Nem lát a szemétől? – kiáltott rám az asszony, és még akkor is fújtatott Covid-maszkja alatt a düh, amikor elmondtam bocsánatot kérő szavaimat. Mondtam? Inkább csak suttogtam (vagy talán kiáltás volt?, nem emlékszem), mert annyira hajtott a vágy, hogy megérintsem a vasból épített kunyhót, hogy abban a percben megszűnt körülöttem a világ. Megszűnt a járvány, nem zajongtak, prüszköltek a buszok, és nem csikorgott a villamos sem az út túloldalán. Csak a vastestet láttam, és amikor végre végigfuttattam ujjaim rajta, no, nem az egészen, csak egy egészen kis darabján, már hallottam a hangokat. „Ne mondja már, hogy a Délmagyar elfogyott, hiszen még tíz óra sincs, Népsportot kérnék, ugye benne vannak a bajnoki táblázatok?, Nők Lapja, én mindig csak azt, hiszen tudhatja, kutyás magazin a legújabb szám, no, az, megérkezett végre? – borultak egymásra a kérdések, rajtuk szürkült a harmincéves por. Mint ahogy a vaskunyhóban üldögélő asszony hirtelen előbukkanó mosolyán is, aki türelemmel viselt minden kérdést, pontosan tudta, ki bámul be kalodája nyílásán hajnalkor, ki lesz az, aki hivatalba rohanva csak hét óra után markolja fel a papírra szerkesztett világot, a sok nyomtatott sort, amik között negyven éven át egy ország tudott nagy leleménnyel olvasni, megtalálni az igazságot.
És láttam az idős néniket, akik őszi nap fényében fürdőző délelőttökön, nyári kánikulában, olvadó hótól lucskos aszfaltot taposva kérték a borítékos sorsjegyet. Mert ilyen is volt ám, apró papír fecni, de abban hatalmas remény fért el, akár még ötvenezer is ütheti bárki markát néhány forintért csupán. Persze a markokat leginkább nem ütötte semmi. Csak betűk bújtak elő: „Most nem nyert…”, a nénik meg szomorúan álltak egyik lábukról a másikra. Megszokták már, hogy az élet nekik már évtizedek óta ilyen nem nyert cédulákat osztogat, mégis zavartan bámultak be a vaskunyhó kalodájában üldögélőre. Ő meg mosolyát még szélesebbre rántotta az arcán, és azt mondta, sebaj, Marikám (Ilonkám, Editkém, Zsuzsikám), van ám itt sok szépség még. Újság, horgolásról, kötésről, de még olyan étkekről is, amit a messzi Olaszországban találtak ki, és lássa, már meg is írták, hogy maga is főzhessen ilyet az unokájának. A nénik persze nem főztek talján ebédet, csak biccentettek, elballagtak szemlesütve, mintha az ő bűnük lenne minden „Most nem nyert” cédula. Helyüket már elfoglalták a technika szerelmesei, az autóbarátok és azok, akik otthon akartak fúrni-faragni, és ehhez vártak jó tanácsokat a tengernyi betűtől, szépen rajzol ábrától, az évek során fekete-fehérből színesre váltott képektől.
És ott vártam ki én is a soromat fiammal, aki a vaskunyhó párkányába kapaszkodva állt lábujja hegyére, remélve, így jobban látja a kínálatot, bízva abban, hogy szemével fel is falhatja az össze képregény minden figuráját. De sajnos még nem nőtt elég magasra, ezért inkább szórta-harsogta a szót: apa azt kérdezd, hogy Bucó, Szetti, Tacsi van-e? A vaskunyhó foglya meg elnevette magát, hogyne lenne, éppen most jött, friss és ropogós – nyújtotta ki a képes regényt, a fiam pedig megragadta azt, lapozta, szippantotta a nyomdaillatot, mozdulni sem tudott. Én is csak akkor, amikor rám mordult a mögöttem álló. Nem lát a szemétől? Nem veszi észre, milyen hosszú már a sor? – bökött a hátunk mögé, mi pedig vittük Bucót, és vittük Szettit, no meg Tacsit sem hagytuk ott magára – jártam körbe, emlékekbe öltözve a vasvázas házikót.
Bucó? Szetti? Tacsi? Ebben a vaskunyhóban már évek óta hiába keresnénk. A fiam Brüsszelben uniós hivatalnok, világhálóba csimpaszkodva fürkészi a híreket, és ott lógunk mi mindannyian ezen a hálón, ami világ, és elvarázsol. Csak a vaskunyhónak, amit egykoron újságos pavilonnak hívtak, csak neki nem jutott hely ebben a szép, új, világhálós világban. Kirakatai összefirkálva, itt-ott betörve, az újságok helyén üres polcok, az utolsó árus utolsó székét is régen elvitték már. És tudom, a tábla – „Ez a pavilon kiadó!” – sem vonz egyetlen tekintet sem.
Magány. Vegytiszta, szomorú, megsiratható magány – néztem a pavilont, majd tekintetem egy kilincsre tévedt. Kéz ki tudja mióta nem érintette, por csak azért nem ült rajt, mert tegnap lemosta az októberi eső. Mellette egy maszatos kölyöknek válaszol a kérdésre – És ez meg mi? – az anyja: Már semmi. Telefonfülke volt.
És már nyúl is a zsebében rikoltozó mobiltelefon után…
Bátyi Zoltán
