Újgenerációs hegylakók

A HALHATATLAN GÁRDA
Csúcsra járatta üzletpolitikáját a Marvel Moziverzum: a Végtelen háború és a Végjáték téren-időn átívelő, ősgonoszt földbe tipró és sajnálatosan gügye humorú szuperhős-megalomániái nemcsak rekordbevételt gyűjtöttek össze, hanem az egykor csillogó páncélzatú Bosszúállók hitelét is lerombolták. Tavaly még a hírét is alig lehetett hallani, a Netflix viszont nemcsak az év eddigi talán legnagyobb sleeper hitjével örvendeztet, de hathatós szintézist is nyújt a megafilm-panelekbe fáradtaknak… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

A HALHATATLAN GÁRDA

Csúcsra járatta üzletpolitikáját a Marvel Moziverzum: a Végtelen háború és a Végjáték téren-időn átívelő, ősgonoszt földbe tipró és sajnálatosan gügye humorú szuperhős-megalomániái nemcsak rekordbevételt gyűjtöttek össze, hanem az egykor csillogó páncélzatú Bosszúállók hitelét is lerombolták. Tavaly még a hírét is alig lehetett hallani, a Netflix viszont nemcsak az év eddigi talán legnagyobb sleeper hitjével örvendeztet, de hathatós szintézist is nyújt a megafilm-panelekbe fáradtaknak: A halhatatlan gárda egyszerre laza és intelligens fantasy akcióthriller, csiszolatlan gyémánt a szuperhőszsánerben.

Greg Rucka (Vakító fehérség, Gotham Central) és Leandro Fernández alig ismert képregényének adaptációja ugyanis valódi tétekkel bír, természetfeletti képességekkel bíró hősei dacára hús-vér jellemeket tologat, vagyis egyszerre intenzív és intim élményt kínál. Konfliktusai elsősorban a karakterek döntéseiből sarjadnak, csakúgy, mint az akciójelenetek – az eddig kritikuskedvenc, sportfilmmel parolázó melodrámával (Nem adok kosarat) vagy nevelődéstörténettel (A méhek titkos élete) jelentkező Gina Prince-Bythewood zömmel a realitások talajára helyezi a cselekményt. Régi iskolát követ a film: a James Bond-kalandok vagy a Mission: Impossible-széria világjáró attrakció szervesülnek a Frederick Forsyth (A Sakál napja) vagy a Robert Ludlum-féle (A Bourne-rejtély) kémtörténetek legszebb hagyományaival. Intrikákra, átverésekre, bizalmas információkra, megfigyelésre hagyatkozik Prince-Bythewood, ütközetek helyett az agymunka, a figurák találékonysága nyomnak sokat a latban.

Ilyen perspektívából a valóságnál nagyobb hősök jelleme is jobban elénk tárul: a több ezer éves Andy, a Napóleon katonájaként elesett Booker, a keresztes háborúban ellentétes oldalon küzdő, majd szövetségesekké, hovatovább, szeretőkké váló Joe és Nicky csapatfilm-dinamikáját rendkívül jól működő kémia tartja fenn. Noha A hét szamuráj magasságáig nem emelkedik A halhatatlan gárda, gyorsan lepipálja A feláldozhatókat, netán A szupercsapatot: amikor a harcosok vezetője képességei megszűnéséről, életuntságáról beszél, jól irányzott flashbackek, gondosan írt szentenciák révén hiszünk neki. Egy másik örökéletű váratlan, de abszolút indokolt pillanatban összegzi a sebezhetetlenség átkát, és ha az egymásért meghalni is képes másik két gárdatag csókolózni kezd, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a film által hibátlanul megalapozott, egymás iránt érzett hűség és önfeláldozás heroikus, ám cseppet sem bugyuta témáit. Lelki terhek rakódnak ránk, ugyanakkor látjuk, amint A halhatatlan gárda vitézei képesek felülemelkedni az elsősorban bennük keletkező drámai akadályokon – Prince-Bythewood tudja, a kevesebb olykor több, vagyis karakterológia nélkül fabatkát sem érne a figurák könnye, verejtéke és a ledöntött ellenfelek sokasága.

