Jó baj

A CHICAGÓI 7-EK TÁRGYALÁSA
Valószínűleg a Holdig ugrott volna örömében, sőt, talán a maga idejében így is járt el a nemrég elhunyt, faji elkülönítés ellen Martin Luther King oldalán vonuló John Lewis kongresszusi képviselő, ha értesül az 1968-as demokrata nagygyűlés után összeesküvéssel vádolt Chicagói 7-ek kiállásáról. Az aktivistákból, hallgatókból, hippikből álló csoport ugyan zűrbe keveredett, ám gerincességük rábökött a rendszer visszásságaira, így a képviselő szállóigéjével élve a delikvensek „jó bajban” voltak… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

A CHICAGÓI 7-EK TÁRGYALÁSA

Valószínűleg a Holdig ugrott volna örömében, sőt, talán a maga idejében így is járt el a nemrég elhunyt, faji elkülönítés ellen Martin Luther King oldalán vonuló John Lewis kongresszusi képviselő, ha értesül az 1968-as demokrata nagygyűlés után összeesküvéssel vádolt Chicagói 7-ek kiállásáról. Az aktivistákból, hallgatókból, hippikből álló csoport ugyan zűrbe keveredett, ám gerincességük rábökött a rendszer visszásságaira, így a képviselő szállóigéjével élve a delikvensek „jó bajban” voltak.

Közszájon forgott már egy ideje nemcsak e határozottság, de Az elnök emberei című sorozatot tető alá hozó és A közösségi háló írójaként ugyancsak ismert Aaron Sorkin szkriptje is, legelőször Steven Spielberg döntött úgy 2006-ban, celluloidra vinné a hetesfogat történetét – a Heath Ledger, Sacha Baron Cohen (aki a Netflix-átiratban is visszatér) és Will Smith főszereplésével tervezett korlenyomatot azonban keresztülhúzta a 2007-es forgatókönyvíró-sztrájk. Paul Greengrasst is foglalkoztatta az ötlet, vállalkozása nem is tűnt reménytelennek a Véres vasárnapból és A United 93-asból kiindulva, míg végül maga az Elit játszmával debütrendezésen-tűzkeresztségen átesett Sorkin ültette képernyőre a sztorit, miután Spielberg áldását adta a módszereire.

Szerzői kézjegye vastagon áthatja A chicagói 7-ek tárgyalását. Pergő ritmusú dialógusok, pontosabban átfedő párbeszédek („overlapping dialogue”) hagyják el a géppuskaritmusban beszélő, óriási lexikai tudással vértezett, illetve progresszív beállítottságú karakterek száját, a dikció ütemét pedig hibátlanul kontextualizálják a feszes jelenetek. Gyorsmontázs ad hírt a Vietnamba besorozott, majd rövidesen hullazsákban hazatérő fiatalokról, illetve a beszámolók hatására szárnyra kapó háborúellenes tüntetésekről, végül az establishment kirekesztő reakciójáról – archív, fekete-fehér híradófelvételeket és Phedon Papamichael operatőr sallangmentes gépkezelését bravúrosan összemosó, a felvonulások, valamint a későbbi tárgyalás centrumába lökő technikája révén kiderül, Aaron Sorkin immár nemcsak önálló stílusfogásokkal rendelkező író, hanem jó arányérzékkel áldott rendező is.

