Tiszatájonline | 2020. november 11.

Lassú tenger

LAUDÁCIÓ CIROK SZABÓ ISTVÁN MAKÓI MEDÁLIÁK DÍJÁHOZ
Amikor elolvasok egy verseskötetet, azzal mérem a súlyát, hogy mire emlékszem belőle, milyen sorokra, milyen hangulatra, hogyan rezonáltam a világára. Megesett, hogy egy formailag kifogástalan kötet járt a kezemben, ám kevés sor, vers ragadott meg belőle. Valamikor épp a megbicsaklásoktól lesz eleven, izgalmas a költészet. Leginkább azonban attól, hogy érezni benne az egyéni arcélet, hangot… – ORCSIK ROLAND LAUDÁCIÓJA

LAUDÁCIÓ
CIROK SZABÓ ISTVÁN
MAKÓI MEDÁLIÁK DÍJÁHOZ

Amikor elolvasok egy verseskötetet, azzal mérem a súlyát, hogy mire emlékszem belőle, milyen sorokra, milyen hangulatra, hogyan rezonáltam a világára. Megesett, hogy egy formailag kifogástalan kötet járt a kezemben, ám kevés sor, vers ragadott meg belőle. Valamikor épp a megbicsaklásoktól lesz eleven, izgalmas a költészet. Leginkább azonban attól, hogy érezni benne az egyéni arcélet, hangot. Hacsak nem hosszú érlelés után, idős korában adja ki első könyvét a szerző, az első köteteknél erre az önálló, karakteres jelre vadászok. Nem gond, ha érezni az elődök hatását, ha itt-ott formai, stilisztikai, retorikai következetlenségek akadnak. Mindezt feledteti az egyéni erő kisugárzása, ahogyan József Attila első köteténél. Azé az egyéniségé, amelynek megismételhetetlen kézjegye sem előtte, sem utána nem fordul elő újra. Valakinek ez már az első kötetében kinyomozható, másnál később jelentkezik. Nincs szabály. Igen, minden verstani előírás ellenére a jó vers szabálytalan. Nem szabad, nem kötött, hanem szabálytalan. Egy olyan hang szabálytalansága, amelyet semmiféle korlát nem nyomhat el.

Az idei, 2020-as Makói Medáliák két eseménytől lesz emlékezetes. Az egyik a globális járvány, amely miatt a díjátadó ünnepség is elmaradt, a másik, és ez sokkal fontosabb: Cirok Szabó István nagyszerű első kötete, az Agancspark. Ugyanakkor több jó első verseskötet jelent meg 2019-ben, nem pusztán Cirokéban fedeztük föl azt a bizonyos szabálytalanságot. Miben más hát az Agancspark a többi kötetnél? Azt hiszem, erre a kérdésre legfrappánsabban a kötet fülszövegét jegyző költőtárs, Celler Kis Tamás válaszolt: „Nem fedezhető fel benn semmi az első kötetesek becsvágyából. Az lehet az érzésünk, hogy a szerzőnek egyáltalán nem állt szándékában költőnek lenni, egyszerűen nem volt más választása.” Cirok kötetének van egy számomra meghatározhatatlan lassúsága. Ahogyan a kötet egyik szereplője állítja: „Hogy milyen egy nyaralás, hogy a tenger / lassú és sehol sem látszik a túlpart.” (Két part között) A vajdasági magyar költészet, amelynek a szabadkai születésű Cirok is a része, különösen ragaszkodott a tenger motívumához. Eszünkbe juthat Tolnai Ottó: tenger és Tolnai, ez a két szó elválaszthatatlannak hat. Ám Jugoszlávia véres felbomlása után mintha a vajdasági magyar lírából kiveszett volna a tenger, különösen a fiatal költőknél. Cirok nem rehabilitál, nem ír úgy, mint Tolnai, legalábbis nem formabontó. Verseiben pár helyen érzékelteti pusztán a magyar vajdasági identitást, mintegy jelezve, a jó vers nem a szerző születési anyakönyv-kivonatával függ össze. Tolnai mellett talán Kemény István és Krusovszky Dénes, illetve a szintén szabadkai származású Kosztolányi Dezső gyerekkort tematizáló műveivel rokonítható ez a líra. Ám nem vonja kétségbe a kötetében itt-ott megvillanó helyi színeket, a vajdasági couleur locale-t, a lokális traumák szilánkjait. Ciroknál a tenger inkább múlt, mint jelen, hiszen a Vajdaság egy olyan ország részét képezi ma, amelynek nincsen tengere, eltűnt a „kilencvenes évek huzatában”. Az említett, Két part között című költemény tengere pedig „lassú”. Lassú, mint az emlékezet, mert nem tár föl mindent azonnal, hanem lépésről-lépésre, akár az Agancspark kötetszerkezete. A kötet egy olyan gyerekkori, varázslatos világot idéz föl, ahol mandulaműtétre várakozva agancsok nőnek ki az emberek fejéből. A mesevilágot azonban egzisztenciális, kórházi szorongás varázstalanítja: „Ott ültünk szótlanul, fájt a mandulám helye, / csak mélyeket szuszogtam, / ahogy az ijedt állatok a bokorban.” (Agancspark)

A mese azonban nem vész el, állatok, növények, rovarok őrzik, ha őrzik, ehhez kapcsolódnak Nagy Kornélia kötetillusztrációi. A versekben, képekben több helyen találkozni olyan fúzióval, amely megkérdőjelezi a humanista ember-felfogás határait. Ember-méh, ember-szarvas, ember-fa, ember-denevér, ember-csiga és így tovább. Mintha a kötet emberképe a környező világ élőlényeivel összefüggésben alakulna ki, akárcsak Arcimboldo allegórikus portréin. Azzal, hogy Ciroknál a nem emberi élőlények ritkán allegóriák, inkább az ember körvonalainak kitágítását vagy épp fordítva, elmosását tennék lehetővé. Az ember itt nem fontosabb az állatnál, a rovarnál, a növénynél. A kötet mintha arra figyelmeztetne, az ember nem a természet ellentéte, hanem szerves eleme. A következő Cirok-sorok akár Marno János lélektani, poszthumán természet-líráját is fölidézhetik: „Az első igazi találkozásom a természettel / akkor volt, amikor megkérdeztem anyutól, / hogy az ő kézfején miért domborodik olyan / sok ér, és az enyémen miért nem. Azt mondta, / hogy azok nem erek, hanem faágak. Egy bizonyos / kor után, a bőr alatt, az ereket felváltják a fák.” (Erdő) Ám Marnohoz képest Cirok nem szakad el véglegesen a mesék archetípusaitól.

Számos ehhez hasonló, meglepő és szabálytalan sort olvashatunk Cirok Szabó István első verseskötetében: felbomló családról, párkapcsolatról, költözésről, játékról, természetről. A sikeres első kötet után az olvasók, a kritikusok olykor mohón várják a soron következőt. Én azonban bízom Cirok lassúságában. Engem épp azzal győzött meg, hogy nem kell sietni sehová. Ritka erény ez egy elsőkötetes szerzőtől, akinek a könyve az újvidéki Forum kiadónál jelent meg 2019-ben. Nincs mese, megérdemli a figyelmet, gratuláljunk neki!

Orcsik Roland

Kapcsolódó írásunk:

Janáky Marianna: Verses interjú Cirok Szabó Istvánnal >>>