobbon vagy a balon, egyre megy, akkor kezdetben nincs gondolkodás. Csak önkívület van akkor. Utána jönnek azok a percek, amikor vagyok magam és a fájdalom, szerves egységben, és közben kívülről is néződik, szenvedő szerkezet, már az egész kép önnön szemeim által. Érzem és látom is, ahogy heverek egyre kevesebb meggyőződéssel és szolidabb intenzitással a sötétkék kanapén (igen, intenzíven is lehet heverni), de már érzem, hogy mindjárt elmúlik a nagyja. Csak a kicsije marad. A következményekkel még szembe kell nézni középtávon. Lüktetni fog egy ideig, remélem, hogy nem nagyon, és semmiképpen sem annyira, hogy ne hagyjon aludni. Be fog kékülni, lilulni, feketülni, utóbb derül ki, hogy mennyire és mekkora területen. A cipőhúzással gondjaim lesznek. A lépcsőmászással nemkülönben. Sebaj, kijárási korlátozások vannak, hómofisz, az este nyolc miatt esti sétáimnak befellegzett már két hete, ebből nem csinálok ügyet.
Mondom, nem első eset. Mindent tudok. Az első eset után még elmentem orvoshoz. Hazarepültem, és azután. Néztem a kisujjamat, nagy volt, színjátszó meg minden, morfondíroztam, hátha kell vele csinálni valamit. Nehogy baj legyen. Nehogy úgy járjak, mint a mutatóujjammal a bal kezemen, amelyet megrúgott egy szovjet katona nyolcvanöt tavaszán. Akkora lett másnapra, mint a pápai páros egyik fele. Fiatal voltam, fittyet hánytam, elmúlik magától, ehh. Azóta sem bírom ökölbe szorítani a balt. Igaz, nem is igen volt erre szükség immár, nem pofozkodtam többé, finom kezű entellektüellé változtam, kilenc egészséges és egy kacska ujjal.
A láb azonban más. Az ujjak elhelyezkedésétől és méretétől úgyszólván függetlenül. A törött lábkisujjal nem lehet csinálni semmit. Begipszelni sem, sínbe tenni sem. Azt mondta az orvos, hordjak kemény talpú cipőt két hétig. Könnyű ilyeneket tanácsolni. Nekem nincs kemény talpú cipőm. Soha nem volt. Nyári változatban nem. Converse-em és szandálom van nyáron, az egyik zoknival, a másik anélkül, egy-egy pár, míg el nem kopnak. A következő alkalommal már nem mentem orvoshoz.
Ez az első törés Moszkvában történt, egy langyos májusi estén, kétezerhétben. Napközben hokimeccseket néztünk a világbajnokságon, esténként az Izmajlovo Deltában (vagy a Bétában, vagy a Vegában, vagy a Gammában, az fix, hogy nem az Alfában) laktunk, a huszonhetedik emeleten. A gyorsliftek szétrohadtak az olimpia óta eltelt évtizedek alatt az illesztések mentén. Lehetett látni az akna fényeit, ahogy suhantunk felfelé. Hat lift volt, három működött, a másik hármat felújították azokban a napokban.
Május 9-én végigvonultunk a kommunistákkal a Tverszkaján, egészen a Lubjankáig. A kommunisták részint öregeknek, részint hibbantaknak tűntek, sokan voltak, de nem rengetegen, piros plakátokat és drapériákat cipeltek, szerették volna, ha regenerálódik a Szovjetunió. A párt főtitkárának (azaz elnökének, nem a genszek volt már a főnök, mint régen, ebből is kitűnt, hogy a regenerációra lyukas kopejkát sem érdemes feltenni) a beszédét nem vártuk meg.
Pénteken szünnap volt a vb-n, ebéd után hozzáláttunk a sörözéshez, tele volt Moszkva kioszkokkal, trafikokkal, mindegyikben sört árultak, ezerféle márkát, a járókelők üvegekkel a kezükben mászkáltak a sétányokon, a parkokban. Harminc rubel volt a sör, minden sarkon volt tojtojvécé is, komplett sorok, hat, nyolc, tíz darab egymás mellett, nénikék ültek a szélső fülkékben, tíz rubelbe került a megkönnyebbülés. Harminc egység a bevitel, tíz egység a felszabadulás. Estére elfáradtunk. Mentem ki a mosdóba a szobánkban, fent a huszonhetediken, vagyis a szobánkból, szélesen lépkedtem valahogy, meztélláb, és megrúgtam a cipőtartót kisujjal. Másnapos is voltam másnap, meg lila lábujjú is. Így kezdődött.
Azóta nem kell söröznöm ahhoz, hogy szélesen menjek, és hogy törjön. Én így öregszem.
A szemem is öregszik. Rohamosan. A minap figyeltem fel rá, hogy nem látom jól a betűket az ATM-en. Nem elég kontrasztosak. Fél éve vettem fel készpénzt utoljára, akkor még kontrasztosak voltak a betűk. És most azt is észrevettem hogy nem látom kristálytisztán, mennyire kék-lila-fekete az ujjam. Homályosan látom csak, egyszerre van túl közel és túl távol.
Mindegy. Ebcsont beforr, ebben továbbra biztos vagyok. Nem volt még úgy, hogy ne forrt volna be.
Aztán jött a hír reggel, hogy az embert, akit ismerek, lélegeztetőgépre tették. Beteg barátok, haverok, cimborák voltak már tavasszal és azóta is. Olyanok, akiknek meg sem kottyant, és olyanok, akik kórházba kerültek, majd sokáig ki sem jöttek onnan. Hálistennek apránként rendbe jöttek mindannyian. Ilyen azonban még nem volt, ilyen lélegeztetőgépes, akit ismerek. Remélem, jó kezekben van, és sürgölődnek körülötte sokan, akik elszántak és okosak. De mégis mennyire egyedül lehet ott szegény. Mint az ujjam. Nem az. A másik. Drukk van.
Gazda Albert
