Minden jól van

Fotó: Gazda Boglárka

Láttam nemzedékem legjobb elméit a D1-es motorvonatokon, Kádár-vonatoknak neveztük őket, Magyarországon készültek, lassan, olajosan, büdösen, fapadosan, pirosan brummogtak-zakatoltak a falvak és a városok között, vittek bennünket innen oda szombatonként, és vissza vasárnap. Hiába voltunk szinte még gyerekek, az idő mégsem tűnt végtelennek akkor, és az útjainknak sem voltak elágazásaik, lehetett tudni, hogy hova vezetnek. Hogy két év szünet jön hamarosan, és ez ellen nem tehetünk semmit. Volt, hogy úgy éreztük, üvölteni kéne, hadd hallják az emberek, hogy van hangunk, de hát nem volt, még csak kerestük, egymásban, könyvben, zenében, filmben, a kocsmák savanyú sörében, és a vonatokon, amikor együtt utaztunk, a fapadokon ülve, a sorok közt szorongva, a két év szünet felé.

Aztán ez elmúlt, és az a két év is elmúlt, kibírtuk, hazajöttünk mindannyian, nagyon-nagyon messziről, és folytattuk, ahol abbahagytuk. Másképpen, igaz, és másokkal, mert a többiek élete nem állt meg, amíg mi messze jártunk, ők mentek tovább addig is, és nem voltak ott, vagy nem úgy, ahova mi visszatértünk. Ez rossz volt, kényelmetlen, de nem merenghettünk, nem búslakodhattunk sokáig fölötte, dolgunk volt, rengeteg tennivaló, és úgy tűnt, hogy frissebb a levegő, szabadabb, beszívhatóbb napról napra.

Ha beszívhatóbb a levegő, akkor tágasabb lesz a világ is hamarosan, gondoltuk, nem vonulunk ki a társadalomból, különben is, az csak illúzió volt, hogy megtehetjük, átverés, délibáb, amerika, hanem megváltoztatjuk.

Illúzió volt azonban a forradalom is. Elmaradt, és ami helyette történt, nem felemelkedést hozott, hanem összeomlást, szétesést, káoszt.

Láttam nemzedékem legjobb elméit a határátkelőkön. A határátkelőkön hosszú sorok álltak, Ladák, Moszkvicsok, Volgák a sárban, a porban, lassan-lassan araszoltak, megtorpantak, elindultak, bennük sápadt emberek, fáradtak, reménykedők, hogy a túloldalon tényleg máshogy lesz.

Ültünk az Irinyi utcai lakásunk konyhájában, tágas konyha volt, sokkal nagyobb, mint előtte a Mező Imre úton, körbe lehetett ülni az asztalt kényelmesen, a gyerek aludt az egyetlen szobában, és a professzor, aki akkor még nem volt professzor, de mindannyian tudtuk, hogy az lesz, egyszer csak azt mondta: pillanatokon belül negyvenévesek leszünk. Nevettünk. Közben boroztunk, száraz vörösöket ittunk, miért vodkáztunk volna ideát, kiürült bikavéres és cabernet-s üvegek porosodtak a sarokban.

Később is sokat nevettünk ezen, ironikusan, másfél évtizeden át. Majd azután is, múlt időben. Pillanatokkal ezelőtt negyvenévesek voltunk.

Az is az Irinyi utcában volt, hogy a politikus, aki akkor még nem volt politikus, de tudtuk, hogy az lesz, azt mondta: neked nem kellett volna eljönnöd onnan, ott voltál valaki, itt nem vagy senki, egy vagy a sok közül, van ilyen, mint te, több száz vagy ezer is. Nem baj, válaszoltam, megbirkózom velük, és megittam a boromat.

Az énekes is azt mondta a Kecskeméti utcai kocsmában: te ott tiszt voltál, érted, tiszt voltál. Mire én: pacifista vagyok, nem hiszek a háborúban, és ambícióim sincsenek.

Sok lakásunk volt máshol is. A Szőlő utcában, a Váci Mihály téren, a Váci úton, a Kassai utcában, változtak a tulajdonviszonyok, nőttek az alapterületek, a többieknek is lakásaik vagy házaik lettek, autót vásároltak, utódokat nemzettek, odaát és ideát is, telt-múlt az idő, három nap egy esztendő.

Tudósok lettünk, tanárok, politikusok, orvosok, színházi emberek, vezetők, újságírók, szerkesztők. Tisztek. Apránként, fokozatosan, lépésről lépésre.

We done our thing. The problem solved. Some of us hold extremly high positions.

A politikusnak, aki persze politikus lett, nem volt igaza az Irinyi utcai konyhában. Nekem sem egészen, birkóznom sem kellett, hagyni csak, hogy megtörténjenek velem a dolgok.

Egy kérdés maradt, amire nem született válasz soha. Hogy ez mennyire a miénk. Kívül-belül. Mennyire a mi világunk, mennyire a mi életünk. Ha igen, vagy ha nem, akkor dráma-e mindez, vagy komédia. Vagy színtiszta leíró próza csupán, amely lineáris időkezelési technikákat alkalmaz, és nem tűri a romantikus-szenvedélyes hangütést. Kézenfekvő, hogy nem elbeszélő költemény. Nem is szabadvers.

But we are tired. We’re hardly breathing. We got nothing to believe in.

Tudom, hogy nem egyformán fáradtunk el. Az lehetetlen. Nemzedék voltunk, de nem voltunk egyforma erősek, egyformán szerencsések, és két egyforma forgatókönyv sincs. Nem minden út kanyarog ugyanúgy, az akadályok, a falak is különbözők, amikor muszáj visszafordulni.

Van, hogy hiába volt valami csúcs, majd veszett el később, lehet keresni hozzá hasonlót. És van, hogy kiderül: arra és amarra menni is hiábavaló, fölösleges, mert minek.

Most nem bírok futni, fáj a lábam. Nem bírok olvasni, romlik a szemem. Nem bírom a zenét, zúg a fülem. Nem ihatok bikavért, kikészül a gyomrom. Így írok. Minden jól van.

Odaát ma is járnak a D1-es motorvonatok. Ugyanazok, szó szerint, amelyek ezer éve is. Lassan, olajosan, büdösen, fapadosan brummognak-zakatolnak a falvak és a városok között. De rég nincs közük nemzedékem legjobb elméihez. Talán az utánunk következőkéhez sem. Már nem is pirosak. Kékre és sárgára festették őket időközben.

Gazda Albert