Tegyél a feketére!

AZ 5 BAJTÁRS
Protest-szatírába oltott Lüszisztraté-átirata (Chi-Raq) és rendőrfilmként is üzemelő anti-rasszista fekete komédiája (Csuklyások) után Spike Lee tovább építi baloldali indíttatású, woke culture-t erősítő pályaképét – a Netflixen debütált Az 5 bajtárs zsánerrevízióként ugyanolyan találó, mint vérbeli szerzői darabként, még ha 155 perces monstre játékideje során végül elő is kerülnek a gyermekbetegségei… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

AZ 5 BAJTÁRS

Protest-szatírába oltott Lüszisztraté-átirata (Chi-Raq) és rendőrfilmként is üzemelő anti-rasszista fekete komédiája (Csuklyások) után Spike Lee tovább építi baloldali indíttatású, woke culture-t erősítő pályaképét – a Netflixen debütált Az 5 bajtárs zsánerrevízióként ugyanolyan találó, mint vérbeli szerzői darabként, még ha 155 perces monstre játékideje során végül elő is kerülnek a gyermekbetegségei.

Legutóbb 2008-ban, vagyis az igen giccsesre sikerült Miracle at St. Anna című II. világháborús black cinema-eposszal evezett a háborús filmek vizeire, idén a vietnami háború traumája került sorra, természetesen újfent afroamerikai perspektívából. Írhatnánk, hogy az új mű a #BlackLivesMatter-mozgalom kiáltványfilmje, ám ennél jóval forróbban esszük a kását. Lee – aki egyébként egy Oliver Stone-nak szánt eredeti forgatókönyvet gyurmázott a saját képére – rendkívül összetetten gondolkodik a háborúról és a frontvonalon küzdőkről. Problémakörökben gazdag, végletesen stilizált drámája nemcsak a fehér felsőbbrendűség által hajtott amerikai külpolitika vádirata: Az 5 bajtársból nemcsak az derül ki, hogy az öltönyös politikusok kényelmesen Délkelet-Ázsiába vezénylik a jobb sorsra érdemes, egyetemre készülő fekete ifjúságot, akik sorstársai az USA-ban időzve rendőri brutalitás áldozatai, a direktor a dilemma újabb oldalát is feltárja.

Nála ugyanis az Amerika-mítosz építése kerül górcső alá. Progresszív felfogása szerint Az 5 bajtárs katonái semmiben nem különböznek egyetlen nemzettől sem, legyenek azok amerikaiak, a vietkong, netán franciák vagy skandinávok – a régi emlékeket felelevenítő, halott szakaszvezetőjük maradványait és a több, mint 40 éve föld alá dugott aranyrudakat kereső Ray és három barátja kálváriájával Lee múltat ütköztet a jelennel, napjaink amerikai közhangulatát dekádokra visszanyúló lélektani nyavalyákból eredezteti. Ilyen rangban nemcsak a heist movie-k (rablófilmek) dramaturgiáját illeti kritikával, Az 5 bajtárs centrálisan emlékezetpolitikai darab, intenzív szubjektivitással operáló, karakterépítést sosem hanyagoló lélekboncolgatás. Roham Norm (Chadwick Boseman antiheroikus színezetet kölcsönöz saját Fekete Párduc-imágójának) és társai-barátai ugyanis önző, nyereségvágytól fűtve próbálják túlélni a dzsungelharcot, vagyis a nyomatékosan hátrányos helyzetűeket ábrázoló, nehéz sorsúakra összpontosító black empowerment illúziójára derül fény. Vigyorgó arccal, felsőbbrendűségre hivatkozva dézsmálja meg a parancsnok az aranyat, majd egoizmusával a többieket is megfertőzi, így a ’70-es évek híradófelvételeit imitáló snittek is csalóka szimulákrumok. Lee nem a rossz körülmények között durrogató feketéket szemrevételezi rajtuk, hanem idióta, John Wayne-módra lődöző, kapzsi zsoldosokat. Vagyis a dicső USA-t, melyet golyókkal, két kézzel, izzadságos munkával emeltek a puritánok az őslakosok vagy a hajón rabszolgaként behurcoltak kárára, immár a periférián lévők próbálják kisajátítani.

