„Csak az elbeszélők nők, a narratíva inkább emberi”

– A Székesfehérvártól nyugatra című novelládban a halott apa tárgyait széthordják a szomszédok, háza a beszakadt tető miatt eladhatatlan marad. A hiány, a felejtés lehetetlensége és az öröklés egyszerre vannak itt jelen. Mit gondolsz a hiány maradandóságáról?

– A hiány nagyon fontos a kötetben. Sokszor az alapfeszültség is ebből bontakozik ki: a hiány a legelemibb szinten meghatározza ezeket a karaktereket. A Székesfehérvártól nyugatra c. novellában az elbeszélő a gyerekkori emlékeiből próbálja összerakni az apa hiányzó személyét, a hozzá fűződő viszonyát, közben pedig újra és újra szembesül vele, hogy nem ismerte azt az embert, akinek a házában most elpakolja a dolgait. Más novellákban a szereplők éppen hogy felejtenek, és félnek ettől a felejtéstől. Az Évszakhoz képest hűvösebb c. szövegben például attól fél az elbeszélő, hogy nem fog emlékezni a volt barátjára. A szakítást is egyre nehezebben idézi fel, az idő múlásával pedig csak a hiány érzése marad meg, az emlékeknek egyre kevésbé vannak körvonalaik. Érdekes, hogy akkor is megmarad a hiány, ha a tárgyára már csak homályosan emlékszünk.

– A karakterek szorongása sokszor az önbecsapásban, tagadásban mutatkozik meg. Az unoka nem hiszi el, hogy a nagyanyja szenilis – biztos megjátssza (Ásványvíz); a lány szerint az alkoholista apa nem lehetett büszke rá – biztos hazudik (Székesfehérvártól nyugatra); a kislány nem bízik magában – biztos csak a halott apja miatt kérik fel szavalni (Minden csütörtökön, októbertől novemberig). Hol állnak a traumafeldolgozás folyamatában ezek a karakterek?

– A karakterek életében a normális családi állapotból történik egy elmozdulás, ennek a hatásai jelennek meg a szövegekben más-más időtávlatból. A Székesfehérvártól nyugatra elbeszélője már évekkel ezelőtt elveszítette a kapcsolatot az apjával, az ő pozíciója már sokkal reflektáltabb. A Minden csütörtökön, októbertől novemberig című novellában viszont nagyon friss az apavesztés, az elbeszélő kamaszlány apja egy éve halt meg, egyik pillanatról a másikra került ki a család életéből. A gyerekelbeszélő nagyon erősen érzékeli, hogy ez után sajnálkozással néznek rá, hogy ő valaki, akit sajnálni kell. Elkezd idegenként tekinteni önmagára ebben a szituációban. Ő most már félárva, lett egy hivatalos megnevezése. A tagadás sokszor magából a traumából és ebből az idegenségérzetből fakad. Olyan, mintha a szereplők külső szemmel látnák magukat, egy új nézőpontból, ezen a traumán keresztül. Van egy identitás-kettőződés, egy identitásszakadás, ami ezt a furcsa, szorongó állapotot eredményezi.

– Szinte teljesen hiányoznak a kötetből a kompetens férfi karakterek, attribútumok. A nagyapák a saját világukba burkolódzva bólogatnak, a báty „csukott ajtó”, az apákat eltemeted. Szándékosan tüntetted el ezeket a szólamokat? Mire hívja ez fel a figyelmet?

– Januárban volt egy könyvbemutatóm a Nyitott Műhelyben, akkor Szolláth Dávid azt mondta, ezekben a novellákban jellemző a matriarchátus. Erős nagymamák, erős anyák, de távoli vagy hiányzó apák, nagypapák. Én azt gondolom, a kötetben vannak kompetens férfikarakterek, de nincsenek az előtérbe tolva. Ilyen az elbeszélő férje a Székesfehérvártól nyugatra című szövegben vagy A krumpli kicsírázikban. És vannak hiányzó, vagy éppen küszködő férfikarakterek is. Nekem az a tapasztalatom, hogy a csonka családokban legtöbbször az apa tűnik el, persze ez sosem ilyen egyszerű. A Huszonöt méter című szövegben az apa válik az anyává, ahogy a gyerekeiért érkező férfinak mondja a tanárnő. A szöveg apa-figurája nem csak alkoholista, hanem igyekszik jó apa lenni, odafigyel a gyerekeire, szereti és támogatja őket. Ugyanakkor kérdés, hogy a női karakterek mennyire kompetensek vagy mennyire vannak jelen ezekben a novellákban. A nagymamák erőszakossága, manipulatív hajlama például több szövegben is megjelenik.

