MATT RUFF: LOVECRAFT FÖLDJÉN

Sokkal többről szól Matt Ruff 2016-os regénye, mint elsőre gondolnánk. Posztmodern, puhafedeles regényekkel műfaji játékot űző irodalmi pastiche helyett ugyanis a Lovecraft földjén egyszerre fajsúlyos társadalomkritika és finoman árnyalt karakterrajz.

Természetfelettivel, horrorral kokettáló szála pusztán illusztrálja legfőbb üzenetét az ’50-es évek Amerikájáról, az afroamerikaiak szegregációját célul kitűző Jim Crow-törvényekről, valamint egy maroknyi figuráról, akik az esélyeikkel dacolva próbálnak jobb sorsot kivívni maguknak. Ruffot nem egy rémuniverzum felépítése mozgatja. Ugyan a főkarakterek áhítattal beszélnek az Edgar Rice Burroughs-féle A Mars hercegnőjéről, feltárul a John Carter-mitológia, a mű kedvet csinál Ray Bradburyhez és a Marsbéli krónikákhoz vagy Robert A. Heinleinhez, egy pillanatig sem az idézgetés számít, mint a ’80-as évek popkultúráját újramelegítő Stranger Thingsben. Bármelyik lelkes kijelentés, irodalmi eszmefuttatás vagy a figurák ízlését bemutató oldal a regényalakok viszonyrendszeréről árulkodik, a ponyvaregények beemelése egy pillanatig sem lóg a levegőben.

Újabb témák sarjadnak e hozzáállásból, mi több, a Lovecraft földjén pontosan ettől válik földhözragadt, pszichológiai realizmussal élő, intelligens zsánerregénnyé. Dark fantasyként ugyanis a család szerepéről, annak pervertálódásáról, majd újraformálódásáról regél. Két famíliát használ Ruff tézise bizonyításához: az apját kereső Atticus Turner, nagybátyja, George, valamint régi barátja, Letitia noha régi konfliktusok hálójában élnek, a döntő pillanatban mégis képesek összezárni, egymás értékeit felismerni. Két lábbal a földön járnak, legfeljebb fikcióként jelenik meg előttük az űrutazás, egy szörnyinvázió, elsősorban egymásra figyelnek. Jóllehet, Ruff nem hallgatja el a generációs ellentéteket, Atticus és foglyul ejtett apja, Montrose relációjában sérelmektől fűtött, maradi apai hagyomány feszül a fiú higgadt, békére törekvő magatartásának vagy éppen George szabadszelleműségének, náluk azonban létezik megoldás, a problémák orvosolhatók.

Radikálisan másképp fest az opponensükként fellépő Braithwhite-dinasztia. Felszínes, rasszban is kivetülő fekete-fehér ellentéteken túl Ruff nemcsak a Turnerékkel való egyet nem értésükre világít rá. E házon belül immár visszafordíthatatlanok a családi ellentétek, Caleb az édesapja, Samuel ellenére tör, plusz a Lovecraft földjén rajtuk keresztül a babonák, mítoszok kétélűségét is ábrázolja. Atticusék igazi érzelmekhez való ragaszkodásával szemben Caleb ugyanis rendkívül önző, kizárólag saját boldogulását szem előtt tartó sarj. Istent játszik, előnyére próbál fordítani egy ősi teremtésmitológiát, tisztátalan vérvonal kerül a képbe, vagyis a Lovecraft földjén a hatalom megrontó természetéről és a valóságtól való patologikus elrugaszkodásról is számot ad. Ilyen rangban végképp nyilvánvaló lesz, hogy H.P. Lovecraft munkássága csak sorvezető, de nem intertextként előtérbe furakodó lényeg. Ruff olvasatában örökké az emberi kegyetlenségek borzalmasak, sosem a természetfeletti machinációk, vagyis az író a köztudottan fajgyűlölő Lovecraft metaforikus, szörnyeket feketékkel azonosító felfogását vonja kérdőre. A fanatizmus, a megszállottság és a düh jóval pusztítóbb következményekkel járnak: egyrészt az ’50-es évek rasszista USA-jába ágyazódik a kozmikus horror doyenjének világnézete, másfelől rájövünk, hogy nemcsak a polgárjogi mozgalmak előtt álló Egyesült Államokban, de személyközi viszonylatban is romboló erővel bír, ha előítéletesen, önmagunkra gondolva bélyegzünk meg Káinként másokat. Járjunk egy mélydéli, kötekedő seriff lakta alkonyatvárosban vagy nyerjünk bebocsátást az ardhami (a lovecrafti Arkhamet újrafazonírozó) rezidenciára, az elnyomás réme a legfenyegetőbb.

Ruff deklarálja, mások sakkban tartása egyenesen a XIX., sőt, a XVIII. századig vezethető vissza, vagyis a múltbéli traumák szükségszerűen átformálják a jelent – újabb fájdalmasan aktuális párhuzamot kapunk, ha a Lovecraft földjén világképét összevetjük napjaink jobboldali demagógiájával vagy éppen George Floyd erőszakos halálával. Szociodrámaként ugyancsak bivalyerős tétellel akad dolgunk: az író a mellékszereplők felfogásába is betekintést nyújt, sorsok tárulnak fel előttünk a könyv lapozgatása során Atticus csillagászat-rajongó nagynénjétől, Hippolytától Letitia szintén színes bőrű, emiatt kirekesztett barátnőjén, Rubyn át a főhős 12 éves, képregényrajzoló unokaöccséig, Horace-ig. Nyolc fejezetből álló könyvében Ruff nemcsak gótikus horrorral, science fictionnel bíbelődik. Osztályellentéten (melyhez a Robert Louis Stevenson írta Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete nyújt értelmezési keretet), gyermeki naivitáson, ártatlanságvesztésen, bizalmatlanságon, hatósági korrupció és felsőosztálybeli dekadencia összefonódásán töpreng, de még az afroamerikaiak lakhatási problémái is napirendre kerülnek, így a Lovecraft földjén egy-egy fragmentuma tablóképeket villant fel a korabeli Amerikáról. Üres kézzel viszont a kalandtörténetek vagy a rémmesék imádói sem távoznak. Az Ádám fiai nevű titkos társaság, a szabadkőművesek emlegetése, a Floridát, Chicagót, Massachussetst, Wisconsint érintő utazások (nem ritkán a Néger Útikönyv bejegyzéseivel színesítve), egy kísértház kulcsszerepe, a Necronomiconra, vagyis a holtak bibliájára hajazó Nevek könyve, pláne a természettudományi múzeumban bonyolódó kincskeresés egyszerre tartják életben az okkult és a szellemhorrorok vagy épp az Indiana Jones-típusú kaland szellemiségét.

Nem is landolhatott volna jobbkor a hazai könyvespolcokon Ruff könyve. A puhafedeles kiadásokat imitáló kemény borító rögvest felkelti az érdeklődésünket, ám a regény az izgalmas felvetéseket tartalmazó belbecsnek köszönheti az igazi értékét.

Szabó G. Ádám

Lovecraft Country, 2016

Fordította: Huszár András

Agave Könyvek

Budapest, 2020

398 oldal, 4980 Ft