Tiszatájonline | 2020. július 27.

ifj. Sipka Sándor: „Emberi színjáték”

KÉSŐI KÖSZÖNET NÉMETH LÁSZLÓNAK
Váratlan ajándékcsomag érkezett a vásárhelyi szülői házunkba 1967. január végén, amikor még én is otthon voltam az új, februári, egyetemi szemeszter kezdése előtt. Németh László küldte el az „Emberi színjáték” című regényének új kiadását a következő dedikálással: „A Sipka családnak, főként a két fiatalnak, szeretettel küldöm ezt az ifjúságomat őrző könyvet, Németh László, Bp. 1967 január 24” […]

KÉSŐI KÖSZÖNET NÉMETH LÁSZLÓNAK

Váratlan ajándékcsomag érkezett a vásárhelyi szülői házunkba 1967. január végén, amikor még én is otthon voltam az új, februári, egyetemi szemeszter kezdése előtt. Németh László küldte el az „Emberi színjáték” című regényének új kiadását a következő dedikálással: „A Sipka családnak, főként a két fiatalnak, szeretettel küldöm ezt az ifjúságomat őrző könyvet, Németh László, Bp. 1967 január 24”. Fontos előzmény, hogy 1965-ben elkísértem Édesanyámat a húgommal együtt az író Szilágyi Erzsébet fasori lakásába, ahol pár szót tudtam én is mondani magamról, legtöbbet az élettan szigorlatomról. A fő téma az volt, hogy Édesanyám beszámolt arról, hogy francia példa alapján miként készíti elő az ország első, középiskolai, audiovizuális, nyelvi laboratóriumát Vásárhelyen a Bethlen Gábor Gimnáziumban. Minden apró, feszült mozzanatomra emlékszem. Bosszantott, hogy nem jutott eszembe a bibliai József egyiptomi neve, amit valamikor tudni véltem (Cafenat-Paneah), pedig ez most nagyon szerencsés, imponáló lett volna. Németh Lászlót ugyanis közben telefonon hívta a „József és testvérei” drámájának gépelője, és szóba került köztük a „név”, amit egyikük sem tudott felidézni.

A dedikált könyvet most, több mint fél évszázaddal később olvastam el, pedig közben csaknem az egész életmű gazdagon megérintett. Az érettségi dolgozatomon kívül ez a mostani a hatodik írásom, öt kinyomtatott után, mely Németh Lászlóról szól. Boda Zoltán fejlődés- és sorstörténete azonban a medikus lelkemnek akkor nem volt ínyére! Mostanra értettem meg, hogy nem is ő a főszereplő, hanem az ÍRÓ, mint minden írásában vagy tettében! Németh László ugyanis nem csak író, esszéista, drámaíró és műfordító, ahogyan ezt a tankönyvek vagy lexikonok tárgyilagosan írják, hanem ennél jóval több. Egyike annak a kevés, kivételes személynek, aki „jelenség”, egyszeri fénycsóva, „üstökös” a magyar nemzeti kultúrában!

Rendkívüli morális és szellemi képességeit két cél vezérelte: a magyar nemzetet szolgálni minden erejével, továbbá kiküzdeni magából és a világból a saját üdvösségét! Az írások csak eszközök voltak ezekhez.  A szüleim elmondásai és olvasmányaim alapján nekem különösen érdekes azoknak az indítékoknak a megsejtése, hogy miként vált számára minden írás vagy nyilvános szerepvállalás valamilyen fájdalmának, sérülésének, a személyiségét gyógyító, fejlesztő, vagy vélt vétkéért vezeklő termékké, eszközzé, de melyekben a személyes problémájának, tragédiájának példájával mindig a nemzetét kívánta tanítani a legjobb, legemelkedettebb szinten. Ez különösen tisztán látszik a történelmi drámák alakjaiban, Görgeyben, Széchenyiben, Misztótfalusi Kis Miklósban, Apáczaiban, Petőfiben, a két Bólyaiban, Semmelweisben, VII. Gergelyben, Galileiben, Puskinban, Gandhiban, Colbertben, a Négy profétában, vagy a bibliai Józsefben.