Nem kifejezetten női elbeszélőket akartam egyébként megírni, inkább megfigyelő, szorongó karaktereket.

A férfiakkal és nőkkel való kapcsolataik is alakítják őket, ezeket a kapcsolatokat pedig meghatározza a hiány, vagy valamiféle egyoldalúság, a kommunikáció elcsúszása. A Magyarul című szöveg ukrán főszereplője lehetne férfi is, csak a nevéből derül ki, hogy nő. A kutya a szőnyegre pisil című novellában a férfi és a nő szemszögét is látjuk, a fókusz egyszer a férfin van, máskor a nőn. Csak az elbeszélők nők, a narratíva inkább emberi, mint női vagy férfi. Még az utolsó történetben is (Családi anamnézis), amely a női testhez nagyon specifikusan kapcsolódik [szerk.: mellrák], a félelem, a szorongás, a kényszeresség olyan jellemzők, amelyek bárkire ráillenek ilyen helyzetben.

– A párkapcsolatok dinamikája nálad olykor hasonlít A kutya a szőnyegre pisil című szövegedben felhozott, ház előtti parkolóhelyekre: van egy hallgatólagos megegyezés, ki hova áll. Mekkora a kapcsolati feszültség megalkuvás és tolerancia között? Csak értelmezés kérdése, hogy tekintünk a saját helyzetünkre?

– Karakterektől függ. Ezek a kapcsolatok sokszor a kommunikáció elégtelensége miatt siklanak félre. A kutyás novellánál a fiú még az első randin megjegyzi, hogy a lány szereti a francia bulldogokat, később ezzel akarja meglepni. Közben viszont a lány nem akar kutyát, ezt mégsem kommunikálja, még azután se, hogy már ott a kiskutya. A szereplők nem beszélnek egymással. Vagy megjelenik ez A krumpli kicsírázik című novellában is, ahol a nagymama folyamatosan elbeszél az unoka mellett. Nem is hallja meg, mit mond. Az egyik jelenetben az unoka csak megismétli a nagymama utolsó szavait, és ez fel sem tűnik neki.

Van egy kommunikációs szakadék, ami nem csak a párkapcsolatokban, de családon belül, munkahelyi viszonyokban is megjelenik.

Ezek a karakterek egyébként sokszor elég passzívak, mintha elzárkóznának kicsit a körülöttük lévő történésektől, sodródnak az eseményekkel. Izgatott, hogy ebből a passzivitásból kifut-e valami.

– Az extrovertált karakterek többnyire a narráció túloldalán állnak, mellékszereplők, akik fokozatosan tolakodnak a halkszavú narráció közelébe vagy helyére, például A Lánchíd északi oldala c. novella esetében. Szerinted mekkora a nyelv elnyomó szerepe?

– Előkerült ez a tegnapi kötetbemutatón is, hogy nem hiába E/1-es az elbeszélések nagy része.

Szerintem a nyelvnek abszolút teremtő és romboló ereje van.

A kötődéseik, a viszonyuk a másik emberhez nagyon meghatározzák a szereplőket, és ez a nyelvükben, a nyelvkeveredésükben is megjelenik, a kapcsolataik ráíródnak a nyelvre. A lánchidas szövegben a lány énelbeszélő átveszi a fiú szavait, mondatait. Ez alkalmazkodás, egyik ember hatása a másikra, vagy már több annál? Engem nagyon érdekel, hogyan lehet ábrázolni a nyelvnek ezt a működését.

– A novellákat nem oldod fel: ha van is konfliktus, nincsen rá egyértelmű megoldás. Ahogy a karaktereket, úgy az olvasókat is magukra hagyod. Ilyen értelemben hol fejeződnek be a történeteid?

– Én azt remélem, hogy a nyitott véggel nem hagyják ott az olvasók a szereplőket. Azért is akartam, hogy ne legyen kifutás, megnyugtatás, egyértelmű lezárás, hogy mocorogjon utána az olvasóban, mi is történt tulajdonképpen.

Szutorisz Szabolcs

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Fotó: Takács Borisz / B42 – DiY