Semmi kis cérnaszál volt, észre sem vettem, amikor kicsúszott az őszirózsa-palánták közül.
Nem fűztem hozzá sok reményt, különösebb terveim sem voltak vele. Csupán úgy éreztem, ha már elém fújta a zuglói szél, nem hagyom veszni. Mégiscsak egy parányi életről van szó, nem?
Annak rendje és módja szerint takaros cserepet kapott. Ki is karóztam, selyemcérnával odakötöttem egy hurkapálcikához, hisz tudom, az esztétikum és a lényeg a részletekben rejlik. Remegett minden porcikája a reggeli szellőben. Olyan volt, mint egy koraszülött csecsemő, aki minden érintéstől összerezzen.
Teltek-múltak a napok, és úgy alakult, hogy magára kellett hagynom. A teraszon hosszú perceken át huzigáltam ide-oda a cserepét, nehogy túl sok fény érje majd. Papírt és ceruzát vettem elő, megnéztem a neten az elkövetkezendő napok napsütéses óráit, osztottam, szoroztam, gyököt, árnyékot és fényt vontam. És heuréka! Felfedeztem számára a legjobb helyet. Nyugodtan görgettem volna a gurulós bőröndömet, de valami megtorpanásra késztetett. A valami egyenesen a terasz felől érkezett kósza fuvallatként, melyet komoly és mély lelkiismeret-furdalás hátszél kísért. Szóval magamra hagysz?, hát erről ennyit…üzente a palánta. Tétováztam valamicskét, aztán nekilódultam: nehogy már egy szetemnyi növény szóljon bele az életembe. De ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ez lett belőle. Nem volt nekem egyetlen perc nyugovásom sem a három nap alatt. Folyton azon morfondíroztam, vajon mi lehet vele, él-e, hal-e? És halljatok csudát: ötszörösére nőtt a három nap alatt. Jól kibabrált velem, mehettem az Obiba virágföldért meg nagyobb cserépért.
Új „házba” költöztettem őkelmét, kapott enni, inni rendesen, még a desszertről sem feledkeztem meg: a legjobb tápsóba öltem maradék pénzemet. És a paradicsomom egyre csak nőtt és nőtt. Minden egyes új hajtását számon tartottam. Éjszaka növesztette a leghúsosabb leveleket. Ekkor, mondjuk, felmerült bennem, hogy domináns és élő alvilági kapcsolatot tart fenn sötétebb hatalmakkal, jó lesz vele vigyáznom. Még az is átfutott rajtam csupáncsak egészséges önvédelemből, hogy leviszem a komposztba a kis maffiózót, mielőtt még a szomszéd teraszon lévő ellenérdekű paradicsommal bajuszt, akarom mondani kacsot akaszt. Szeretem a nyugalmat, semmi szükségem bandaháborúra, olyan gyerekes dolognak tartom.
Az egész ház a paradicsomkám csodájára járt. Három méter magas lett, és az egyik rejtélyes hajnalom negyvenkét bimbóval örvendeztetett meg. Mi mondjak? Álltam könnybe lábadt szemmel, meghatódva, és azt mondtam, egye meg a fene a sok aggódást, istenuccse megérte. A szomszédaim már nem is az én, hanem az ő hogyléte felől érdeklődtek. Kreatívabbnál kreatívabb ötleteket találtak ki arra az esetre, ha őmagassága a terasz belmagasságát, a három és fél métert meghaladná. A szomszédok minden ötletét elvetettem. Vettem a metszőollómat, felálltam a létrára, és a csipkés levelek után nyúltam. És megint csak halljatok csudát, azt látom, hogy a levelek között egy katicacsalád alussza legédesebb álmát. Hát barbár vagyok én? Hogy egy egész bogárcsaládot lemészároljak?
Egy aránylag nyugodt hét következett. Keringőztek a kiteregetett ágyneműk a szélben, béke és nyugalom honolt mindenhol. De mint a jól megkomponált filmekben, érezni lehetett valami nevenincs feszültséget. És hopp, egyszerre kibújt a szög a zsákból: észrevettem, hogy a paradicsom oldalhajtásai sűrű árnyékot vetnek a virágzó pistikémre. Felelősségteljes döntés elé állított a sors. Vagy a pistike, vagy a paradicsom, nincs kecmec. Álló éjjelen által gyötrődtem, főtt a fejem, mint apámnak a disznóölés előtti éjszakán, pedig ő nem is döfött, csak a tálat tartotta.
Mint egy magyar népmesében, egyetlen éj alatt körte alakú termések özönével lepett meg. A pistikék jókedvűen lubickoltak a simogató fényben, nem volt értelme semmiféle kaszabolásnak, hisz a csokorba kötött körték lehúzták az ágakat, jött a fény hívatlanul, mint a tavaszi hó. Már csak a termések leszedéséről kellett gondoskodnom, mert a paradicsomfám ontotta magából a narancssárga körtéket. Kapott belőle mindenki: a szomszéd, az orvos, a rokonság. Főtt a lecsó, édes illat lengte be a lakást heteken át.
Aztán… remegő kézzel tudom csak leírni, aztán egyik napról a másikra lekonyultak a levelei, puha lett a szára, mint egy rongybaba rosszul kitömött karja. Nem bírtam nézni a haláltusáját. A parányi zöld körtéket leszedtem. Lett egy szakajtónyi. Lemetszettem az első ágat, aztán a másodikat, és az összes többit. Sírt a kezemben az olló. Könnyeztem én is. A zöld körtéket egy fonott kosárkába tettem a konyhaasztalra. Dísznek.
Telnek a hetek és hónapok, zörgő leveleket sodor a lábamhoz a szél. Új évszak jön, a régi megy, de a paradicsomkáim nem változnak: kőkeményen és zölden állnak az asztalon, és úgy fénylenek, mint smaragd csodalámpák egy arábus népmesében.
Halász Margit
