Juhász Zsuzsanna kisprózái

Aha

Csodálatos. Ki mert állni a sebével virágot árulni. Még jó, hogy tőle veszek, még akkor is, ha drágábban adja ugyanazt a csokrot, mint a többiek.

Legalább máshova állt volna, itt a nénikék között könnyebben feltűnik, hogy milyen fiatal, s az embereknek eszükbe juthat, hogy talán dologtalan, s akkor biztosan nem tőle vesznek virágot. Meg a nénikéknek se tetszhet, hogy közéjük állt, nem nézegethetik egymás portékáját úgy, ahogy egyenrangúak között lehet. Ahogyan csak az öregeknek lehet figyelni valamit. Ahogy a figyelem tárgya felmagasztosul általuk, mert odaadók nagyon, nem teszi őket szórakozottá szerelem és gyermekek gondja, hirtelenek pedig nem is tudnának lenni. Sem a csontjuk nem engedné őket, se az agyuk ereiben a mész. Dehát biztosan nem számítgatott, nem törődött holmi nénikékkel, akik közül esetleg kiríhat. A kabátja kicsit meleg ehhez az időhöz, és hátul fel is kap egy csöppet, elöl meg lóg, de nem számít, mert az emberek pillantását – hiszen az enyémet is – a sebe vonzza. Még a vért is rajta hagyta. Nem szégyenkezik, nem bújt el, nem kerüli a pillantásokat.

Kiállt így is virágot árulni. A vér megalvadt ugyan, – de meg se merem nézni mitől – valahogy összhatásában is nagyon színes ez a seb, szinte rikító.

Persze, lehet, hogy azért tűnik rikítónak, mert nem szoktunk sebeket látni így, fedetlenül. De ő kiállt, hadd nézegessék. Nem törődik vele, ő nem nagyon nézeget. Tartja a csokrait, kicsit túl közel is magához, mintha nem akarna megválni tőlük, mintha nem is eladni hozta volna őket, csak dísznek, önmaga díszének, vagyis sebe díszének. Nem baj, a sebe biztos odavonzza az embereket, zavarba esnek majd, s éppen ez a zavar teszi őket hirtelen virágvásárlókká. Tetszik, hogy ki mert állni, hogy szó nélkül árul, nem kínálgatja a virágát, ilyen csendesnek – ha a némaság nem volna rossz – ilyen némának képzeltem el mindig a virágárusokat. Kiskorom óta úgy gondolom, virágtól megválni nem jó, minek azt kínálgatni is akkor. Ráadásnak ott van a sebe, az a rikító piros, össze se merem hasonlítani virágai színével, de ettől a virágtól nem szabadul meg estig, ezt a bimbót még hordozgathatja napokig, nem kell senkinek. Viszont látványnak jó, lesz mit mesélni annak a párszáz embernek otthon, akik megfordultak a téren, ahol árult. Egy ember, aki ki mert állni friss, éppen hogy megalvadt sebbel az arcán, egy ember, aki nem várta meg a gyógyulást és emberek közé mert menni.

Csak ne lenne részeg. Szóval azért áll ilyen mereven, nehogy észrevegyék a mozdulatain a részegséget. A virágért kapott pénz is biztos újabb piaadagra kell. Részegen könnyű. Kiállni sebesen virágot árulni. Részegen könnyebb sebesülni. Sebbel nem lehet nehéz sebesülni.

Hagyaték

Ne magázzon, ha nem esik jól. Keressen nekem más nevet, használja azt, ami először eszébe ötlik. Nem lehet bántó, amivel mások is élnek. A gúnyneveket pedig előbb-utóbb beteljesítik. Legyen bátor, mutassa meg számozatlan rézkarcait a káromkodásnak, tegezzen, mint az egyke háziállatkákat, mint a szegények a jószágot, ahogy a szegények becézik-dicsérik az állatot a húsféleségben is – az asztalon. Ismerjen meg, ha maga nem kapkodó és várjon a nevekkel.

