Tiszatájonline | 2020. június 5.

Csehy Zoltán: Színek könyve

(POSZTHUMÁN JARMANIÁDA, 1–7)

1.
1906, Potters Bar, 21 km-re Londontól (csak a szám miatt
írom: 13 mérföld): Hertfordshire megye,
ahol ókori fazekasok korongjai pörögtek,
az agyagba finom ujjak törleszkedtek,
most és mindörökké (képeslapon nézi) Edward-kori lányok
kifehérített vidámsága tombol, Chroma
lámpaernyő-kalapjuk elektromos erejét másolja,
[…]

(POSZTHUMÁN JARMANIÁDA, 1–7)

1.

1906, Potters Bar, 21 km-re Londontól (csak a szám miatt

írom: 13 mérföld): Hertfordshire megye,

ahol ókori fazekasok korongjai pörögtek,

az agyagba finom ujjak törleszkedtek,

most és mindörökké (képeslapon nézi) Edward-kori lányok

kifehérített vidámsága tombol, Chroma

lámpaernyő-kalapjuk elektromos erejét másolja,

liliom-magabiztosságukat a védőszentjeik kezében,

a szüzesség még korántsem látszó mártíriumát. A

bogáncs tapad így az emberre, mondja az anyja.

A kiásott római cserépért jól fizetnek: a Hadrianus-kori

mélybe Chroma is leásott, és a Nílus hét ágáig jutott,

és egy fiú magabiztos, fehér hulláját látta úszni az egyiken.

De most még inkább lány volt, Potters Bar-i lilioma

saját festményének lassan száradó mellékalakja,

már ekkor tudta, minden a mellékalakokért van a művészet

ürügyrendszerében. Apja kiásott egyszer egy római

cserépmécsest, de olyan obszcén jelenetet ábrázolt,

hogy dühében eltörte. Az anyja egy hétig bőgött: mennyi,

mennyi pénz kell, és ha… ha egy kicsit visszafogja magát,

ha nem gyűlöli úgy… a boldog tudatlanság kifehérített

lányimitátorait…. a fiús tavasz vadgesztenyeszagú

elsőáldozóit, azt a fiút, akiről nem is tudta, hogy a Nílusba

ölte magát, a saját fiát, aki Edward-kori lányokat fest

régi, gyűrött képeslapokról.

2.

A víz sárga, mert a felfújható gumicsónak sárgáját

játssza újra. Készülj a sárga koncertjére,

a gyerekszoba kiköltöztetésére a csónakba,

a csónakba, mely most medence, nincs menekvés,

a mentőcsónakot szép lassan a délután mélyére süllyeszti a víz.

3.

A magakellető fehér: a tisztaság illúziója,

gyilkosa vágynak, erotikának. A menyasszonyi

ruha alatt a fekete tangabugyi vagy a bíbor

csipke magánya. Chroma látja magát,

ahogy az oltár felé tart, a padsorok telis-tele,

Michelangelo, Caravaggio és Hadrianus az első sorban, mögöttük

Oscar Wilde és Bosie, Verlaine és Rimbaud,

Tommaso de’ Cavalieri egy szonett sarkába húzódik,

az oldalhajóból Szent Sebestyén nyílpontos pillantása,

a karzaton érzelgős-lányos Jonatán, hárfázó Dávid,

Thomas Mann fehér lakkcipője most lép

Le Platt-Lynes fotójáról. Az elfojtás egymásra habosított

arányai és perspektívái.

És ha még a menyasszony hasfala mögé látnál:

közvetlenül az úgynevezett teherre! Chroma szinte lekottázza,

ahogy a fehér összeszedetten halad a rítus nyomvonalán:

a szereposztás szerint ő a természet rendje szerint való fekete.

Amikor az oltár elé áll, legjobb barátja, David, búgó hangon

súgja a fülébe: „Élvezz a számba! Gyere, élvezz a számba!”

4.

Canova antik kísértetei,

orvosi szobrászat, műtőasztal-higiénia,

ahogy leoperálják az elszíneződött részeket,

most, ahogy a meztelen égőt nézi a kórteremben,

ez az én testem, fényt és árnyékot vérzik,

felfalja lassan a pestis,

Chroma nem fogja az eszét veszteni, nem fog

obszcén dolgokat kiabálni, mint az a másik,

az a rettenetes férfi, aki a linóleumon taknyolt

el, kitépte a kezéből a tűket, csöveket,

azt akarta, basszák meg, azt üvöltötte,

hogy ő egy koszos buzi, és azonnal basszák meg,

ez az utolsó kívánsága, hát olyan nagy dolog ez,

aztán elesett és összecsinálta magát a folyosón.

A gyógyszerektől van,

mondta a higgadt ápoló, pedig őszintének hatott,

az utolsó fázis ilyen: szobor lesz ebből is,

szép lassan kioperálják belőle a színeket. Mellékalak

a pestis Canova-domborművén. Az antikvitás

kísértete. A halál ad formát az életnek, mondja

Chroma filmjében a filozófus. Nem tudná még egyszer megnézni.

A meztelen égőt figyeli inkább, a meztelen égő napról napra szebb,

elképesztő, ahogy teszi a dolgát.

5.

Ha Malevics fehéren fehérje a „menny bélése”,

és ha a festészet a fehér szabadság

színtelen szakadékába kénytelen zuhanni,

mi értelme van kiszolgálni egyetlen hatalomittas

színt, mely nyilvánvalóan téves önmeghatározásokkal hozakodik elő?

Nem épp a fehérrel, az ólomfehérrel

mérgezték magukat a rómaiak? És a festőbetegség? Nem a fehér okozza-e?

A mindent lefedő titániumfehér harcedzett izmait

nézegeti a tükörben. A történelmi fehér, a retusáló fehér.

Anyám elvitt megnézni a Fehér Tornyot:

koszos és szürke volt, a Whitehall még koszosabb, még

szürkébb, és Rómában a Nagy Írógép, hiába mossák, kétségbeesetten

szürke. Malevics fehérje lenne a kivétel?

Anyám, ilyen nincs.

6.

Fehér kontyvirágot, fehér kontyvirágot,

Apám! – mondta Chroma, a születésnapomra,

ha szeretsz, fehér kontyvirágot kérek! 106

nemzetség, 4000 faj: lehet vitorlavirág (Spathiphyllum)

vagy titánbuzogány (Amorphophallustitanum),

fehér kontyvirágot a születésnapomra.

Ki vagy te, Vita Sackville a sissinghursti kastélykertben?

Mordult rám zsávolyzöld apám, a katonaruhás,

örült, hogy két nap eltávozást kapott,

és én így fogadom, hogy ezt kell hallania,

mert a rohadt szirénázás nem elég,

hogy kontyszar vagy mi a picsa,

mit csináltál ezzel a gyerekkel, asszony?

üvöltötte, aztán egy bádogdobozt vetett elém,

telis-tele halott, temetetlen ólomkatonával.

7.

Trevelyan könyvében a fehér lovag,

a miniatúrát ahogy körbenövi a fehér rózsa,

hasított ujjú zeke, keze a szívén, nekidől

egy fának, jaj, Nicholas Hilliard,

hogy rajzoltál ilyet? A légvédelmi szirénák

elől be a tornyokba, be a bombázás

elől ezekbe a rózsákkal benőtt,

időtlen tornyokba, a Képes angol társadalomtörténetbe,

a két fedél biztonságába,

a fekete-fehér világba, ahol

nyakfodrot viselnek a lovagok,

és ahol fekete-fehérben is színes a páva farka,

és elpirul az iskolásfiúk orra.

(Megjelent a Tiszatáj 2019. májusi számában)