Tiszatájonline | 2020. augusztus 26.

Magyar Miklós: A szerelmes Apollinaire

A barátok mellett szerelmei hagytak a legmélyebb nyomokat Guillaume Apollinaire életében és költészetében. Az angol nevelőnő, Annie Playden, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin (a vele való szakítása után született meg a világirodalom egyik legismertebb verse, A Mirabeau-híd), a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pagès és felesége, Jacqueline Kolb […]

Jean Cocteau szerint a francia irodalom két legnagyobb költője François Villon és Guillaume Apollinaire. Lehet ezzel a kijelentéssel vitatkozni, lehet azt mondani, hogy és Charles Baudelaire? És Paul Verlaine? És Arthur Rimbaud? Mindenesetre tény, hogy Apollinaire nemcsak a francia, de a világirodalom egyik legjelentősebb költője, akinek élete legalább olyan különleges, mint költészete. Aligha van még egy költő, akinek annyi barátja volt egyszerre, mint Apollinaire-nek. Költők: André Salmon, André Billy, André Rouveyre, Blaise Cendrars, Max Jacob, Jean Cocteau, André Breton, Philippe Soupault, stb, stb. Festők: Pablo Picasso, Henri Rousseau, Robert és Sonia Delaunay, Marc Chagall, Maurice de Vlaminc, Francis Picabia, Georges Braque, Jean Metzinger, André Derain, Fernand Léger, stb., stb.

A barátok mellett szerelmei hagytak a legmélyebb nyomokat életében és költészetében. Az angol nevelőnő, Annie Playden, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin (a vele való szakítása után született meg a világirodalom egyik legismertebb verse, A Mirabeau-híd), a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pagès és felesége, Jacqueline Kolb.

Apollinaire életére és költészetére talán a legmeghatározóbb élménye volt első, reménytelen szerelme, Anny Playden. 1900 augusztusában Apollinaire családja Párizsban a Gare Saint-Lazare mögötti rue de Constantinople 9-be költözik. Az ekkor még Wilhelmnek nevezett Apollinaire a L’Aigle biztosító társaság alkalmazottja, de jobban szeret francia nyelvleckéket adni. Három tanítványa van, akiktől óránként húsz sous-t kap. Ennél jóval többet jövedelmez neki a nyolcéves Gabrielle de Milhau-val töltött napi két óra. Havi húsz frank igazán jó fizetség volt. De a szülők megengedhették maguknak, hisz Gabrielle anyja, Élinor, Gaëtan de Milhau őrgróf özvegye, az Étoile tér mögötti rue Chalgrin utca egyik előkelő magánpalotájában lakott lányával. Egy augusztusi reggelen a francia órák után Milhau asszony elmondta Wilhelmnek, hogy vissza akar térni Rajna-vidéki családi birtokukra ottani teendői miatt, és hogy élvezzék a természet nyújtotta szépségeket. Mivel Gabrielle-nek szüksége volt egy házitanítóra, az anya feltette a kérdést Wilhelmnek, lenne-e kedve elkísérni őket. A fiatalember gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot. Felmondta állását és lemondta többi tanítványát. 1901. augusztus 22-én Wilhelm beszállt az őrgrófné autójába, amit az maga vezetett. Több napi, változatos utakon megtett autózás után megérkeztek a Bennerscheid nevű falu mellett fekvő Neo Glück elnevezésű, gyönyörű parkban álló neogótikus házba, amit fellengzősen kastélynak neveztek, és amely körül a tisztáson őzek tanyáztak. A személyzet a háztartással, míg az angol Annie Playden, aki se franciául, se németül nem tudott, Gabrielle nevelésével foglalkozott. A mindennapos reggeli francia nyelvleckék után Annie átvette a kislányt Wilhelmtől, aki ezután nagy sétákat tett a parkban.

Az angol nevelőnőt később úgy írja le Apollinaire Madeleine Pagèshez címzett levelében, mint egy „tüneményes teremtményt”, aki „búzavirágkék szemmel, egy gödröcskével az állán, elragadóan karcsú volt.” Wilhelm csakhamar udvarolni kezdett neki. Megtudta tőle, hogy Londonból jött és több testvére van. Szigorú erkölcsű apját csak nehezen tudta az őrgrófné rávenni arra, hogy magával vihesse a lányt.

