Kelemen Lajos versei

Egy vén iparos, ahogy győz, s miattam veszít

Hideg játszótér túloldaláról súgta át –

abnormális sejtnövekedés, vagy lángoló

szívemből eredt tűz fogta testedet? –

Most meleg tenyerembe veszem át, mert

ez furcsa tűzeset, mögéd látom,

gyorsulva felserdült test,

hívogató lányszobád, hazudd: kész vagy már,

úgyhogy elszórjuk hirtelen gyermekkorod hamvait.

És egyesülni – a fej, a mell, a kar dobogó

talpacskád, hogy kellem és szemérem határán

tovább ne menjünk – ezért toporzékolnak mind.

S ha majd utóbb a megszokás gyapjas fészkébe

süppedünk, s szerelmünk utolsó érve is,

mint hideg vacsoraidőn az ott feledt pirítós,

rostélyon hamvad el, szívedben valaki másért

izzik a hit. Egy facsoport, bokrok császkálnak

modortalanul a kertben, én vagyok az iparosod,

vagyis ha látsz: én, egy szerelmes vakond, aki

pásztázza a csillagos eget: ez volna a szédület, és

nincs biztosítás ellene. A gépesített rohanás,

s hogy gyepágyba, iszapba löktem másik udvarlód,

győztem egy fejhosszal, és mégis, terhesek

immár erotikus álmaim – két miazmás hal

bámul egy félrozsdás vödörből, akár halálukba ereszkedő

liftaknából meresztenék rám szemük; te meg én,

tátogó teremtmények, rocska víz, még így is

az életet lüktetik: noha forrásának korlátlan lényegét,

a végtelent, egy ölelésével,

félek, mégis egy másik fiú adta át neked.

Az a bizonyos utolsó vers

Leszakadt hídon ballagunk majd,

mezítláb,

az idő így, nem is tudni, csobog tovább?

vagy abbamarad? –

szentek feje meredezik;

talán megannyi

békaszem korszakunk koszos-redős folyamából,

prémes, puha, pólyázott félelem: hogyan is

mondjam? – a tér szintén

kiszámíthatatlan –

ez a tűz-akarat, a ragyogások, a százados

és kéthetes lángolások vége:

ördöglakattal lesz lezárva kapuja

a kertnek, szenvelgő, ráncos,

vén szerelmem, roncs lelki terebély, egykor hamvas

kebled, öled illatából, s bármi gáton

átröptető érzéki arcodból,

drága vénség, tudod-e, mennyi maradt? –

egy bizonyos horoszkóp szövegét sorról-sorra

kiolvasva, kétszeres krisztusi kor után,

noha tudtam, „a szarházi csak bajt hoz rám”,

ember-vadonokon,

rejtélyes járatokon túl, mikor repedés reccsen

még a barlangokban is a profán ábécéktől,

agg szerelmem, a semmiig követtelek.