„Újra hallom, újra hallom a hangokat”

VISSZATÉRÉS EPIPÓBA

Számomra viszonylag kevés emlék maradt meg az általános iskolás osztálykirándulásokról, táborokról, de az belém égett, ahogyan valahogy mindennek volt egy menetrendje. Még annak is, ahogyan az Illés Újra itt van című számát énekeljük üvöltve a buszban hazafelé. Pedig ekkor már sokkal lazább korszakot éltünk, mint amikor a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilmben látott tábora zajlott. A mi kalandjaink mégis feleannyira sem voltak izgalmasak, mint az Oláh Judit tolmácsolásában megismert Epipo hátborzongatóan mágikus világában, ugyanakkor a film végén felcsendülő Hedy West-féle 500 Miles hallgatása közben egészen sajátos, formális módon hálás voltam ezért a jó pár évnyi közepes élményhalmazért. Félreértés ne essék nem gondolom, hogy csak a kreatív táborok hordozzák magukban azokat a veszélyhelyzeteket, amelyeket a szendrői táboroztatások, viszont azt gondolom talán egy ilyen közeg egyébként is absztrakt módon megalkotott valósága révén talán könnyebb bizonyos embereknek és bizonyos helyzeteknek észrevétlennek maradni, ahogyan Oláh Judit filmje is mutatja.

A Visszatérés Epipóba című filmet óvatosan kell nézni. Nem feltétlen a sokkoló alaptéma, sokkal inkább a sorok közötti olvasás miatt. Van, aki szigorú elvárásokkal, nagy lebuktatással, könnyekkel számolt, nos ezek itt nincsenek vagy nem úgy, ahogy gondolnánk. A forma és a tartalom is kifejezetten Epipo megidézésére fókuszál, Sipos Pál ezt az időszakot követő bűneit – noha említve vannak – a film nem akarja átfogóan elemezni. Némileg azonban nyitva hagyja a lehetőséget, hiszen akad még történet ebből az érából is ha valaki hasonlóképp szeretne pontot tenni történetének végére. Oláh Judit is ezt a pontot szeretné, de addig igencsak rögös az útja. Pusztán a nehézségek negyedének említésétől az jutott eszembe, vajon mi tartotta benne a lelket, miért nem dobott el mindent egy ponton és adta fel az egészet? Semmi patetikus magyarázata nincsen, legalábbis Oláh lénye alapvetően nem patetikus, talán ebből fakad, hogy az egész engem inkább egy érzékeny nyomozásra emlékeztetett, semmint megrendítő drámára. Mint a remek cseh minisorozatban, az Eszméletben, a főhősnő itt is szép lassan ér a dolgok mélyére, többek közt hibákkal, csalódással, sikerélménnyel. A filmnek van egy nagyon érdekes keretes szerkezete, illetve egy elképesztően erős meta jellege, kiváltképp a színházpedagógiai foglalkozás nyomán, ahol többek közt szerepjáték segítségével revideálják az Epipóban történteket. Sipos alakjának szűrése a tábor egykori lakóinak szemén át azért is fontos, hogy úgy dolgozzuk fel alakját, ahogyan külső szemlélőként sosem tudnánk, hogy ne csak azon fogalmak mentén próbáljuk megfigyelni mi is volt ez az egész, hogy ez a férfi egy erőszaktevő vagy pedofil. Ez ugyanis önmagában sajnos nagyon sok emberre igaz. Sipos Pál nem pusztán ebből állt, ő egy sokkal veszélyesebb, sokkal kártékonyabb intelligencia megtestesítője is volt a nyolcvanas években, aki ellen gyerekként képtelenség volt védekezni. Magnetikus volt, eszes, friss és borzasztóan számító. A fiatalok rajongtak érte, hiszen vigyázott rájuk, értékesnek tartotta őket, beszélgetett velük, felnőttként kezelte őket, mert tudta, hogy tizenévesen már javarészt igenis kezd kialakulni a nagybetűs személyiség és ilyenkor szomjazik az ember leginkább arra, hogy végre már komolyan vegyék. Még én is tisztán emlékszem a vágyra, mikor azt éreztem itt az ideje, hogy nagynak lássanak engem, hogy beavassanak a nagyok dolgába. Sipos Pál ezt a beavatást csinálta mesterien, és muszáj megértenünk a „varázsát” ahhoz, hogy felismerjük a hozzá hasonlókat és védekezni tudjunk ellenük. A film egy pontján még Oláh is bevallja, hosszú évek után, felnőttként is sikerült a csapdájába sétálni.