Annie a lehető legtartózkodóbban viselkedett a fiatalemberrel. Néha meghallgatta, máskor félénken elhúzódott, amikor az közeledni próbált hozzá. Egy napon Wilhelm egy romhoz vezette a lányt, és túláradó lelkesedéssel fogadalmat tett neki, hogy feleségül veszi, hogy grófnét csinál belőle ő, aki a világ legnagyobb költője lesz. Ez a heves lerohanás megrémisztette Annie-t. Miután Wilhelm belátta, hogy semmire sem megy ilyen indulatokkal, nyugodt és udvarias lett.

Az angol nevelőnővel való kapcsolatáról Apollinaire ezt írja egyik barátjának: „Egy huszonegy éves angol nevelőnő a szeretőm. Pazar nő, micsoda mellek és micsoda fenék!” Tizenöt évvel később, bár még akkor is azt állítva, hogy Annie szerette őt, egy levelében már visszafogottabban nyilatkozik: „én testileg szerettem, de szellemünk távol maradt egymástól.” Sem az nem igaz, hogy Annie a szeretője volt, sem az, hogy csak testileg szerette a lányt.

1902. augusztus 25-én Wilhelm búcsút mond a Rajna-vidéknek. Az őrgrófné írásban igazolja, hogy egy éven át becsülettel teljesítette házitanítói feladatait. Annie-val is elválnak útjaik, akit továbbra is reménytelenül szeret.

Visszatér Párizsba, ahol a rue de Naple-ban lévő harmadik emeleti lakásban öccsével, Alberttel kell osztoznia egy kis szobán. 1902 szeptemberében Apollinaire-t néhány folyóirat „próbaidősként” foglalkoztatja. A Guillaume Apollinaire név először 1902 októberében jelenik meg egy düsseldorfi kiállításról írt cikke alatt. Jóllehet a La Revue blanche közli néhány írását, az ismeretlen fiatalember nem kelti fel a szerkesztők érdeklődését. Ráadásul a lap anyagi nehézségekkel küzd, és Apollinaire türelmetlen. Egyedül érzi magát, Annie hiánya nyomasztja. Szeretné hinni, hogy első igazi szerelmét nem veszítette el örökre. 1903. január 12-én jegyzi be Intim Naplójába: „Nem elfelejteni értékes címemet:

Annie Playden 75 Landor Rd
Claphan, London S. W. England.”

1903. november 6-án egy Londonban élő albán emigráns irodalomtörténész, Faïk beg Konitza meghívására hajóra száll. Konitza ismerte Annie Playdent, így Apollinaire nyilvánvalóan elsődleges célja újra látni a lányt. Mivel tart attól, hogy Annie nem fog örülni neki, nem jelzi előre látogatását. Konitzát kéri meg a közvetítő szerepre. Annie először mereven elzárkózik a találkozástól, majd Konitza unszolására november 10-én elfogad egy találkozást Apollinaire-el. 13-án, este hat óra körül a költő meglátogatja Annie családját. Apollinaire Intim Naplójában olvashatjuk, hogy Annie „csinosabb volt, mint valaha”, és hogy „kishúga, Jenny, a szalonban mókázott.” A költő 1903. november 15-én elutazik Sussexbe. Kétség és remény között hánykolódik, és reméli, hogy viszontlátja még szerelmét, akinek levélben megígéri, hogy kedvéért megtanul angolul. Konitza közbenjárása az ellenkezőjét váltotta ki Annie-ból, mint azt Apollinaire remélte. Megmakacsolta magát, így albán barátjának nem volt mit tennie, megpróbált lelket önteni a költőbe.