Feminista szuperhős-regeként ugyancsak potens darabról van szó: azzal, hogy a halhatatlanoknak egy kb. 6000 éves, világfájdalomtól gyötört, egyszerre érzékeny és sebezhető Andy ad parancsokat, nemcsak Charlize Theron sokoldalúságáról, végleg szilárdult akcióhős-státuszáról (ld.: Mad Max: A harag útja) kapunk bizonyítékot, de A halhatatlan gárda is új cselekményszállal gazdagodik. Dinamikus, akció-és karakterorientált coming-of-age storyként pályázhat rokonszenvre az afganisztáni missziója során elesett, majd feltámadt, aztán csapattársai által kiközösített, végül életének új értelmet adó Nile jellemfejlődése: KiKi Layne a hihetetlenül összetett és érzékeny Ha a Beale utca beszélni tudna lírai, elszánt hősnője után ismét rátermett karaktert formál meg. Típusalakjában a Joseph Campbell-tanítások hangoznak vissza, ugyanakkor a női szemszög és a hétköznapi emberek nyűgjei sem tűnnek el belőle, így Andy és Nile mester-tanítvány relációja jóval több a politikai korrektség reklámozásánál. Kortárs problémák szemlézéséből is jelesre vizsgázik A halhatatlan gárda: a Marrákestől Szudánon át Franciaországig és Londonig galoppozó, közepesen grandiózus kalandeposz térfigyelő kamerák, okostelefonok, valamint a közösségi média révén az örök megfigyelés spionsztorikból sem kilógó rémével fenyeget. Joe és Nicky LMBT-viszonya egy pillanatig sem gejl, évszázadok mocskán áthatoló kötődés (vagyis e mozi egy szempillantás alatt megelőzte a női vagy homoszexuális karakterek elsőbbségével vetélkedő Marvel és DC-univerzumot), illetve a bujkálásra kényszerülő, árnyékvilágban is altruista hősök zseniális ellenpontjai a nárcisztikus, magánhadsereggel bástyázott, tudományos felelősséget hangsúlyozó, ám azzal valójában teljesen visszaélő orvosok, tudósok és milliomosok.

Kultúrákba nyerünk betekintést, olasz, francia, arab, afroamerikai figurákat ölel keblére a film, régmúlt korok szemléletét hozza felszínre, elutasítja a kirekesztéspolitikát, és nem rest humanista üzenetet harsogni az emberiség történelmébe pozitívan beavatkozó, önzés helyett társkeresést propagáló, jövendő rákkutatókat, hip hop-pionírokat segítő szuperemberekről. Theronon és Layne-en kívül a többi színész is élvezi a szerepét: Matthias Schoenaerts morális ambivalenciával nyűgöz le a Bikanyak maszkulin válsága után, Marwan Kenzari egyszerre gyöngéd és nyakat roppantó akcióhős, a Martin Eden példátlanul remek Luca Marinellije törékenységét jól ellensúlyozza találékony éleslátása. Chiwetel Ejiofor nemezisnek tűnő kutatója tragikus zöngékkel erősíti sima beszédű antihősét, a 4 hónap, 3 hét, 2 napból ismert Anamaria Marinca sajnos csak rövid időre, perifériára szorítva bukkan fel (akárcsak a pár évvel ezelőtti Kiéhezettekben), legfeljebb a Harry Potter-sorozat Dudley-ját, Harry Mellinget érheti komolyabb bírálat túlzottan vicsorgó és excentrikus ellenlábasként.

Igaz, A halhatatlan gárdából majdnem kifogy a szufla: generikus akciófináléját ostoba egysorosok kísérik, problémafelvetései, drámai fordulatai révén azonban rózsás összképet mutat. Esztétizált és nyers akciójelenetei (Andy harcművészeti mozikat, John Woo-pisztolybaletteket idéző templomi rendrakása a The World We’ve Made ritmusára bravúros), csupán néhány, varázslatos erejű karakterre redukált, háttérrel rendelkező figurája miatt inkább kultfilmszámba megy, rétegmozi-státuszba kerül és nem glancolt blockbusterként arat diadalt. Príma műfaji kirándulás, a Hegylakó valóban méltó 2.0-ás örököse, amelynek nimbuszát a Marvel-hagyományként beharangozott folytatás sem teszi tönkre – várhatjuk is, hogy a jövőre befutó Örökkévalók és Végtelen képesek lesznek-e átmenteni Gina Prince-Bythewood rendezésének legnagyobb erényeit.

Szabó G. Ádám