A mozi szerkezete és karakterábrázolása ugyancsak erre reflektál: Az 5 bajtárs főhőse fekete létére piros MAGA-sapkás („Make America Great Again”), kizárólag önmaga boldogulását szem előtt tartó, megkeseredett vén, törékeny pszichéje által vezérelt, PTSD-s, Trump-szavazó senkiházi, vagyis a Delroy Lindo által játszott Ray-n keresztül Spike Lee azt mondja, a múlt folyamatosan kontroll alá vonja a jelent. A csaták borzalma 40-50 évvel később is marcangolja a lelket (ugyanezért nem is hajlandó Lee Az ír fiatalítás-technikájával huszonévesekké digitalizálni a szerencsevadászokat), sőt, 1964-73 között sem kizárólag Lyndon B. Johnson miatt vesztettek a fegyveres-botos földműveseket gyilkoló, talmi-szabadságukért küzdő jenkik, hanem azért, mert már akkor is fontosabb volt nekik a saját zsebük tömködése. 2019-re erre rátesz egy újabb lapáttal az elmúlás fájdalma, az öregkor aktivitást és mentális állapotot fenyegető, nosztalgiába űző réme – Lee-nek tehát az időn és az öregedésen kívül a toxikus maszkulinitásról is van mit szólnia. Fotók, archív snittek, night club-színorgia, Apokalipszis, most!-poszter utalnak az egyre dezorientáltabb antihősök leszállóágára, újfent előkerülnek a hibátlan modern kort pozdorjává szaggató régi tévés nyersanyagok. Osztott képmező billenti ki a figurákat, sőt, a paródia jegyében Lee még a mozivásznon a háborút újranyerő reagani izomkolosszusokon is röhög, vagyis oda az ökölbe szorított kezes bajtársiasság romantikája, a direktor A jó, a rossz, a csúf, a Vad banda anti-mitologikus western-filozófiáját örökíti tovább és a kalandfilm-narratívát cáfoló A Sierra Madre kincse és A félelem bére szellemiségében hisz.

Bizalmatlanságról regélő háborús drámaként legalább ilyen erőteljes Az 5 bajtárs: sóvárságukon túl a karakterek provinciális ösztönlényekké züllenek, lévén előítéletesek és szűklátókörűek, nemzeti sztereotípiákkal bélyegzik meg egymást az empatikus odafordulás helyett, így önzésük újabb színezetet nyer. A francia orgazda (Jean Reno) az egyoldalú amerikai önhittségnek döf oda, Ray a nácik vasmarkából kikászálódott franciát inzultálja, de a színesbőrű-ázsiai vadházasságából született fekete-vietnami lánygyermek is a nemzeti-kulturális kódok egyszerre humoros és komoly fricskája, plusz Lee apa-fiú relációt állít fejtőre, konzervatív apát és felvilágosult értelmiségi gyermeket fordít egymás ellen a generációkat tipró háborús trauma forgatagában. Pontosan ezért ütőképes Az 5 bajtárs második félidejére helyezett, ténfergést, botladozást ábrázoló, cselekményt nélkülöző, olykor pszichedéliába torkolló, Marvin Gaye What’s Going On?-jával aláfestett méltatlan háborús acsarkodás: még az ázsiai lázadók is erőszakosak, őket is csak a haszon érdekli, a pacifizmustól jobb elköszönni egy rakás szerencsétlen szánalmas hajtépése miatt.

Izgalmas, hovatovább árnyaltan boncolgatott témái után azonban Lee becsapja a mozit és önmagát. Propagandistává lényegül, fittyet hány a származásuktól függetlenül önelégülten törtető, haláluk felé sodródó páriák gúnyrajzára. Komikus-rajzfilmszerű végső tűzpárbajt rajzol a vászonra, polifónia helyett az egyoldalúságra szavaz, saját faji elfogultsága révén az afroamerikaiak felsőbbrendűségét üvölti, például a Trump-baseballsapkát kobakjára helyező gaz francia agyonlövésével, már nem érdekli többé saját témája arról, hogy a cél érdekében ugyanolyan amorális tud lenni a fekete, mint a fehér (vagyis az erkölcsi szürkezóna lényeges, nem a polarizált világkép), az európai és a vietnami. Csak egy rassz áll mindenki felett: Az 5 bajtárs intelligenciája így az utolsó pillanatokban szívódik fel. Cseppet sem a fekete öntudat táplálása bosszantó, hanem az erre telepedő giccs. Jogos a „fekete élet is számít” lózung, de nem egy jól felépített, több oldalú, vitriolos szatíra után, érthető volna az apjuknak megbocsátó lányok és fiúk szála, ha nem nyálas-könnyes zárszóként borzolnák a kedélyeket (de a szellemalakkal zajló megbocsátás-szcéna is fejvakarásra késztet), valamint ha Lee nem bölcsesség híján választana magának aktivista-szócsöveket és üvöltené a nagy Tanulságot.

Míg a Chi-Raq-et a vállaltan ironikus hangnem avatta dühös, ám érett celluloid-felszólalássá, illetve a Csuklyások charlotteville-i dokuetűdje a legmegfelelőbb pillanatban bökött rá a fehér szupremácisták indulatára, addig Az 5 bajtárs ellentétes irányú görbét ír le: briliáns felvetéseket fullaszt taszító didaxisba.

Szabó G. Ádám