1904 tavaszán Apollinaire vissza akar térni Londonba. Az előzmények: Annie kishúga, Jenny, elcsente nővére arcképét, és elküldte azt Apollinaire-nek. Konitza meggyőzte a költőt, hogy Annie még ragaszkodik hozzá. 1904 áprilisában beigazolódni látszik Konitza bizakodása, mert Annie levélben kéri Apollinaire-t, látogassa meg: „Megrémiszt, Kostro, mennyire nem voltam veled kedves legutóbbi látogatásodkor, de ha visszajössz, megpróbálok kedvesebb lenni.” Azt javasolja, május első hetében találkozzanak és hozzáteszi, hogy sok mondanivalójuk lesz egymásnak. Azt is megírja, hogy elege van Angliából, és el akarja hagyni. Apollinaire azt kéri tőle, utazzon azonnal Párizsba. Laurence Campa, aki a leveleket közli, angolul idézi Annie április 20-i válaszát, ami így kezdődik: „What you ask is impossible.” A továbbiakban a lány ragaszkodik ahhoz, hogy a költő utazzon Londonba, majd eléggé kétértelműen ezt írja: „Már nem útállak annyira, mint régebben (…) megpróbálnálak szeretni (…) de semmit sem ígérek, mielőtt látnálak.” Annie egyszerre fúj hideget és meleget. Április 26-án egy üzenetet küld a költőnek: „Köszönöm kedves lapodat. gondolok rád. Ne feledd elküldeni fényképedet. Millió csók. Gondolj rám.” Egy nappal később: „jobb lenne, ha teljesen elfelejtenél, mert mindig is egy kis gonosz maradok.

Párizsban Apollinaire törzshelye a Place de Budapestre torkolló rue d’Amsterdam 26 szám alatt lévő Austin’s Raliway Hôtel Bar and Restaurant volt, ahol egy pohár Burton mellett várta barátait nap mint nap. 1905 elején még mindig folyton arra gondolt, aki irodalmi ambícióinál is többet jelentett számára, az akkor huszonöt éves Annie-ra. A költő mielőbb újra látni szerette volna, hogy megkérje a kezét, ám a lány erről hallani sem akart, s Apollinaire-nek csakhamar be kellett látnia, hogy Annie egyedül utazik Amerikába, és örökre le kell mondania róla. Három év telt el találkozásuk óta, három vágyakozással és frusztrációval terhes év. Ekkor írta egyik legismertebb versét, A megcsalt szerető énekét, azt gondolva, hogy a szerelem csak hazugság, és mártírnak érezte magát.

A megcsalt szerető éneke Vas István kitűnő tolmácsolásában jelent meg, ugyanakkor a vers címének fordítását nem lehet szó nélkül hagyni. Amint az előzőekben láttuk, Apollinaire és Annie Playden kapcsolatában sem szeretőről, sem megcsalásról nem beszélhetünk. A francia cím, La Chanson du mal aimé, szó szerint azt jelenti, hogy „A rosszul szeretett dala”. Hogy Apollinaire mit értett „rosszul szeretetten”, arra egy 1915-ben keletkezett levelében szól: „Kétszer is meglátogattam (Annie-ról beszél) Londonban, de a házasságunk lehetetlen volt, és aztán minden megoldódott azzal, hogy elutazott Amerikába, én sokat szenvedtem, tanúja ez a vers is, amelyben úgy éreztem, hogy rosszul szeretnek, holott én szerettem rosszul.” Talán szerencsésebb lett volna magyar címként a Dal arról, akit rosszul szerettek.

A költemény nagyban eltér a hagyományos szerelmes versek kompozíciójától és magában hordozza mindazt, amivel Apollinaire megújítja nem csupán a szerelmes verseket, de magát a költészetet is. A mottóban a költő utal 1903-as londoni útjára, amelynek célja az volt, hogy újra felvegye a kapcsolatot Annie Playdennel. A főnixhez, a hamvaiból újjászülető tűzmadárhoz hasonlítja szerelmét:

Ezt a románcot énekeltem
Még kilencszázháromba’ volt
Nem tudtam hogy Phönix szerelmem
Ha esténkint a porba holt
Látja a nap életre kelten

London lesz az a városi környezet, amibe a vers ágyazódik, az a város, ahová Annie után ment a költő. A város „híg köde” nem csupán London legjellemzőbb időjárási velejárója, de a bizonytalanság érzetét keltő közeg, ami táptalaja a költő képzelődésének. Így történhet, hogy egy ifjú csavargóról szerelme jut az eszébe:

Egy este London híg ködében
Ifjú csavargót láttam én
Olyan volt mint szerelmem éppen
S egy pillantást vetett felém
Szememre nehezült a szégyen

Majd a realista kép átcsap a fantáziába. A megnyílt Vörös-tengerre, Izrael népére és a fáraóra való utalás a sivár városi környezetből a fenségesbe emeli át a költeményt, ahol a fáraó maga a költő:

Követtem a csibészgyerek
Fütyült a kezét zsebrevágva
Úgy jártunk utcát és teret
A megnyílt Vörös Óceánba
Mint Fárao s a héberek

Ez a kőtenger eltemessen
Ha nem nagyon szerettelek
Vagyok Egyiptom ura s egyben
Testvéri hitves hadsereg
Ha nem vagy egyetlen szerelmem

A reménytelen szerelem felett érzett bánatát a ködből aláhulló véreső érzékelteti:

Egy utcafordulón a láng
Mert fellobogtak ott a házak
Ködből véreső hullt alá
Ahol jajongtak mind a házak

Honnan a láng, a véreső víziója, honnan a „fellobbant házak”? Ezek a képek London vörös téglákból épült házainak látványára születhettek. A következő versszakban Apollinaire kegyetlen és igazságtalan képet fest szerelméről, Annie-ról (ezt később maga is elismeri). Egy kocsmából kilépő részeg nő volt szerelmére hasonlít, és a szerelem hamisságát juttatja az eszébe:

Embertelen tekintetében
Nyakán ott volt a sebhely is
Kocsmából részegen kilépett
A szerelem milyen hamis
E percben ismertem fel éppen

Ezután a költő felidézi a régmúlt hőseit, akikhez hitvesük hű maradt a megpróbáltatásokban. Ulyssest, akit Pénelopé várt és a hindu dráma, Sakuntula hősnőjét, aki „királyi férjét” várta epedve:

Ahogy szülőföldjére jött
A bölcs Ulysses vissza végre
Kutyája megismerte őt
És várt reá a felesége
Ki szőttesén csak egyre szőtt

Sakuntala királyi férje
Elfáradt győzelmek során
Megörült hogy a szemefénye
Az epedéstől halovány
S vár gazellahímét becézve

A „szerencsés királyokon” való tűnődése közben még mindig szerelmére gondol:

E szerencsés királyokon
Tűnődtem mikor álszerelmem
S az akit szeretek nagyon
Összeütköztek mind a ketten
Hűtelen árnyak bánatom

Bánat melyen a pokol állott
Feledés ege nyiss utat
Eltűrnék szívesen haláluk
Eladnák érte árnyukat
Földi szegény híres királyok

Búcsút mond „hamis szerelmének”, akit egy évvel verse megírása előtt veszített el Németországban (Annie Playdennel való szakításának valóságos ideje):

Hamis szerelmem ég veled
S eltűnsz már keveredve véle
Te is kit elvesztettelek
Németországban most egy éve
S akit már látnom nem lehet

Az első rész utolsó versszakában a költő felidézi azt az évet, amikor boldog volt. A francia szövegben itt jön elő a címben szereplő „mal-aimé” ellentéte, a „bien-aimé”: J’ai chanté ma joie bien-aimé. (A magyar fordításban: „Az örömöt daloltam én”). A két ellentétes érzés (mal-aimé és bien-aimé) adja meg a vers első részének keretét, ugyanakkor a költő eljut egy új szerelem befogadásának lehetőségéig:

Je me souviens d’une autre année
C’était l’aube d’un jour d’avril
J’ai chanté ma joie bien-aimée
Chanté l’amour à voix virile
Au moment d’amour de l’année

Ezt a szerkesztési bravúrt a magyar fordítás nem adhatja vissza, ami jó példa arra, hogy néha lehetetlen tolmácsolni az eredeti költemény minden üzenetét, valamennyi árnyalatát:

S emlékezem egy másik év
Napjára áprilisi hajnal
Az örömöt daloltam én
És a szerelmet férfihanggal
Mikor szerelmes volt az év

