ILYENEK VOLTUNK
Az államosított római katolikus kultúrházból a szocializmusban mozi lett. A színpad felett hatalmas vetítővászon fehérlett, előtte pedig kényelmetlen, fából készült karosszékek sorakoztak.
Azért mi nagyon élveztük, amikor az órák egyhangúságát felváltotta egy kis mozizás. Ilyenkor kettes sorokban, osztályonként felsorakozva lesétáltunk a moziba. A rendszer kedvencei a francia, olasz és persze a román filmek voltak.
A mozi fénykorát élte akkoriban, hiszen igazából nem volt komoly versenytársa. Merthogy a hazai tévé pár órás propagandaműsorába ritkán fért bele egy-egy jobb film is. Ezért aki tehette a Magyar Televízió műsorát nézte. Még a románok is. Így aztán mindent néztünk, amit a magyar tévé adott. A tévétornától a híradóig.
Egyedül a vasárnap esti A Hét című politikai műsort nem szerettem, ez felért egy ideológiai nyaklevessel. De ezen kívül az összes filmmel, kvízjátékkal, reklámmal, mindennel témában voltunk. A hétfő volt a nemszeretem nap, amikor a magyar tévé nem sugárzott adást. A hétfőket valahogy már akkor is túl kellett élni.
A legrosszabb mégis az volt, amikor egy-egy jó film közben egyszer csak elment az áram. Márpedig ez elég gyakran előfordult. Napi rendszerességgel. A gyertyák és petróleumlámpák éppen ezért mindig kézügyben voltak.
Dühös indulatszavak kísérték az elsötétítést, majd félórával, órával később izgatott csatakiáltásokkal adtuk tudtul az amúgy is láthatót: van áram! Ilyen volt a korabeli tévézés: napi két vagy több áramszünet között zajlott. Ha pechünk volt, közben már berúgták a sorsdöntő gólt, elkapták a gyilkost, megfejtették az érdekfeszítő kérdést.
Legalább ennyire idegfeszítő volt még, amikor a gyenge tévékészülékek egyszer csak bemondták az unalmast. A képernyő elsötétült, a közepén megjelent egy fényes pont, és a többi néma csönd. Sokszor hetekig várni kellett a szerelő kiszállására, a tévé javítására. Hát persze, hogy nagy becsben voltak azokban az ínséges időkben a könyvek…
Ha fújt a szél, vihar volt, homlokegyenest másik irányba táncolt a Magyarország felé állított antenna. Ilyenkor futott az ember, felmászott a drótkerítésre és addig igazgatta, amíg valaki bentről azt nem ordította: most jó!
Ilyen, nem túl izmos versenytársak mellett működött hát a falusi mozi, egy olyan lepukkant épületben, mint amilyenek az államosított, elhanyagolt épületek voltak. Mert ezeket senki sem tartotta igazán a sajátjának. Ez volt az egyetlen hely, ahol felbomlott a katonás iskolai rend. Hol volt még akkor az udvarias előre engedlek-szabály? Az egyik vetítés után szinte eltiport egy diáklányt, a minél hamarabb távozni akaró diáktömeg. Merthogy a rendszer mindenre megtanított, csak épp az alapvető dolgokra nem.
Számos francia csendőrfilmet láttunk ebben a falusi moziban. Szinkron nem volt, minden eredeti nyelven ment, román feliratokkal. Kisdiákként nem kis kihívás volt a feliratok gyors, fejben fordítása, ezért inkább a képi mondanivaló értelmezésére hagyatkoztunk.
Aztán ott voltak a kor kedvelt Piedone-filmjei. Ma már lassú, körülményes, darabos, mondhatni nyugis alkotásoknak számítanak. Akkor ezek voltak a korszak modern akciófilmjei. Elkísértük Bud Spencert Afrikába, Ázsiába. Bálványoztuk az erejét, a legendás pofonjait.
A kor román filmjei több legyet ütöttek egy csapásra. A szocialista történelemalkotás egyik fő szövetségese volt a mozi, amely akciódús jelenetekben mutatta be a dákok, a román fejedelmek, köztük Stefan cel Mare, vagy éppen a ravasz és bátor pandúrok érdemeit.
A filmtekercs persze többször megszakadt egy-egy vetítés alatt, percekig csak a fehér képernyővel néztünk farkasszemet. De ez benne volt a pakliban, azonban a gépész, a váradi Szabó János rutinosan tette a dolgát, a diákközönség megbékélve elcsendesült, a film pedig pergett tovább. Csendőrökkel és csendőrlányokkal.
Fábián Tibor