Tárgyalótermi drámája a szinte altmani hangorkán-magasságokba növekvő csörték mellett azonban zseniális erkölcsi kérdésfelvetésekkel is él. Premisszája szerint ugyanis a 7-eket, akik mellé a Fekete Párducok militáns vezetőjét, a színesbőrű Bobby Seale-t is hozzátették, ismeretlenül verbuválta, majd állította a vádlottak padjára a Nixon-szimpatizáns hatalom. Masszába olvasztással, helyesebben az általánosítás káros eszméjével igyekszik leszámolni Sorkin: nem kollektívaként, hanem individuumokként ábrázolja a baloldal képviselőit, olyannyira, hogy a figurákat bemutató expozícióval rögtön megágyaz eltérő habitusuknak. Ilyen fénytörésben végképp értelmetlennek tűnik a bigottság, az egyetlen kategóriába történő felelőtlen besorolás – Tom Hayden, a diák észérvekkel, sosem tűzzel a tűz ellen harcolva érvényesítené a nézeteit, Abbie Hoffman, a szabadszájú háborúellenes aktivista korlátokat nem ismerve szól be a konzervatívoknak, a Vietnamot kritizáló David Dellinger Gandhi békefilozófiáját követi, míg az afroamerikai Bobby Seale kirendelt ügyvéd nélkül kénytelen boldogulni. Jellemek ütköznek össze, Sorkin egyetlen kínálkozó alkalmat sem hagy ki arra, hogy nyomás alá helyezze hőseit: A chicagói 7-ek tárgyalása címfigurái néha önmagukkal is vitába bonyolódnak, egyszer higgadt, máskor indulatos hangnemben zajlik a pengeváltás. Az író-direktor tehát újfent gellert ad a jobboldal általánosító, karámba terelő hozzáállásának – nem szólva arról, hogy a tárgyalótermi és a parkbéli tüntetések szcénáját flashbackekkel, már-már A vihar kapujában vagy a fekete humorú Én, Tonya stratégiájával ábrázolja, így az objektív igazságfelfogás krimibe, thrillerbe illő izgalommal ruházódik fel, plusz a vizuális és narratív megoldások az eltérő gondolatvilágok, elvek és eszmék képlékenységébe vezetnek bennünket.

Higgadt fellépés kontra provokatív odamondogatás ellentétéről szónokol ügyesen a polarizált világképet negligáló film, így az etikai skála végpontjain álló Hayden és Abbie Hoffman a politikai aktivizmus különböző perspektíváit jelenítik meg. (Mint tette azt 3 éve a 120 dobbanás percenként francia queer drámája vagy az alapjául szolgáló The Normal Heart című Larry Kramer-színmű.) Intelligens, liberális szemléletet hirdető politikai drámájában Sorkin nemcsak az értelmiségiek szerzői filmbe hajló dilemmáit vezeti elő, hanem a tömegekhez is szól, így dolgozata példás midcult – e felfogás ugyancsak nem vész el, amikor a jobboldal kerül terítékre. Furkósbottal ütlegelő rendőrökön kívül az alkotó olyan apró, de lényeges pillanatokkal árnyalja konzervatívok és liberálisok ütközetét, mint a felvonulók sorába beépült, az ugyancsak polgárpukkasztó Jerry Rubint eláruló FBI-ügynöknő vagy az egyszerre határozott, de az ügyben olykor kételkedő Richard Schultz ügyész belső huzavonája és e tekintetben A chicagói 7-ek tárgyalása újabb regisztere nyílik meg. Legalább féltucat színésziskolát felvonultató tour-de-force-ot kapunk, melyek ismét a karakterek rétegzettségét bizonyítják: Joseph Gordon-Levitt vívódó ügyészként remekel, Sacha Baron Cohen az Ali G, Borat és Brüno-féle vulgáris-beöltözős szatírát ezúttal a sértegető stand-up („insult comedy”) és a politikai szatíra szolgálatába állítja, Eddie Redmayne a racionális Hayden bőrében cáfolja A mindenség elmélete sablonos Hawking-alakítását gyalázóinak prekoncepcióit. Yahya Abdul-Mateen II (Aquaman, Mi) a faji diszkrimináció sokkoló örökségét tárja elénk Seale – távolról George Floyd májusi vagy Rodney King ’91-es sorsát idéző – képében, míg a zsarnoki Julius Hoffman bírót alakító Frank Langella úgy modellálja a kirekesztő társadalom összes visszásságát, hogy egy pillanatra sem válik karikatúrává, míg Michael Keaton legfőbb ügyésze a hivatali-elnöki visszaélésekről ejt néhány keresetlen szót.

