Arcok mögé nézve

SZABÓ LUCA PORTRÉI

Az információnak, amelyet befogadunk a világról, háromnegyede képi, csak a kisebbik része szöveges, vagy ahogy a nyelvészek fogalmaznak, verbális. Ráadásul, ha ez a két csatorna ellentmond egymásnak, a képnek adunk hitelt.

A jó kép hiteles.

A ’kép’ szónak a magyar nyelvben igen érdekes a jelentésmezeje. Ha valami, ’képtelenség’, az azt jelenti, hogy nincs. Ami láthatatlan, amiről nem lehet képet csinálni, az nem is létezik. Ha azt mondjuk, ’képes’ valamire, azt jelenti, hogy meg tudja valósítani. Aztán van ugye a ’képmutató’, annyit tesz, hogy álságos, mást mutat, mint ami a valóság.

Volt is egy ilyen műsorunk a tévében, negatív árnyalat nélkül, az eredeti jelentések összegének gondoltunk: Képmutatók. Kulturális műsor volt, kevés szöveggel, több zenével, sok-sok képpel. De eszünkbe juthat a búsképű lovag, vagy az a kifejezés, hogy fölképel – és akkor már el is juthatunk az arcig. Ha van képünk hozzá.

Sok mindenről lehet képet készíteni, de az egyik legérdekesebb téma az ember, ezen belül is az emberi arc. A portré már a festészetnek és a szobrászatnak is egyik fő témája volt, de a fotográfia is kezdettől használja. A fény-képészet. Jó fotósról sokat elárul, hogy hogyan nyúl egy archoz. Például, hogy vele együtt meg akarja-e ragadni a hozzá tartozó embert is, vagy a fejet, az arcot csak formakincsnek tekinti.

Úgy nézem, Szabó Lucát az emberek érdeklik. Az amit éreznek, amit gondolnak, ami foglalkoztatja őket, és néha még az is, amit el akarnak titkolni. Arcukat a fényképein föl akarja tárni. Kevés a kellék. Csak egy könyv, egy kutya, lámpa, egy kamera. Nagy többségük semmit nem – csinál.

Ugyanakkor az emberek többsége belenéz a kamerába. Azaz ránk néz. Azaz egészen pontosan Lucára nézett, amikor a kép készült. Neki mosolyog, magyaráz, gesztikulál, pózol. Alföldi Róbert is ide les elgondolkodva, pedig neki a főügyelőre illene figyelnie, annyira magyaráz neki valami múlhatatlant. Még Szabó István tekintetét is magunkon érezzük, pedig szemét a sötét napszemüveg takarja.

A legtöbb kép közeli, néhány szuperközeli. Luca olyan közel ment hozzájuk – amilyen közel menni ma már nem is szabad. Merthogy a vírust elkaphatjuk, átadhatjuk. Talán még maszkban is. Azért is érdekes most ez a gyűjtemény, merthogy a járvány épp azt veszi el tőlünk, ami legjellegzetesebb bennünk: az arcunkat. Ismerőseinket nem csak fölismerni nehéz így, de könnyebb félreérteni, nehezebb a szimpátiát megérezni, a hazugságot megsejteni. Nevetni a maszk alatt is lehet – szól járványügyi jelmondata a szegedi színigazgatónak, aki maga is ott a falom nagyon diris beállításban. Ám eltakart arccal színházat, filmet csinálni nem lehet. Maszkos közönség lehet, maszkos színész aligha. Legföljebb az Álarcosbálban.

Persze Luca a saját portréját is maga készítette el. Nehogy már valaki más elrontsa… Szigorúan, fehér eleganciával néz ránk, szép szúrós szemétől összerezzenek. Kicsit örültem is, hogy a kiállításon nem tette föl, csak a meghívóra.

Nézzék hát meg sorban Szabó Luca embereit a Petőfi-telepi művelődési házban Szabó Luca szemével! S kívánom mindannyiunknak, hogy minél előbb kapjuk vissza a teljes arcukat!

Márok Tamás