Tiszatájonline | 2020. október 10.

Szigorú szépség

IRODALMI NOBEL-DÍJ 2020
Ismertem szigorúkat és ismertem szigorúságukat. Ahogy veséket vizsgáló szúrós szemekkel néztek rám, elbizonytalanítottak elemzésükkel. Le-értékelve voltam, ha találkoztam velük. Ha csak perceket késtem otthonról, anyám kinézett a kötéséből olvasószemüvege nagyítója fölött. Nem szólt, nem kérdezett, még csak nem is szidott, hanem megmért és könnyűnek, értéktelennek talált… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ÍRÁSA

IRODALMI NOBEL-DÍJ 2020

Ismertem szigorúkat és ismertem szigorúságukat. Ahogy veséket vizsgáló szúrós szemekkel néztek rám, elbizonytalanítottak elemzésükkel. Le-értékelve voltam, ha találkoztam velük. Ha csak perceket késtem otthonról, anyám kinézett a kötéséből olvasószemüvege nagyítója fölött. Nem szólt, nem kérdezett, még csak nem is szidott, hanem megmért és könnyűnek, értéktelennek talált. Szigora áthághatatlan rendet képviselt, szigora szigony és a bíró kalapácsának koppanása az ítélethirdetés után. Nincs menekvés, nincs vita, nincs magyarázat és legkevésbé irgalom. Anyám szigora abból fakadt, hogy nem csak nem hibázott soha semmiben, hanem a hibázás lehetősége sem fért hozzá. Számára a késéseim nem erkölcsi, hanem egzisztenciális események voltak. Aki késik, a létezésből zuhan le a nihil mélységébe. Megsemmisül, semmivé válik, eddig volt, s most már nincsen, a legkevésbé sincs, már emléke sincs, értelme talán nem is volt soha.

Nem, egyáltalán nem volt gonosz, dehogy. Sőt nagyon szeretett. Sőt a szigora aggodalmának kifejeződése volt – őfelőle nézve. De melyik gyerek nézi az anyját őfelőle, nincs olyan és ne is legyen. Anyámmal szemben én vagyok – magam felől, és én lettem semmivé – magamtalan.

Eszembe nem jutott volna soha, hogy anyám szép volt-e. Amikor mások szépségét dicsérték, nem értettem, miről beszélnek. Anyám az igazítsad-meg-a-sáladat-mert-hideg-van, anyám az olyan-vagy-mint-az-apád, anyám az én-nem-csináltam-semmi-rosszat, amikor alhasi tünetei titkolhatatlanná váltak. Lányaim szépek, némelyik, némelykor anyámra hasonlít. Lányaim szépsége válik anyám szépségévé. Úgy mellékesen, lényegtelen adottságként, mint az Isten szépsége, lehet, hogy van, de értelme nincs. Istennek pallosa van, anyámnak szigora van, Istennel szemben nincs esély, anyámmal szemben nincs esély.

A szépség története a szépségvariációk óriásgalériája. Korok és kultúrák szépségideáljai. Arcok a tökéletesség még elviselhető ragyogásában. Akihez közelebb lépsz, lépnék. Aki mellett bár lelassulna az idő. Oda, hozzá még vissza kell lépni, még a kijárattól is vissza kell fordulni. Ózon és ópium, a függőség maga. Nem tükör, nem kritika, vonzás és tágasság, a mindenek dacára előtárt mégis. Ismertem valakit, aki szépségkirálynővel élt, magával a szépséggel. Otthon szebb volt, mint a címlapokon. Hibátlan test, hibátlan arc, fogsor, fül, modor, hang – mondta. Félelmeit és kiszolgáltatottságát szerette benne és az igyekezetet, hogy saját tökéletes arcától el tudjon fordulni, miközben mindenki odafordul. Szépségével és szépsége dacára éltek együtt. Szeretkezni csak sötétben tudtak.

Szeretett hegyeim magukba rejtenek. Fejedelmi szépségük kiemel magamból. Közelebb menni, közelebb lenni, egyre közelebb, mégsem érinteni. Beléjük hatolni utakon, ösvényeken, csapásokon egyre beljebb, ahol a látvány nem látszik már, ahol meleg tenyeret talál az arc és becsukódhat a tekintet. Nincs kérdés, kikérdezés, nincs szigorú tekintet. Túl kerültünk jón és rosszon, csak vagyunk, lehetek, vagyok.

Szigorúság és szépség – lírai ellentmondás, feloldhatatlan feszültség, szellemkép és paradoxon. Egyszerre megsemmisít és létbe rejt, egyszerre elítél és túllép a morálon. Egyszerre lenyűgöz és felemel. Feltárhatatlan titok, rejtező megmutatkozás. A szigorú szépség szavai maga a líra. Dávid zsoltáraitól most éppen Louise Glück verseiig, ahogyan „félreismerhetetlen poézisének szigorú szépsége az egyéni egzisztenciát egyetemessé teszi”.

Máté-Tóth András