Véssey Miklós versei

Kórház ősszel

A fotocellás ajtó a holttest

előtt is kinyílik. Mégis élünk:

szív küldi szívnek ezt a fél liter

kiontott vért. A kertben

örökzöld bokorra hull a lomb

és bomlik, egy lámpa

kigyullad és kiég. Félhomályban

botorkál az Ige. Testté lett,

és zacskóban hordja a vizeletét.

Röntgen

Belsőnket, mit félve rejtegettünk,

leleteken hirdetik. Titkaink

felragyognak a mágneses viharban.

Egy nevet kiáltanak, járókeretek

patadobogása zuhog. Kint filmvékony égen

szürke foltok a sugárzó hold előtt.

Elakad

Tegyük fel: egy járókelőt

követ tekinteted,

rájössz, hogy régi ismerős,

észrevesz, integet,

majd eltűnik egy ház mögött,

és szemed elakad,

így bámulni egy sírkövet,

végül csak ez maradt,

nézni a végső pontot, és

mint szűkölő kutya,

várakozni a bolt előtt,

hogy vigyenek haza,

remélni: talán lép, mozog

a ház mögött a láb,

ahogy a nap sem tűnik el,

csak máshol süt tovább…

(A fentieket hazudom.

Kiről ezt írom, él.

Előre képzelt hisztivel

így gyakorolni ér

a szenvedést? Úgysem lehet.

Nem tudhatom, milyen,

csak azt, hogy lesz. Szúrom magam,

mert nem fáj semmi sem.)

(Megjelent a Tiszatáj 2019. júniusi számában)