Határozza el magát, hogy ezentúl annak ad nevet, ami nincs, ami csak megkörnyékezhető immár, amire nem lehet tenni lábat, virágkosarat, hálót és pocsolyát. Higgyen nekem, ha jólesik, a múlt diadalkapui sem néptelenebbek napraforgó utcáinknál. Hagyja abba ezt a másnak-haszon jelentaposást; kinek a fészek, kinek a szél, ami elrántja az ágat a fészek alól. Fordítsa el a fejemet, ha még nem szokta meg az arcomat, s ne gondoljon közben a bábákra; az öregek nem részeg gajdolását idézze inkább, a havasok tűlevél permetét, vagy ismerje be, hogy halandzsa jóslatokra vágyik, az emelkedettségre, amit hazudva is kiérdemel. Ne tegye a szépet, ne simogassa olyan irigylésre méltó biztonsággal és meghittséggel az érintkezés selyempapír álarcait. Ne tegye keresztbe a lábát, mert így szokás. Ásítson úgy, mint aki nem sajnálja a tétlenség másodperceit, mint aki diktálna, mintha hazát mentene, a kiáltvánnyal, amit diktál. Ne érezzen semmi kellemetlent, törölgesse magát, vakarózzon, turkáljon kedvére a véghelyeken. Mindig is szerettem volna látni egy önmagába feledkező embert. Felnőttet, nem csecsemőt és nem vakot, hanem zavartalant. Vágja le a szempilláimat, ha úgy tetszik. A kinőtt szőrűek vagy a borotváltak kölyökvackai bazárjai sohasem keltenek félelmet, világuk, akár az arcuk, nem zárul sehol. Nyálazzon össze, gyűjtsön a számomra köpetnek valót. Érezze nálam fej nélkül magát, legyen kéz és láb, engedetlen találmánya valakinek. Képzelje azt, hogy nem látom az arcát, mikor cselekszik, bárhogy teheti, amit tesz, nem lesz ott a nyaka fölött a szándék, ami különben felment, súlyosbít, emlékeztet hitelesít, pedig csak lendületeink ívét lapítja, csak mocsarat meneszt végtagjaink közé, s halállal büntetné feledékenységünket. Itt nem marad áldozat maga után, itt ne keressen semmi sajnálnivalót. Emlékezzen, megvárom, míg befejezi, és nem reménykedem közben, hogy rólam jutott az eszébe valami. Nem bánt meg azzal, ha valakire hasonlítok, és tartson bátran dicsszünetet, ha megért valamit ebből a hasonlóságból.

Haragudjon meg rám bármikor, nekem valljon szerelmet, ahányszor másnak kellett volna. Használjon ki, kérjen kölcsön, fenyegesse be magát az örökhagyó szívébe. Játssza el a bizalmat, amit most előlegezek éppen, lopjon meg hirtelen. Hadd legyen ez a nap életem
legkészségesebb napja. Találjon rám, ismerje fel bennem minden rossz okozóját, minden rosszét, ami eddig érte. Hadd legyek felemás sorsának valódi, együgyű ördöge. Legyen általam kiállhatatlan, mint párnapos forradalmat túlélő írógép, nyomdapapír. Legyen szeszélyes, táncoljon, énekeljen, mint akinek nem megy el a józan esze, mint aki nem közjáték, nem feszültséghordózó katharzis-szolga. Keresse fel a lámpáimat, világítson itt, ahol nem szabadna, ahol nekem el kellene végezni valamiféle számadást, ahol játszanom kellene valami emlékkuglit, feledésbe nem taposott tetteim erkölcsi tologatósdiját. Hát mosson inkább fogat előttem, grimaszoljon most tükör nélkül is, használja bármire, amit itt talál. Rajzoljon rám, mocskoljon el, forgassa fel a párnáimat, kóstoljon meg, próbálkozzon újra a szopással. Falja fel a pépeket, amiket gondoskodóim újra és újra feltálalnak nekem. Legyen végre igazán cukorból, pörgesse meg a nyelve körül a varázsszavakat, kergessen álmokat előttem. Legalább egyszer érezze az ujjai közt a finom, áttetsző, de erős szálakat, amikkel a másik, az én kezemet, lábamat, ajkaimat mozgatja.