A regények alapján is igaz a szakszerű megállapítás, hogy a „lélektani regény megújítója” volt. Hogyan? Valóban transzformálta őt a Proust-élmény. Ám elkötelezett tudatossággal vette át a régi magyar klasszikusok vagy Móricz példáját és parancsát: a magyar költőnek, írónak minden generációban el kell végezni a kora pontos irodalmi, művészi megörökítését! Már az első, nem igazán jegyzett kisregényében is, az Akasztófavirágban az egyik leghitelesebb korrajzot adja a nagy háború végéről és a kommün idejéről egy dunántúli faluban. A regényeiben azonban elvégzett egy hatalmas, lelki és szemléletbeli átalakítást az évtizedek alatt. Az irodalomba berobbanó fiatal orvos, irodalomszervező kritikus egyik legmaróbb problémája az lett ugyanis, hogy a rendkívüli képességeinek mesteri és szerencsés begyújtásával rövid idő alatt olyan bámulatos eredményeket ért el, melyek igazolni látszottak a régi gyanúját,” „az abnormalitását”. Ő túl sokban üt el a környezetétől! „Megalómániás – bár vágyik a kicsinységek élményére”, ahogyan ezt a San Remoi naplóban megírja. Ennek a hibás, de létező világba beolvadni nem tudó és nem vágyó írói érzésnek az alakja Boda Zoltán, Kurátor Zsófi és Kárász Nelli, akik a valamilyen alkati idegenségükkel vagy magasabb erkölcsi szintet mutató elkülönülésükkel irritálják, sértik a környezetüket. Az Égető Eszter azonban fontos korszakváltás jelzője. A „belátásé”, amivel a vásárhelyi diákok valóban szerető környezetében, Méhes Zoltán alakjában, eltemeti a korábbi, kritikus és ideológus énjét, egyben Eszterben az „örök nő” egyik legszebb, Édenteremtő, magyar modelljét írja meg. Az Irgalom Kertész Ágnesének személyében és cselekedeteiben pedig már a „kicsinységek” Mozart szimfóniája lüktet, mint az író testamentuma.

A népes családú Németh László álarcai jelennek meg a társadalmi drámákban is. A Cseresnyés, Villámfénynél, Bodnárné, Erzsébet nap, Szörnyeteg, Papucshős, Utazás, A nagy család, A harc a jólét ellen mind a családban élő „nagyember” triviális, otthoni gondjainak  ütközéseit mutatja be tragikus vagy ironikus formában  a nemzet vagy a világ valamilyen időszerű problémájának átélésével.

Németh László tanulmányírói teljesítményéről egy elismert, angol hatásoktól sem mentes irodalomtörténész úgy fogalmazott, hogy „a műfaj legjobbjaihoz tartozik”. Nem tévedett. De ez a túlzásokat kerülő, elegáns, de hideg „understatement” nagyon olvadékony.   Minden igazi olvasó felhevül ugyanis az élményzuhatagtól, aki kezébe veszi például a Tanú bármelyik esszéjét. A kivételes szellemi kapacitás, mélység, tágasság, tudásmennyiség, érdeklődési kör, asszociációs bravúr, aforizmahalmaz és eredetiség ebben a műfajban nyilvánul meg legjobban Németh Lászlónál. Itt van lelkileg és szellemileg leginkább otthon, az „óriások” között, vagy a titán Hyperion mellett, az Olymposon, felismerve és megélve a „minőség forradalmát”. Ehhez 14 nyelven gyűjtötte az ismereteket, melyekből nyolcon fordított magyarra is.

Külön lelki motívum ebben a kivételesen szuverén, érzékeny és elkülönülő személyiségben a „csapat keresés” kiolthatatlan vágya a gyerekkorától kezdve. A Magam helyettben így fogalmaz egy győztes focimeccs emlékéről: „én mint kapus a testemmel szedtem le a labdát a center lábától.  …igen, ez a férfiöröm: egy kis bandában megállni az embernek a helyét. S igazam volt, ha örültem; felnőttként is ezért a bandáért rugdostattam magam, s nem találtam meg soha többet”. Ez a lelkület, felelősség, hűség, tehetség, bátorság, tisztesség és hatékony gyakorlatiasság (a vásárhelyi Cseresnyés Kollégium vagy a debreceni Bocskai-kert támogatásával) működött benne mindig, később is. Ezek mozgatták, mikor fiatal irodalmár társaiból akart „csapatot” szervezni, vagy mikor a nemzet minden sorsfordító, vészhelyzetében rögtön vállalta a nyílt kiállást, véleményformálást, ahogyan tette Ausztria megszállása után a német veszély ellen a Kisebbségben és a Széchenyi-tanulmány megírásával, a szárszói beszédekben a szovjet veszélyről, vagy az 1956-os forradalomban a Petőfi Párt névadásával és a novemberi három cikkben, melyekben dicsérte az „emelkedő nemzetet”.

