A biomonokultúrák előnyeit és hátrányait jól ismerjük. Az ember, amióta agrártechnológiákat alkalmaz, a monokultúrákat részesíti előnyben. Az egyetlen fajtából vetett gabonát könnyebb művelni, aratni, nagyobb hasznot hoz rövid távon. Hosszabb idő alatt azonban jelentős hátrányok jelentkeznek, a monokultúra kizsákmányolja a talajt, csökken a termésátlag, pedig más növények számára még bőven volna erőforrás. A monokultúra érzékeny az újonnan megjelenő fertőzésekre, vírusokra, baktériumokra gombákra. Ha még nincs megfelelő ellenszer, egyetlen fertőzés elviheti az egész termést, akár hatalmas, országnyi területen is. Hátrányos a monokultúra az erdészetben is. A kizárólag azonos fajhoz tartozó fákból álló erdő érzékenyebb a károkozókra, kisebb az önvédelmi képessége. A sokféle fajból álló komplex erdő sokféle káros hatástól képes magát megvédeni és sokkal összetettebb a benne helyet találó állatvilág is. A biológia arra tanít minket, hogy kerüljük a monokultúrákat, mert ezek a szerveződés egy magasabb szintjén gyengék, védtelenek és hosszú távon biztos a pusztulásuk.
Amikor az ember közösségeket hozott létre, ezek diverzitását a benne lévő egyének személyiségének a változatossága eredményezte, és ez jelentős tényezője volt a közösségi kultúráknak. A közösség mindenki számára biztosította az életfeltételeket, de a közösség működéséhez sokféleképpen lehetett hozzájárulni. Voltak kiváló vadászok, élesszemű nyomkövetők, remek növényismerők, gondoljunk csak az ember által használt gyógynövények ezreire, de egy bolondos ember vidámságot keltő bohóckodásának is meglehetett a haszna. Ha mindenki egyforma lett volna, a közösség nem maradhatott fenn, mert azt a kevés dolgot, amihez mindenki egyformán értett, ugyan kitűnően elvégezhették, de ha másra, sokféle másra lett szükség, elpusztultak.
Amikor a közösségi élet visszaszorult, majd szinte meg is szűnt, a nagylétszámú társadalmak belső szerkezetét két, sokszor ütköző tendencia alakította. A komplex társadalomban sok embert kell ellátni, sokféle munkára, nyersanyagra, technológiára van szükség. Az egyik tendencia a sokféleség megőrzése. Kell kovács, pék, paraszt, szabó, kereskedő, hivatalnok, tanító, orvos. Hamar megjelenik a másik igény is, kellenek egyforma harcosok, sok, hogy védjék a társadalom vélt vagy való érdekeit, kellenek papok, hogy valamilyen egységes hiedelem segítsen a fegyelmet, a viselkedésbeli mértéktartást megőrizni, és amint komplexebb társadalmak jöttek létre, szükség volt a többé-kevésbé egységes hivatalnok rétegre is a tisztességes kormányzáshoz.
Az ember még a közösségek előtti állati mivoltában elfogadja, kívánja a hierarchikus szociális kapcsolatokat. Kell a rangsor, megkönnyíti az elosztást, kell a főnök, aki vállalja a vezetés felelősségét és leveszi a többiekről a kockázatét. Amikor tehát a közösségek felszívódtak és helyüket a valamilyen konkrét cél érdekében létrehozott szervezetek foglalták el, ezekben is megjelent a hierarchia, a főnökök sokasága. Egyetlen ember, ha erre adottsága van, akár két-háromszáz társa sorsát képes átlátni, vezetni őket a mindennapi életben. Ha sokmillió ember csoportjáról van szó, akkor a belőlük kialakuló közösséget csak hierarchikusan lehet jól vezetni, sokféle kisebb-nagyobb szervezet egy-egy főnökkel. A sok főnökből is csoportok alakulnak, azokat is vezeti valaki, és néhány ilyen szerveződési szint, amely egyre kevesebb embert foglal magába, már akár egyetlen elismert vezető útmutatásai alapján is működik. Nevezhetjük ezt a vezetőt törzsfőnöknek, királynak, elnöknek, diktátornak. Mindegyik legfőbb problémája az, hogy a vezetéshez szükséges megbízható adatokhoz jusson. Az adatok a legalsó rétegből, a nagy populációból érkeznek és arról szólnak, hogy ki hogyan él, mihez ért, mire lenne szüksége és hasonlók. A néhányszáz fős társadalmaknál könnyű volt, a hierarchia csúcsán lévő személyesen ismert mindenkit. Ahogy nőtt a létszám, egyre több szerveződési szint iktatódott a legfelső vezető és a társadalom legalsó rétege közé. Ez azt eredményezte, hogy az adatok egyre megbízhatatlanabbakká váltak, mert a beiktatott szerveződési szintek főnökei már nem abban érdekeltek, hogy az igazi adatokat, a legalsó szint igényeit, problémáit juttassák a magasabb szintekre, hanem abban, hogy a saját szociális problémáikat, hatalmi harcait kezeljék, ezért felfelé mindig hamisak az adatok. A különböző modern társadalmak sokféle szociális eszközzel próbálják ezt a problémát kezelni, megoldás a hűbérurak kialakítása egy-egy szinten, de nem túl sok, és felettük egy uralkodó. Sokmilliós társadalmakban megjelent a demokrácia különféle elképzelése és ugyan ennek ideális formája a tömegtársadalmakban sohasem működött, de ha lehetővé teszi a szabadság különféle megnyilvánulását, a szabad beszéd, a szabad írás, a szabad életmód választás lehetőségeit, elég jól működik. A legfelső szinten lévő főnök viszont sokszor azt képzeli, hogy akkor kapja meg az ideális adatokat az egészről, ha csökkenti a változatosságot, ha kialakít valamiféle kulturális monokultúrát. Ne szabadjon összevissza beszélni, mert akkor nehéz felmérni, kinek van igaza, ne szabadjon szabadon irka-firkálni, mert ez megronthatja az egységet és elfedi a lényeget a felső szinten üldögélőktől. A kulturális monokultúra ugyanolyan problémákkal küzd mint a biológiai. Rövid távon nagyon hatásos, például háborúk idején, amikor mindenki elfogadja, hogy csak egy cél, a győzelem fontos, a monokultúra jól működik, sőt, csak a monokultúra működik jól. Békésebb világban, mint a miénk is, a monokultúra káros, elvész a társadalom kreativitása, önkorrekciós képessége, az elfojtott egyéni szabadságok helyet adnak az irreális hiedelmeknek, és már középtávon a diktatúra bukását hozhatják. A társadalom elfogadott, támogatott sokszínűsége, a legalsó szint szabadsága a békés, kiegyensúlyozott élet alapja.
A kulturális monokultúra életveszélyes.
Csányi Vilmos
