Vaszilij Bogdanov: Az ember kimegy a képből
Barátomat egyszer láttam csak csöndesen, amikor egy amerikai pénzemberrel vacsoráztunk, aki dollárokat adott egy filmhez.
A bankár kétségbeesetten evett, félig sötétben ült, rosszul volt megkötve a nyakkendője, a barátom mégsem szólt semmit. „Naturtsen – mondotta később, elnézően és diszkréten.
Itt kell maradni, de borzasztóan vigyázni kell magunkra, ha jó felvételeket akarunk emlékbe hagyni.
Meghalni nem szabad, mert az giccs.
Meg kell várni szépen, amíg rendező int s az ember – véglegesen – kimehet a képből.
a magyar költő monológja +
Én sokáig úgy jártam a világban, mintha a kezemet
akkor emelhetném fel, amikor akarom,
a napban akkor heverhetek el, ha fázom, s akkor nevethetek,
amikor akarok, ha az élet tréfás képei ingerelnek.
Tévedtem. Mióta sokat vagyok a legüdébb,
gyerekcipős művészet, a mozi csinálás mesterei között,
rádöbbenhettem, a világ nem is tudja, milyen rosszul mozog.
A csillagok járása, de a nap világítása elhibázott,
merőben haszontalan. Az öregasszonyoknak
fogalmuk sincsen róla, milyen giccsesen halnak meg.
A szerelmesek jobban tennék, ha egymásra se néznének,
mert úgy sincs az a rendező, aki egyetlen mozdulatukat
is elfogadná, hitelesnek gondolná és egyáltalán
mindenkit figyelmeztetek, hogy hamis az egész!
Az ember, majdnem mindig kimegy a képből.
Intim barátom egy nagy gyár mozi rendezője.
Ismeretségünk elején sokáig azt hittem róla,
hogy szabadon járó őrült. Gyakran ültünk együtt,
esténként, munka után, magánlakásokban
vagy nyilvános helyiségekben, s döbbenten
figyelhettem, ahogy időnként hunyorít,
egyik kezét szeme elé illeszti, hosszan néz egy bútor
darabra, idegesen int és morog valamit maga elé.
Egyszer egy vendéglőben ültünk, sok ember
egymás mellett az asztaloknál, tejüveglámpák
a fal mellett, zenekar. Barátom nyugtalanul evett,
időnként jobbra nézett, a szomszéd asztal felé,
ahol egy csinos svéd asszony vacsorázott valakivel,
aki biztosan nem volt a férje. A rendező végre
lecsapta a villát s kétségbeesve mondta
az odasiető pincérnek: „oltsák el azt a középső lámpát,
hát nem látja, hogy folt van a homlokán!”
Ezen akkor felháborodtam, mert a gyönyörű svéd nőnek
csak a múltjában lehetett folt, de homloka fehér volt,
s világos, mint a bárányok ártatlan húsa.
Haragosan utasítottam barátomat rendre,
figyelmesen hallgatott, félrehajtott fejjel nézett rám,
miközben becsületsértéseket mondottam neki,
csöndesen szólalt meg, „Jó, egészen jó, csak a
kezedre vigyázz, kérlek, inkább lassabban mozgasd.
A szemkifejezés különben maradhat!…”
Éjfélkor a lakásomon a végtelenről beszélgettünk,
konyak mellett békésen, az energiák harmonikus
körforgásáról, s a matéria latens gáncsairól.
„Igen – vetette hirtelen közbe –, az egészen jó
azzal a végtelennel, egyszer én is próbáltam,
rászántam harminc métert, tudod, egy nő áll
a móló végében és néz tíz méter tengert,
de aztán az igazgatóság kivágta, fárasztja a közönséget.”
Szomorúan állapítottuk meg, a tömeg csak a goromba
giccsekre reagál, nincs érzéke metafizikai kilengések iránt.
Felálltam, hogy szivarért menjek, s ahogy a dohányzó
asztalka felé tartottam, barátom szeme elé kapta a kezét
s kétségbeesve felkiáltott: „Vigyázz kérlek, mit csinálsz,
hiszen kimész a képből.” Zavartan álltam, nem mertem
egy lépést se tenni, kezem homlokomhoz kaptam.
„Túl gyors volt – szólt izgatottan –, ezt kérem még egyszer,
a megállást, aztán egy pillanatig nézz magad elé,
mintha eszedbe jutna valami, amit elfelejtettél,
s aztán kapd a halántékodhoz a kezedet. Különben is –
tette rövid gondolkodás után hozzá, miközben szobám
pókhálós mennyezetére mutatott. – az a sarok felesleges,
oda blende jön, vagy egyszerűen le kell vágni.”
Fölemelt karokkal indultam feléje, hogy lesújtsak rá,
szétmorzsoljam, megtanítsam az élet igazi értelmére,
a hajam zilált volt, szemem szikrázott, mikor felugrott
s ragyogó arccal tapsolni kezdett. – „Kitűnő – ordította –,
most kitűnő, kicsit forgasd még a szemedet, s lóbáld
az öklödet, akkor jó lesz, csak erősebb világítás kell!”
S a falhoz ugrott és felcsavarta a nagy csillárt.
Akkor elkezdtem gondolkodni a dolgon,
s most már igazat adok neki. Azóta sokat szenvedek,
kellemetlen érzés emberek között lennem, a lokálokban
többnyire rossz a világítás, senki sem tud mozogni.
Barátomat egyszer láttam csak csöndesen,
amikor egy amerikai pénzemberrel vacsoráztunk,
aki dollárokat adott egy filmhez.
A bankár kétségbeesetten evett, félig sötétben ült,
rosszul volt megkötve a nyakkendője,
a barátom mégsem szólt semmit. „Naturtsen –
mondotta később, elnézően és diszkréten.
Itt kell maradni, de borzasztóan vigyázni kell magunkra,
ha jó felvételeket akarunk emlékbe hagyni.
Meghalni nem szabad, mert az giccs.
Meg kell várni szépen, amíg rendező int
s az ember – véglegesen – kimehet a képből.
+ Márai Sándor: Az ember kimegy a képből. 1923.