A költemény második részének címe Hajnali ének egy év előtt Lactare vasárnapján. A kritika „epikuroszi éneknek” minősíti a kilenc strófából álló verset. Apollinaire vegyíti a pásztorénekek egyszerűségét a mitológiai utalásokkal. Az első versszak a tavasz ünnepe:

Paquette új tavaszi napoknak
Örülni zöldbe jöjj velem
Az udvaron tyúkok kotyognak
Jön érted is a szerelem
Egével rózsahajnaloknak

Faludi Ferencnél olvashatunk hasonló hangulatú verseket, mint például a Tavasz:

Királyi mulatság erdőkben sétálni,
Árnyékos utczáin fel s alá járkálni,
Fülemile éneklésén,
Gyönge szellők legyezésén
Örömét nevelni,
Kedve szerint élni.

Apollinaire nosztalgikus beletörődéssel foglalja össze szerelmének emlékét a „Már gyászoló és hű vagyok” sorban. A költő egy meglepő fordulattal a Szultánnak adja át a szót, aki a zaporozsjei kozákoknak üzen: „Legyetek hát hűséges szolgák”.

Ennek az üzenetnek történelmi háttere a következő: IV. Mehmed, az Oszmán Birodalom szultánja 1675-ben be akarta kebelezni a zaporozsjei kozákok által birtokolt területet. A kor szokásainak megfelelően egy levélben szólította fel a kozákok vezetőjét, hódoljon be harc nélkül.

A megcsalt szerető énekének következő része A zaporozsjei kozákok válasza a konstantinápolyi szultánnak:

Te Barabásnál iszonyúbb
Mint ördögöknek szarv az éked
Ki vagy miféle Belzebub
Utálatosság sár az étked
Ki hozzád megy pokolra jut

Szörnyű álmoknak hosszu lánca
Te török hal rohadt feje
Szemeket tépett ki a lándzsa
Anyádnak ronda szellete
Világra hozott kólikája

Podólia hóhéra tar
Kedvese a dögvésznek gennynek
Te disznópofa kancafar
A gazdagságod magad edd meg
Költsd patikára de hamar

A valóságban a kozákoknak a szultánhoz küldött válasza ennél sokkal durvább, sok helyütt nyomdafestéket nem tűrő volt. Az obszcén részeket kipontozva idézem a levél egyes részeit: „Te – török sátán, az átkozott ördög testvére és rablótársa, magának Lucifernek titkára! Az ördögbe is, hát milyen lovag vagy te, ha csupasz seggel még egy sünt sem bírsz agyoncsapni? Az ördög kiszarja, a sereged meg felzabálja. Nem vagy te jó arra, hogy keresztény fiak éljenek alattad, a seregedtől nem félünk, földen és vízen megütközünk veled. Te babilóniai szakács, makedóniai kerékbetörő, jeruzsálemi serfőző, (…) No, imígyen szóltak hozzád a zaporozsjeiek, te takony. Még a keresztények disznajait sem fogod te terelgetni.”

Ilja Jefimovics Repin, világhírű orosz festő A zaporozsjei kozákok levelet írnak IV. Mehmed szultánnak című alkotása megörökíti ezt a jelenetet.

A zaporozsjei kozákok válasza a konstantinápolyi szultánnak című részben a kozákokhoz hasonlóan, a költő is durva szavakat használ, amikor újra felidézi szerelmi csalódását: „Ringyóbánat a szemeken”− mondja. Az utolsó versszak azonban a feledni nem tudó szerelmes Apollinaire vallomása:

Hét kardja a melankóliának
Világos tiszta fájdalom
Szívemben ül s az őrült bánat
Tűnődik most balsorsomon
Feledni hogyan is tudnálak

Ez után következik a költemény utolsó része, A hét kard. A kardoknak Apollinaire nevet ad, mint ahogyan a középkori Roland-énekben Roland karját Durendal-nak nevezték. A kivont kard egyértelműen a fallosz szimbóluma, és mindegyik versszak erotikus kicsengésű.