A film a már említett kerete azért is lényeges, mert ugye ez is, akárcsak Oláh önelemzése egy A pontból B pontba jutás története. Vajon elengedi-e a saját lányát táborozni? Vérfagyasztóan sikerül még a gyermektelen nézőbe is ugyanazt a kételyt a plántálni, hogy mik ilyenkor a kockázatok? Mi a gyerek érdeke és mi az enyém, hol az aggódás egészséges határa? A Visszatérés Epipóba a tábor résztvevői és a zaklatások elszenvedőin túl a gyerek-szülő kommunikáció problematikáját is igyekszik tálalni, bár ebből fakadnak a film gyengébb pillanatai is, amelyek a traumák feldolgozásának szempontjából persze lényegesek, azonban számos üresjáratot eredményeznek. Ugyanakkor rémisztő mégis fontos szembesülni azzal, hogy egy komplett értelmiségi szülő-társadalom számára talán nagyobb presztízs volt Szendrő, mint a gyerekeik számára. Hogy Sipos egy saját Epipót gyártott nekik is, ahol ők is kiváltságosnak érezhették magukat, akár csak fiaik és lányaik, csak teljesen más szabályok mentén.

Ez tehát érdekes etap és adalék, mégis sokkal többet időznénk Epipóban, bármennyire is rémisztő és nyomasztó a megszégyenítések és egyéb bántalmazások ismeretében. Az archív VHS felvételeket nézve ugyanis valami megfoghatatlan automatizmus kezd el működni, vajon detektálom-e valakin, hogy valaki már akkor, gyerekként magában hordozza Epipo terhét? A vágások e tekintetben is persze megszabott, egészen lírai és komplex irányt kapnak, de ez szerencsére nem válik túlzóvá, sőt mint említettem sokkal többet is elbírna a kvázi visszatekintés fejezet e formanyelve.

Bár a többi szereplő is megszólal az elejétől fogva Oláh szemszöge az uralkodó. Szubjektív, de természetesen próbálja felülről is nézni a kis Juditot és a többieket az ominózus felvételeken. Nem menti fel magát a hallgatás vétke alól és mivel a Sipos-ügy kapcsán saját bevallása szerint eddig csepp volt a tengerben a többiekkel, szép ívet kap a karaktere, amikor úgy dönt, hogy örökre maga mögött hagyja Epipo akkor vagy kúl ha csendben maradsz és nem rontod el mások szórakozását filozófiáját. Nem kíván görcsösen gyógyítani senkit, hiszen saját tapasztalatból tudja, hogy ez nem így működik, mégis fellazít valamit mindenkiben, aminek már régen fel kellett volna lazulnia.

A filmben és a filmen kívüli hangok közül is vannak páran, akik például ragaszkodnak ahhoz, hogy azok számára, akik ott jól érezték magukat ne mosódjon össze a tábor élménye Sipossal, de Oláh alkotása valahol arra próbál rámutatni, hogy ez lehetetlen.  Nem szabad elkülöníteni, hiszen attól, hogy valaki ezekből az eseményekből szinte alig érzékelt valamit, még minden rossz is megtörtént, amit hallunk, nem is akárhogyan, hiszen puszta említésük, vagy akár csak a rájuk történő utalás ha csak másodpercekre is, de visszaregresszálja ezeket a harmincas-negyvenes éveikben járó embereket bántalmazott gyermekkori állapotukba.

A Visszatérés Epipóba egy tanulság-film, nem fog nagy igazságokat kimondani, nem fog csodát tenni, nem kapja meg igazán a rossz a méltó büntetését, és talán az lesz az érzésünk, hogy csak mikroszinten működik az, hogy a „túlélők” megtanulnak „nem hallgatni”. De mégis fontos, hogy az áldozatok többször is kimondják: csalódtak egykori példaképükben, és örökre összeomlott bennük egy kép az általa alkotott mesevilágról. Ez kovácsolja egy sokkal tisztább és erősebb közösséggé Epipo ma már felnőtt lakóit, hiszen Siposnak ez a legnagyobb büntetés valaha. Komolytalanná és szürkévé válni azok szemében, akiknek figyelmére ő legalább annyira vágyott, mint ők az övére.

Tóth Emese

Oláh Judit Visszatérés Epipóba című dokumentumfilmje megtekinthető az HBO Go oldalán! A cikkben szereplő képek és a videó az HBO Magyarország tulajdonát képezik.