Hajnalodik. Egy nagy napot tojt az ég a vörösfenyő tetejére. Még párás a levegő az éjszakai ölelkezések nyomán. Olyan fél öt lehet. Március óta szigorú határzár van a két ország között: se ki, se be. A norvég miniszterelnök döntése alapján nem láthatjuk egymást még messziről sem. Egy ismerősöm elvitette magát a kishatárhoz, és beszökött Norvégiába. Biciklivel ment bentebb az országba, hogy láthassa a kedvesét. Mintegy harminc kilométert hajtott a közeli Haldenbe, ahol már várta a vonatnál a férfi. Egy hétvégét töltött Bettan illegálisan ott. Majd szépen hazabiciklizett a kishatáron keresztül. Nem voltak vámosok arra. Erre én is gondoltam. De kisebb kockázattal járt, hogyha te jössz át a svéd határon.
Nem reménykedhettem. Minden hajnalban megébredtem azonban, mintha a kocsid ajtajának a csattanását hallottam volna. Az erkélyem alatt szoktál parkolni. Megismerem a dízelmotor hangját. A lépteidet is. Ahogy csengetsz, hallom minden hajnalban. Kint ülök az erkélyen, és várom, hogy a nagy ég egy finom napot tojjon a virágzó vörösfenyő tetejére.
Szeretlek mindennél jobban. Három hónapja nem láttuk egymást. Közben kitavaszodott, megjöttek a sirályok, majd a fecskék is. A hajnalok egyre magányosabban teltek. Hiányod napot égetett a retinára. A sírástól párás a szemüvegem. Ha megláthatnálak egyszer végre! Ez volt minden vágyam.
Egy délelőtt nálam járt egy barátom. Vettem egy hangsplittert a telefonhoz, hogy a hangszórókkal tudjam hallgatni a kedvenc zenéinket: Elvist, svéd tánczenét, norvég népzenét. A barátom segített beállítani a splittert. Ebéd után Fridát vártam, hogy áthozzon egy doboz tejet. Fájt a lábam, és nem tudtam elmenni a boltba. Anyuval szkájpoltam, amikor egyszer csak csengettek. Meg voltam szentül győződve, hogy Frida volt az. Ki se kapcsoltam a Szkájpot, anyu hallotta, ahogy kisurrantam az előszobába, hogy megnézzem a kémlelőn, ki az. Nem látta ugyan az arcom, hiszen háttal álltam a kamerának, amikor elfehéredtem, majd hirtelen ugyanabban a pillanatban el is vörösödtem. Megláttalak az ajtó másik oldalán! Ott álltál, mint három hónappal ezelőtt, mintha semmi sem változott volna, mintha azóta minden nap találkoztunk volna.
Kinyitottam az ajtót. Bepárásodott a szemüvegem. Ott álltál, mintha mindig ott álltál volna. Szívem repesett az örömtől. Beengedtelek. Te meg mit keresel itt? – kérdeztem szinte sírva a boldogságtól. A gép még ment. Anyu látta, ahogy bejöttél a nappaliba. Odaköszöntél neki, de én azonnal kinyomtam. Aztán anyu írt gyorsan egy üzenetet, hogy látta, nem a tejet hozták. Annál sokkal többet! Magadat.
Egész délután és este nálam maradtál. Mindent meg kellett beszélni, ami a három hónap alatt történt. Teáztunk, mint előtte mindig. A rövidujjú aprókockás ingedben voltál, aminek az ujján patent van. Világoskék feszes farmert és fekete zoknit viseltél. Emlékszem, csak nevettünk. Soha nem voltam ilyen boldog. Tudtam, hogy ezért nagy árat kell fizess. Tíz nap karantén, ha hazamégy. A norvég vámosok nem viccelnek. Aztán ülhetsz otthon, csak az élelmiszerboltba mehetsz el, és csak a családtagjaiddal találkozhatsz.
De neked megérte. Nekünk ez az egy délután is megérte. Talán megint nem találkozunk három hónapig, esetleg tovább is várni kell. Hacsak megint át nem szöksz hozzám. Csak ötven kilométer a távolság közöttünk, de a járvány miatt ez akár kétezer is lehetne. Lehet, sohasem lesz vége. Közötted és közöttem legalább is. Ezt remélem. Sohasem. Rettenetesen szeretlek, kimondhatatlanul szeretsz. Az egekig meg vissza. Párás a levegő az ölelkezéseink nyomán.
Szeles Judit