A „szerelmes nők”, „őrült királyok” említése után a költő ismét Párizst idézi fel: „Járok benned szép Párizsom”. Mintha csak az Égöv sétálóját hallanánk, villamosokról, gépőrületről, kávéházakról beszél.

A megcsalt szerető énekének utolsó versszaka visszakanyarodik a címhez, s ezzel a kör bezárul:

Tudom a királynők danáját
Éveim panaszénekét
A rabszolgáét kit a márnák
Megettek s a szirénekét
A megcsalt szerető románcát

(Az eredeti versben: „La romance du mal aimé”.)

A vers felépítése, ahogyan a bibliai és mitológiai elemeket keveri a mindennapi valósággal, egyfajta kollázs, ami a kubista festők kedvelt módszere. Azt mondhatnánk, hogy A megcsalt szerető éneke egy vers-kollázs, amely a szürrealizmust vetíti előre. Ne feledjük, hogy maga a szürrealizmus elnevezés Apollinaire-től ered.

Apollinaire Annie Playdenhez fűződő reménytelen szerelmének a magyar olvasók által egyik legkedveltebb megörökítője a Kikericsek. Talán lírai hangvétele, népies elemei, fülbemászó dallamossága miatt. Pedig a vers korántsem „ártalmatlan”, mint ahogy a címében szereplő virág sem, amely mérgező növény. A botanikában jártas Apollinaire nemcsak ezt tudta, de minden bizonnyal ismerte a kikerics jelentéseit is virágnyelven: „szívemet lángra lobbantotta az irántad érzett szerelem” vagy: „szomorúan végződő szerelem, féltékenység.” Az érdekesség kedvéért: a többféle kikerics közül Apollinaire ugyanazt a fajtát, az őszi kikericset idézi fel, amely Arany János kései versciklusa, az Őszikék címében szerepel.

A pásztorénekek hangulatát felidéző őszi táj képe távolról sem idillikus:

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák

Jegyezzük meg, hogy a tehenek nem legelik le a kikericset, elkerülik a mérges növényt. Ezt Apollinaire vagy nem tudta, vagy úgy tesz, mintha nem tudná. Ahogyan a legelő teheneket a kikericsek, úgy a költőt szerelmének szeme mérgezi:

Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik

A diákcsapat által letépett virág színe a költőt ismét a szeretett nőre emlékezteti:

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Az utolsó versszak a „halnikészülő nagy rét” képével az örökre elmúlt szerelmet szimbolizálja:

Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halnikészülő nagy rétet mindörökre

(Radnóti Miklós fordítása)

Apollinaire és Annie Playden kapcsolatához érdekes adalék: Robert Goffin, belga költő, író, esszéíró, aki egyébként ügyvédként dolgozott, Entrer en poésie (A költészet berkeiben) című, 1948-ban kiadott könyvében leírja, hogy felkutatta Annie amerikai címét, és 1946-ban levelet írt az akkor már idős özvegyasszonynak. Levelében azt kérdezte, azonos-e a címzett azzal az Annie Playdennel, akivel Apollinaire Milhau őrgrófnénál együtt dolgozott. Válaszlevelében az asszony igennel válaszol, és azt is megírja, mennyire büszke arra, hogy Kostro (ezen a néven emlegette Apollinaire-t) Franciaország egyik legnagyobb költője lett. Azt kéri Goffintől, küldje el neki Apollinaire műveit. Azt is megemlíti levelében, hogy elveszett az a vers, amit a költő írt hozzá, de néhány ajándékát még ma is őrzi. Második levelében arról panaszkodik, hogy egy betörés alkalmával elrabolták ezen ajándékok nagy részét, és csak két értékes ékszer maradt meg. Ugyanebben a levélben világosan megírja, hogy nem volt Apollinaire szeretője: „Húszéves volt, amikor találkoztunk. Őrülten szeretett, de én buta liba voltam, nem tudtam viszonozni.” Tartózkodásának okait is megadja, miszerint puritán neveltetése, Milhau őrgrófné figyelmeztetései a férfiak galádságairól, a költő beteges féltékenysége, erőszakossága riasztották el attól, hogy közel engedje magához a szerelmes költőt.