Mindezt a tömör előzetest azért írtam, hogy érzékeltessem a képtelenségnek tűnő, bár mégis igaz, új helyzetnek a súlyát, a baj komolyságát, a Gyász, a Bűn, az Iszony nagyságát.   Azt, hogy a középiskolásoknak készített, új, irodalmi, nemzeti kerettanterv 50 magyar írója között Németh László nem szerepel!  Egy kiváló irodalmár barátom szerint ez csupán csak „véletlen”.

Most elolvastam az Emberi színjátékot!  Próbáltam észrevenni, megkeresni benne azokat az elemeket, csírákat a hatalmas becsvággyal megírt első és nem hibátlan regényben, melyek bizonyíthatják, hogy ez a kihagyás a „nyerő csapatból” talán nem is véletlen!  Szinte biztos azonban, hogy ebből a társaságból éppen Németh László kérné a kimaradását! A kitüntetéseknél ugyanis gyakori, hogy a díjazott személye adja az elismerés rangját, mire példa ‒ Németh szerint ‒ Kodály Herder-díja.

A regény főhőse, Boda Zoltán, gyerekkori ismerőse volt. A Magam helyett mutat egy történetet a későbbi „Zoltánról” és az íróról. Focimeccs ez is: „… Muharos (Az Emberi színjáték Boda Zoltánja) a szélen fut le bámulatos gyorsan. … Én mindezekben a viadalokban, mint junior síkfutó, hangos gólletagadó vagy gólreklamáló veszek csak részt. Pihegve küszködök azért, hogy egy gyerek legyek a többi közt. Csak lányos arcom pirosabb, a nagy hajam kócosabb, mint a többieké. De egy jobb pszichológusnak, mint apám is (aki bíróként vezeti a komolyabb mérkőzéseket), nem nehéz észrevennie, hogy sosem fogom beleloholni, belejátszani magam a csapatba”.

Ebben a regényben az írói üzenet: „az ember normavállaló ösztönének a felfedezése és vállalása”. … „Van egy külön sorsunk, de félünk, hogy a nyáj soha nem értené, s kitalálunk helyette egy másikat, amely rikít, de mégis elfogadható”. A dunántúli faluban élő Boda Zoltán kisgyermek korától különc. Idős szülei, a református egyháztól elcsapott, községházi írnokként dolgozó, egykori pap apja mesevilága, de életük sivár, szegény valósága és a melegséget adni nem tudó anyja mellett a szomszéd, zsidó szatócs fiában, Alfrédban lel tartós barátot, aki mellett nyaranta megjelenik a falu nagygazda családjának pesti rokona, Horváth Laci. A megalázott apjának elégtételt szerezni akaró vágy és a két más-más világot jelentő barát formálják korai iskolás éveit. Már ekkor megjelenik a későbbi életét döntően befolyásoló zavar. Képtelenség a női test izgalmára. Az igazságot kereső „hős” lelkét a világháború eseményei tovább tágítják, de növelik az elkülönülését és túlkompenzáló, furcsa cselekedeteinek számát. Érettségi előtt, a háború utolsó hónapaiban jelentkezik katonának. Az olasz fronton, még csata előtt, egy balestben megsérül, és fogoly lesz. A fogolytáborban két nagy hatás éri. Találkozik egy osztrák fiúval, aki ráveszi az idegen nyelvek tanulásra. Ezután élete legboldogabb rövid szakasza következik. Firenze mellett egy idős házaspárnál, akik elvesztették a harcokban egyetlen unokájukat, pár hónapot segít a szőlőben. Az öregek fiuknak fogadnák, de ő hazajön. Előbb a pesti bölcsészkaron, később az orvosin kezd tanulni, ahol végül nem kap diplomát. Előtte azonban hosszabb ideig dolgozik egy elmeosztályon, melynek vezetőjével alakul ki a legnemesebb kapcsolata. Ő látja el később gyógyszerekkel, amikor diploma nélkül a falujába visszatérve kezd el gyógyítani.  A pesti korszakának van egy másik kudarcos területe is. Az Alfréd által patronált irodalmi próbálkozásai is szintén bukáshoz vezetnek.  A faluban azonban szerez híveket, nemcsak mint gyógyító, hanem mint „világi szent”. Ingyen kezel, és megragadó prédikációi vannak az erényről, erkölcsről, szeretetről.  „Az erény a világ erői ellenére van, az a csodás, hogy lehet” „Az erény nem azt jelenti, hogy súlytalan vagy, hanem repülni tudsz”. „Boldog, aki embernek született: mert benne a világ új terve harcol a régivel: az erkölcs az élettel”.  „A düh éppolyan tehetetlen a gonoszsággal szemben, mint amilyen mindenható a szeretet”. Természetesen feljelentik „kuruzslásért”, miért pénzbüntetést kap. Ezután kiköltözik a faluból a szőlőhegyre, ahol emelkedett, „kölönceit elvető, az élet meredekét vállaló, de a norma ellen lázadó, különcségben” él.   (A családot az amerikás fiú pénzeli).  Itt éri végül a Horváth család bosszúból lőtt puskagolyója egy haldokló családtagjuknak adott morfin injekcióért, amiben benne van a közben családos orvosként dolgozó, „normális” közösségbe illeszkedő, gyerekkori barát, Horváth Laci árulása is.

