Bíró úr, kérem…

TISZT ÉS KÉM: A DREYFUS-ÜGY
Kisebb botrányt váltott ki az új Polanski-film francia premierje. Feminista csoportosulások állták el néhány mozi bejáratát, ami miatt az adott helyen műsorra sem kerülhetett a Tiszt és kém, Valentine Monnier színésznő sokadikként vádolta nemi erőszakkal a direktort, plusz az idei Césaron legjobb rendezői díjjal kitüntetett Polanski ellen kirohanással, ironikus tapssal és „Éljen a pedofília!”-kirohanással reagált Adéle Haenel és Céline Sciamma, a Portré a lángoló fiatal lányról sztárja és rendezője… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

TISZT ÉS KÉM: A DREYFUS-ÜGY

Kisebb botrányt váltott ki az új Polanski-film francia premierje. Feminista csoportosulások állták el néhány mozi bejáratát, ami miatt az adott helyen műsorra sem kerülhetett a Tiszt és kém, Valentine Monnier színésznő sokadikként vádolta nemi erőszakkal a direktort, plusz az idei Césaron legjobb rendezői díjjal kitüntetett Polanski ellen kirohanással, ironikus tapssal és „Éljen a pedofília!”-kirohanással reagált Adéle Haenel és Céline Sciamma, a Portré a lángoló fiatal lányról sztárja és rendezője. 32 éve, hogy a lengyel-francia szerző megszökött az ítélethirdetés elől, amelyet a 13 éves Samantha Geimer gyalázásáért hoztak volna ellene, így a rendező nemcsak, hogy nem térhet vissza az Egyesült Államokba, az Akadémia is kizárta a soraiból, a #MeToo-mozgalom hatására újra céltáblává vált – miközben szakmai reputációja (a jogilag sokkal kétértelműbb Woody Allennel ellentétben) alig sérült, legutóbbi munkája a francia Oscaron kívül egy velencei zsűrinagydíjat is bezsebelt.

Hosszadalmas magyarázkodásnak, felesleges érdekességek csokrának tűnhet a ténymegállapítások sora, csakhogy ez nem igaz: a XIX. század végén bonyolódó, Émile Zola újságcímoldalon lehozott nyílt levelére (J’accuse) is reflektáló Tiszt és kém mind a 132 perce bevallottan metaforikus történet Roman Polanski több évtizedes hurcoltatásáról. Barátja, Robert Harris brit regényíró (akivel a zseniális Szellemírót hozta tető alá és egy színészsztrájk miatt nem vághatott bele a politikai játszmákat vulkánikitöréssel spékelő Pompeji forgatásába) is úgy nyilatkozott, hogy a kétes renoméjú direktor hányattatását kívánta feldolgozni jó előre, irodalmi kivitelben. Etikai és esztétikai problémákkal zsúfolt darabot látunk: az eredetileg D-nek keresztelt, Alfred Dreyfus koncepciós perét körüljáró historikus eposz rutinból, sőt, gyakran annak árnyékából sem összetákolt akadémikus történelemóra, egy régen ünnepelt, napjainkra fásult 86 éves szerző átlátszó önfelmentése. Sehol egy Iszonyatot vagy egy Kínai negyedet idéző, szürreáliába vagy rejtélyességbe hajló vizuális megoldás, a nyitójelenet hosszú beállítással rögzített tömegjelenetén, esetleg pár áttűnésen kívül Polanski csupán egy ásításra késztető, régimódi tévéfilm színvonalán elmélkedik önmagáról. ’70-es évekbeli kreativitásával, olyan hibátlan period piece-ekkel, irodalmi feldolgozásokkal (Shakespeare, Hardy) a háta mögött, mint a Macbeth és az Egy tiszta nő álmából felébresztve is játszva klasszikust varázsolt volna ebből a sztoriból, de ezúttal rondán cserbenhagy bennünket. Krimiként ugyanis nyögvenyelős, tárgyalótermi filmként pedig csak nyomokban izgalmas a Tiszt és kém: spionthrillerként legfeljebb felvet néhány izgalmas, erkölcsi dilemmával, sőt, társadalomkritikával flörtölő kérdést, de a film túlságosan száraz és felületes. Egyik cselekményszálról vándorol a másikra, a történetszövésben semmi energia, a soron követkető fordulatok lélektelenül, menetrendszerűen érkeznek, és mivel hiányzik mögülük a karakterológia és így a drámai amplitúdó, legfeljebb lusta legyintéssel esünk túl rajtuk.