Riasztóan aktuális történelmi lenyomatában Sorkin a fake news media időszakát is bírálja: Donald Trump és a Fox News épp a nevezett Hoffman bíró, netán a parancsára ugró teremőrök képében villannak fel, vagyis amikor az idős törvényszolga helyt ad egy állításnak vagy elutasít egy másikat, leginkább dacosan, sértett bosszúállóként teszi. Önző, a legkisebb kritikát szóbeli retorzióval megtorló kisszerű (plusz kirekesztő, rasszista) alak, aki inkompetensként rengeteg hatalmat birtokol. Langella gyorsan pályázik az év legemlékezetesebb gonosztevőjének címére, nem kis részben azért, mert gázlángoló, dacon nyugvó hatalmaskodása univerzális igénnyel hat korunk Salvinit, Dutertét, May-t is kitermelő érájában, így ha akarjuk, A chicagói 7-ek tárgyalása a nyugati, gazdaságilag fejlett társadalom röghöz kötő, maradi ideológiáját is rombolja. Sorkin az intézményesített és a privát erőszak gondolatköréhez is hozzá tud szólni – nemcsak Hoffman bíró passzív-agresszivitása félelmetes, Hayden és Abbie Hoffman konfliktusa az ököljog és az intellektuális fölény szembenállására világít rá, de az előbbi „vérontó-monológja” is fontos, mivel a hallgató jobboldal ellen intézett lázító szavai lesznek félreérthetők. Úgy tűnhet, a liberálisok hasonlóan radikálisak lehetnek, mint a konzervatívok, ráadásul megint Sorkin zsenijét dicséri, hogy a végül heroikussá emelkedő Haydent az író-rendező a szemantikán, a dikción keresztül, hovatovább, a forgatókönyvírásban sokat jelentő metaforákkal, leírásokkal, az ottani szavakkal, vagyis a saját írószakmájára reflektálva avatja a csapat egyenrangú tagjává. Ilyenkor bukik meg végleg az autoritás hozzáállása: az establishment végig ragaszkodik önnön tévedéséhez, pontosan ezért ver bilincsbe eltérő hátterűeket és felfogásúakat, majd szánja magát politikai alapú kirakatperre, míg Hayden, Hoffman, Rubin és a többiek saját képességeikből előnyt kovácsolva zárnak össze – A chicagói 7-ek tárgyalása ezen a ponton kivált az önmegvalósítást szorgalmazó amerikai szabadságideológia egyik zászlóshajója.

Zömmel nagy beszédekre, lózungokra, klisékre számít, aki egy Oscar-kompatibilis „true story”-t óhajt. Ezt meg is kapjuk (lásd Hayden szabályszegőn inspiratív beszédét a fináléban), ám Aaron Sorkin dinamikus rendezése – mely többször fizikai konfrontációba torkolló „camp revolt”-lázadásokkal (vö: Eper és vér, és ha valaki, akkor Paul Greengrass ilyenkor is találóan vetette volna be a kézikamerákat) zárul –, értő párbeszédszövése révén A chicagói 7-ek tárgyalása nemcsak az átpolitizált tömegfilmek továbbvitele. Csakúgy, mint a karakterdrámaként pláne bivalyerős, Mark Zuckerberg antiszocialitását boncolgató A közösségi háló, remek kortükör is. Ólomsúlyú vádirat a címkézés, bármiféle kirekesztés és a hatalmi visszaélés ellen, illetve az elvhűség és a kitartás mellett, visszavezetve a nézőt a ’60-as, ’70-es évek Amerikájának bizalmatlanság ellen szót emelő fiataljainak mikrovilágába – egy olyan periódusba, amely Obama leköszönése és Trump regnálása, vagy éppen Alexandria Ocasio-Cortez népszerűsége óta újra várja a következő generációt. Sorkin szinten lépett: a feminizmust egyszerre dicsőítő és kritizáló Elit játszma bűntörténete után sokadszorra fordul az általa liblingekként tisztelt tárgyalótermi vagy politikai mozikhoz, ám a Netflix kötelékében végképp elérte, hogy ne csak az induló Rob Reiner-futamok (Egy becsületbeli ügy, Szerelem a Fehér Házban) tollnokaként, hanem egy történetet leírni és megvalósítani ugyanúgy képes nagyágyúként fogadjuk bizalmunkba.

Szabó G. Ádám