A történet tömören ennyi. Most élvezettel olvastam a visszatekintés izgalmával. Nem csodálkozom, hogy fiatalon nem ragadott meg. „Valaki legyen, aki valamit mond” ‒ írja Thomas Mann a híres Goethe-tanulmányában. Mennyivel nagyobb hatásúak Németh László példái és gondolatai is az erényről vagy erkölcsről a nagy történelmi drámák hőseinél, Görgey vagy Gandhi szájából, mint Boda Zoltánéból. Számomra ez a regény gyengéje. A jelentős „mondó valaki” itt is az író. Megható a gyönyörű szándék, amivel egy nagyon sivár, szomorú, falusi történetbe illeszti Dantét, a Poklot, a Purgatóriumot, a Paradicsomot. Ez jelenti a címben a „színjáték” részt. Az „emberi”-t pedig a magyar sorsok adják, melyek „digitális” élességű, hiteles, pontos képei a Trianon utáni, sorsfordító, magyar korszaknak, de Proust szintű lelki színezéssel. Ezekben a legnagyobb szellemi csemegét a szerző eleven sziporkái adják.

Ám e nem szokványos, csaknem bizarr történetben benne lehet a jelenlegi „Németh László-helyzet” megfejtésének egyik kulcsa is. Valami ilyesmi: „Bármilyen erkölcsi vagy szellemi szintre jut is el egy, a normától elütő, »ki–váló« személy, nem kerülheti el az érzéketlen, átlag közegben az ezt a világot megnyugtató, hamis indokú, halálos kilövést”.

Németh László életművéből ritkán szokták emlegetni a Colbert drámát és a József és testvéreit. Ezek pedig a szerző legszemélyesebb, fájdalmas, záró megnyilatkozásai. A testvéreitől oly sokban különböző, „hatalmassá vált” József (Cafenat-Paneah) megbocsájt az őt elpusztítani akaró, kiközösítő családjának, népének. Míg a versailles-i udvart kialakító, ám a zsarnok király által ártatlanul mégis kegyvesztetté váló, nagy építő Colbert-nek a környezete jövőjét sejtő, utolsó szavai: „a kétségbeesésé…”

Kezembe veszem Németh László Az én katedrám című, Szüleimnek dedikált kötetét. Elképzelem, hogy érdeklődéssel, de a különlegesen szúrós tekintetével ismét rám néz. Azt mondanám neki: „Ez a kötet a könyvtáram első sorában áll. Gyakran olvasom örömmel. De ez a Katedra, Laci bácsi, a mai ifjúság számára mostantól Magyarországon megszűnik! Talán Erdélyben még megmarad…”

Debrecen, 2020. 03. 10.