Polanski – aki régen a legkapósabb, sőt, legmodernebb sztárrendezők egyikének minősült – beéri a fantasztikus katonai jelmezekkel, bajuszos karakterei pedig önkéntelen paródiáknak hatnak. Ilyen közegben dönt úgy, bármiféle lélektani megalapozás nélkül A némafilmes sztárja, Jean Dujardin alakította tiszt, Picquart ezredes, hogy régi, hazaárulónak bélyegzett tanítványa, Dreyfus ártatlanul sínylődik a Francia Guyana-i börtönszigeten (vö.: Pillangó), miközben a rendező azt sem érzékelteti, a vádlottra miképpen hat az idegőrlő magány és az elmepusztító bezártság, legfeljebb egy-két szomorú pillantás és viharos panoráma utal az elítélt viszontagságaira. Hirtelen, jószerivel bemondásra kell elhinnünk, min mennek keresztül a figurák – holott a Tiszt és kém rendkívül hálás, összetett témákkal kecsegtet, Polanskinak viszont eszébe sem jut gólra váltani a ziccereket. Fajsúlyos antiszemitizmus-bírálatként beéri a csőcselék egy jelenetre redukált lincselésével és egy közhelyes Kristályéjszaka-vágóképpel, a főhős (merthogy itt a fókusz nem Dreyfusra, hanem az őt felmenteni próbáló ezredesre kerül) bajusza alatt dörmög katonakollégái intézményesült előítéleteiről, óvatosan utalva a Holokausztot megjárt rendező zsidóságára. Szó szerint a vádlott szennyesében turkál az uralkodó osztály, a vezetők belekényelmesednek pozíciójukba, így ok nélkül vethetnek bárkit máglyára, nem foglalkoznak az érvekkel, a perdöntő információk az egyik fülükön bejutnak, a másikon kimennek. Polanski történelmi thrillerje ilyen rangban a napjainkban regnáló jobboldali, demagóg rendszerek pofon törléséről szóló tűpontos vizsgálat is lehetne, a rendező mégis a könnyebb utat választja – kirakatszereplőket, gyakran karikatúrákat lökdös ide-oda, túlnyújtja a grafológiai vizsgálatok, beszélgetések érdektelen epizódjait, ezért suspense, erkölcsi kérdések, pszichológiai ábrázolás helyett tényleg csak a rendező etikátlan könyörgése marad.

Szerzői kommentár ritkán áll ilyen károsan, vállalt otrombasággal egy történet szolgálatában. Érett, a problémákra több oldalról közelítő, introspektív-elmélyült számvetésből csinos külsőségekre, egy rémesen jellegtelen nyomozásnarratívára vált Polanski. Ő is pontosan olyan egyoldalú, demagóg fröcsögő lesz, mint azok, akik szerinte a való életben ráhúzták a vizes lepedőt az általa is bevallott kiskorú elleni nemi erőszakért és akiket a Tiszt és kémben a hadseregnek, majd idővel a társadalmi elitnek feleltet meg, míg saját magát jogtalanul bántalmazott kívülrekedtként definiálná. Gázlángol a rendező és felelősséget hárít, hamis narratívát ültet a közönség fejébe, újabb párhuzammal élve Polanski a Kínai negyed passzív J.J. Gitteséből a mozi lelkiismeretlen Noah Crossává züllik, nem szólva arról, hogy az igazi, ártatlan Dreyfus pokoljárása távolról sem hozható összefüggésbe a rendező által elkövetett szexuális bűncselekménnyel, tehát értelmetlen szimbolikusan a felsőosztályt támadni a saját hibánkért. Veszélyes üzenetet közvetít a büntetés elmaradásáról, arról, hogy hatalommal vagy hűséges segítőtársakkal (Picquart virtigli Harris-alteregó) szőnyeg alá söpörhető a legnagyobb gond is, mely Dreyfus felmentésében, vagyis egy, a direktor által hőn áhított ítéletben csúcsosodik ki.

Igaz, a Tiszt és kém epilógja nem rejti véka alá Picquart és Dreyfus ellentmondásos, kisszerűségen, zsidóellenességen nyugvó viszonyát, de akárcsak az előzmények, e mester-tanítvány pengeváltás sem bír súllyal – kizárólag egy zenitjén már régen túl lévő, szánalmasan könyörgő ex-zseni szabadkozása vehető észre benne, akiről egyre kétségesebb, tud-e még a nagy korszakára emlékeztető remekművet alkotni.

Szabó G. Ádám