És bocsássa meg magának, amiért semmi jót nem tehet nekem, mert én már nem tudom, nem bírom elrakni holnapra. Ebből, itt nem lesz emlék, csak másnak. Én már az anyámé vagyok megint, csak rá. hasonlít, ami vár. Mielőtt maga jött, arra ébredtem, hogy azt dünnyögöm, mama, nem akarom, hogy állam legyen, nem akarom többé megbökni vele a melledet.

Notre Dame

Odarakta a szemünk elé. Nekünk, mindannyiunknak, akiknek él az anyjuk.

Azt a darab sajtot, amit a néni nem tudott kifizetni. Nem, nem darab sajtot, hanem egy szépen csomagolt, légtelenített, géppel áraztatott darabárut.

Nem, a néni nem nem tudta kifizetni, hanem lemondott róla, mert nem hozott több pénzt, de hozhatott volna, ha akar. Túlköltekezett, telerakta a kosarát, ahelyett hogy összeadta volna szépen az árakat. Összeharácsolt mindent, s most, a fizetésnél bajban van.

Tudtuk mindannyian, hogy a néni nem „harács”, s a mérlegen egy darab sajt van. Kifizetetlenül.

Csak egy asszony van előttünk a sorban, aki hirtelen az anyánkat juttatta eszünkbe, s egy darab sajt van a mérlegen, ami nélkül a néni megy haza. A mi anyánk jól van. Gazdag, fiatal és ránk gondol. Ö nem áll sorba, neki mi vagyunk az étele.

A néni hamar elfelejtette a sajtot, vagy csak úgy tett, mintha nem is lett volna rá szüksége.

El is fordult a mérlegtől. Még sose láttam ilyen… ügyes lemondást, még sose láttam, hogy valaki ilyen gyorsan ki tudott volna valamit pottyantani a gondolataiból, vágyaiból. Még egy tétova mozdulatot sem tett a sajt irányába, egyetlen fecske-villanása se látszott rajta a zavarnak. Ócska, koszlott mozdulatokat lökött elénk látványnak, a pénztárca gombjának bepattintását, egy kevés rendezgetést a kosárban. Sajnálni se engedte magát, olyan sokáig téblábolt a kosara körül, hogy megakasztotta a sort, haragudhattunk rá bátran. Még beszélt is a szatyraihoz, hogy melyiket, miért veszi abba a kezébe, amelyikbe veszi. Azonnal ráismertünk a helyzetre idős, bizonyára magányos ember, aki úgy próbálja közönségévé tenni az éppen adódó fiatal vagy középkorú, sietős idegeneket. Rögtön elfordultunk tőle.

Visszaadtuk a szatyrainak. Viszaadtuk a pénztárosnőnek, aki a sajtot a mérlegre dobta, aki mégis csak jobban itthon van a boltban, s dönt a néni sorsa felől belátása szerint. Azt hittük, sürgetni fogja a nénit, dehát ő volt az, aki visszavette a sajtot – ennyi ember előtt – és valami nem evilági jóvátétel gyanánt, megvárta, amíg a néni szépen összepakol valami, most már isten tudja, milyen terv és meggondolás alapján.

A sajtot lelökte valamelyikünk a mérlegről. Tudtuk, hogy mondhatnánk így is, eltüntette a szemünk elől. Talán ő volt a leggyengébb idegzetű közöttünk, talán ő volt a legbátrabb, de mindannyian megkönnyebbültünk; ki ezért, ki azért. Vajon miért kell annyi szatyor egy kis, hétköznapi bevásárláshoz?