Tiszatájonline | 2020. október 21.

Mindhalálig önelégültség

A BEFEJEZÉSEN GONDOLKOZOM
Viszonylag gyakran találkozni internetes bejegyzésekben a „pretentious” (nagyigényű) kifejezéssel: a nem ritkán hirtelen felindulásból pötyögő fórumozók többször olyan rendezőkre vagy színészekre aggatják e stigmát, akikből dőlnek a nagy szavak, esetleg affektálva beszélnek, hevesen gesztikulálnak, tehát mini show-val népszerűsítik, fényezik önmagukat, ám érdemleges cselekvést, vagy akár egy emlékezetes darabot ritkán tudnak felmutatni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

A BEFEJEZÉSEN GONDOLKOZOM

Viszonylag gyakran találkozni internetes bejegyzésekben a „pretentious” (nagyigényű) kifejezéssel: a nem ritkán hirtelen felindulásból pötyögő fórumozók többször olyan rendezőkre vagy színészekre aggatják e stigmát, akikből dőlnek a nagy szavak, esetleg affektálva beszélnek, hevesen gesztikulálnak, tehát mini show-val népszerűsítik, fényezik önmagukat, ám érdemleges cselekvést, vagy akár egy emlékezetes darabot ritkán tudnak felmutatni.

Jelenleg Nicolas Winding Refnt érik hasonló kritikák, de az Iain Reid Azon agyalok, hogy véget vetek ennek című regényét a kreatív szabadság bűvkörében Netflix-feldolgozásként jegyző Charlie Kaufman játszi könnyedséggel felülmúlja a dán erőszakművészt. Igaz, rögtön a streaming-szolgáltatóról hallottuk már, hogy mégsem ad olyan könnyen zöld utat a hozzá kopogtató direktoroknak, A befejezésen gondolkozom-at mégsem a szerzői energiák lefojtása küldi padlóra. Pontosan ellenkezőleg: Kaufman túlzásokba esik, jóformán önmagába, stílusváltozataiba szerelmes auteurként csak a felszínen locsog, de a film mélye kong az ürességtől, helyesebben a belőle kihámozható, valóban mellbevágó értelem bizonyul édeskevésnek.

Párkapcsolatokat analizáló, vagyis melodrámákat újrateremtő (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Anomalisa), illetve az alkotás epicentrumát, a szerző identitását vizsgáló, önboncolgató (A John Malkovich-menet, Adaptáció, Kis-nagy világ) író-rendezőként egyszerre lép elénk Kaufman, ám rögtön e premissza két vállra fekteti. Színek kavalkádja, virágmintás tapéták, zárkózottan lesett lépcsőforduló, kilincs, hóeséssel befestett utcácska fordul rideg, nem evilági szürkébe. Kezdetben úgy érezzük, Kaufman nem a semmibe beszél, stilisztaként elidegenedést, hovatovább, a szabad asszociáció elvén működő elme ziláltságát hozza szóba. Reményünk sokáig el sem illan: a Jessie Buckley (a Csernobil szovjet-ukrán tűzoltófelesége) játszotta, név nélkül/ változatos keresztnevekkel bandukoló, egyszerre intelligens és gyermeki Fiatal Nő Sylvia Plath-i finomsággal, intenzív szubjektivitással tűnődik saját világba vetettségén. Zseniális tudatdrámának hat A befejezésen gondolkozom, ötletek kavalkádjába merülünk – egyik témafelvetés jön a másik után, hol a versfogalmazás poézise, később a családi viszonyok, majd az agyunkban fészkelő vírusok képzik a végeláthatatlan dialógusok tárgyát. Gond azonban egy szál se, Kaufman ugyanis mintha tényleg a szabadvers celluloidformáját próbálná megalkotni, így a film improvizatív, avantgárd, posztmodern nyelvezete rendkívül indokoltnak látszik.

Ott jelentkezik probléma, amikor A befejezésen gondolkozom idővel képtelen leállni és mértéktelenül halmozza az újabb főtémákat. Így szétesik a cselekmény, nehezen dekódolható szerzői filmből pusztán idegesítő ujjgyakorlattá silányulnak az epizódok, melyek folytán a több, mint 2 órás játékidő is 180 percnyi szenvedésbe fordul. Feminista kiáltványból hirtelen öregségről, diszfunkcionális famíliáról szóló, melankolikus családi tragédiába váltani nem baj – Kaufman viszont jelen esetben mintha elfelejtette volna kötőanyaggal egyben tartani fergetegesnek vélt ideáit. Túlhabzó meséje ekképpen semmibe vesző párbeszédek sora, amelyek nem az alkotói szándék szerint idegenítik el a nézőt, hanem azért, mert a készítő válik a saját óvatlansága áldozatává – az Egy hatás alatt álló nő elemzése jóformán a Godard-féle Week-end narratív nullpontot jelző forgalmi dugójaként vet ki magából. Világos, hogy Kaufman jólfésült esztétaként imád ódákat zengeni a művészethez, ám közben legyint a karakterekre: Buckley ugyan ügyesen idézi a Gena Rowlands alakította depressziós háziasszony ticjeit, ám ezzel sem a színésznő, sem a rendező nem foglal állást a saját történetüket illetően. Szimbolizmusa ugyan működik, a hóban fuldokoló kávézó furcsa alkalmazottjai egyszerre mosolyra fakasztó és nyugtalanító veszteségallegóriák, a Hidegháborút rögzítő Lukasz Zal hibátlanul bánik a rendező által ukázba adott színkezeléssel, ám a színészek leginkább tanácstalanul bóklásznak karneváli enteriőrökben és a mozira ragasztható ’quirky” vagy „freaky” kifejezések, a sajátos furcsaságok legfeljebb fejvakarásra késztetnek.

Az ezredik értelmetlen filozofikus dialógus után viszont Kaufman megjutalmaz bennünket az óriási revelációval. 120 percnyi tétnélküliség után egyébként is későn jön a megfejtés, de sokkal bosszantóbb, hogy maga a talány is egy hihetetlenül lapos, hosszas előkészítést végképp nem igénylő primitivitás. Hattyúdalként igyekszik feltüntetni magát A befejezésen gondolkozom, csakhogy Kaufman egyszerre Fellinit és a Bob Fosse dirigálta Mindhalálig jazzt idéző végjátéka giccsbe fulladt tantétel a művészenergiát jobban tápláló szerelemről. Szabálytalan vágásai, a főalakok jeleneteit gyorsan, látszólag indokoltan félbeszakító takarító-epizódok nem ezt ígérték: Charlie Kaufmanban ennél sokkal több lakozik, ahogy sokáig maga a film is intelligensebben halad előre, a sok felesleges beszéd mellett viszont pontosan e gyilkosan szimpla magyarázattal nullázza le magát a sztori.

Elképesztő vonatszerencsétlenségre fizet be, aki jegyet vált a Reid-feldolgozásra – Charlie Kaufman totális művészi kisiklását kénytelen elviselni, mindfuckja gondolatébresztés helyett szinte a boldog tudatlanságra ösztönöz, legalábbis senki részéről nem lesz dőreség, ha (a cím önbeteljesítő jóslata nyomán) azt várja, mielőbb kerüljön pont a barátja családjához érkező vörös hajú, piroskabátos lány kálváriájának végére.

Szabó G. Ádám

 

I’m Thinking of Ending Things, 2020

Rendező: Charlie Kaufman

Szereplők: Jesse Plemons, Jessie Buckley, Toni Collette, David Thewlis, Guy Boyd