Egy fanatikus tinédzser naplója

AZ IFJÚ AHMED
Szűk, néha klausztrofób terei, valamint a karakterek mozdulatait nyomon követő kézikamerás beállítások miatt a Dardenne fivérek új műve egyrészt realista, szociodrámai igénnyel lép fel, másrészt a pályaképükön végigvonuló legfontosabb témákat, a hétköznapi emberek ábrázolását és a bennük feltárulkozó humánumot sem hagyja parlagon heverni… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

AZ IFJÚ AHMED

Szűk, néha klausztrofób terei, valamint a karakterek mozdulatait nyomon követő kézikamerás beállítások miatt a Dardenne fivérek új műve egyrészt realista, szociodrámai igénnyel lép fel, másrészt a pályaképükön végigvonuló legfontosabb témákat, a hétköznapi emberek ábrázolását és a bennük feltárulkozó humánumot sem hagyja parlagon heverni.

Tündéri realizmussal parolázó (Srác a biciklivel, Két nap, egy éjszaka) és gengszterfilmeket, krimiket újragondoló (Lorna csendje, Az ismeretlen lány) szerzői drámái után Az ifjú Ahmed visszakanyarodás a gyökerekhez: ideje zömében kapcsolatokat elemez (Az ígéret, A fiú, A gyermek), ugyanakkor a Rosetta modorában égetően aktuális, sőt, univerzális társadalmi-politikai dilemmák vesézésben is jeleskedik. Legnagyobb erényei közé tartozik, hogy figuráit összetetten ábrázolja, örökké szem előtt tartva pozitív és negatív tulajdonságaikat, hovatovább, azok változásait. Pőre coming-of-age story születik, melyben a címszereplő 13 évest követjük: Ahmed rögtön a nyitányban próbál önállósulni, úgy tűnhet, béklyónak érzi az őt egyedül nevelő anyja intelmeit, belekóstolna az életbe és saját lábára állna – csakhogy a muszlim fiú egyelőre képtelen önszervezővé alakulni, biztos érzelmi támpontok nélkül (ráadásul apahiánytól sújtva) pusztán ide-oda kóvályog, így egyenes út vezet számára a fundamentalista iszlám szélsőségekig.

Parancsolgatónak, fásultnak látszik az anyakarakter, később azonban a direktorok egy összetört, ám a nehézségek dacára elszánt, fiába lelket öntő kisemberként ábrázolják, ahogy Az ifjú Ahmed a kamaszt befolyásoló Youssouf imámot is a maga komplexitásában ragadja meg: eleinte feddi a gyermeket, amiért túl extrémen értelmezte a Korán tanításait, majd gyorsan önzővé süllyed és a mecsete bezárásától, valamint saját bebörtönzésétől kezd félni. Igaz, a fivérek mindig szolidárisak a társadalom perifériáján élőkkel, baloldalian, helyesebben empatikusan közelítenek az egyedülálló édesanyák harcaihoz, a bevándorlókrízishez, ám az igazán fontos percekben kritikával is illetik ezeket – így Az ifjú Ahmed újfent érett, lecsupaszított darabként bizonyítja, fejtegetései centrumában bármelyikünk számára ismerős karakterek állnak, hibákkal és örömökkel.

Thrillerbe illik a film számos képsora, Daredenne-ék azonban nem a cselekeményorientált zsáner-ujjgyakorlatok hatáskeltő mechanizmusaiban érdekeltek, hanem a címalak érzelmeiből vezetik le a suspense-t. Visszafojtott, radikalizmusból fakadó düh áll szemben a fiút egyre jobban uraló harmóniával, a minimalista, zömmel gesztusokra, mozgásra hagyatkozó narratíva Ahmed pálfordulását helyezi előtérbe és megbocsátás-tematikával üzemel. Folyton ott lüktet a srácban az életét mételyező vallási fanatizmus, de az egyre gyakrabban felbukkanó panteista etűdök, a rétek, tehenek idilli természetközelisége egyszerre talajközelien és húzzák alá a főszereplő jobbá formálódását. Magánzárkák, szobák, folyosók zártsága cserélődik mind nyitottabb plen air-környezetekre, így Ahmed rigid-deformált perspektívája is tágul (a veterán Alain Marcoent váltó) Benoit Dervaux operatőri munkája folytán. Persze, a rendezőfivérek továbbra sem mondanak le a főkarakter belső nyugtalanságáról: igyekszik jó viszonyt ápolni a javítóintézet istállójában dolgozó lánnyal, Louise-szal, vagyis Az ifjú Ahmed – egyfajta humort nélkülöző, analitikus-sallangmentes Jojo Nyusziként – szeretettel válaszol a történetet átható elidegenedésre. Dardenne-ék azonban sosem feketén vagy fehéren interpretálják a barátságukat: nem állnak egyik oldalra sem, hanem rendre a főalak viaskodást tükröző, vidámból feszültté szilárduló tekintetén állapodnak meg, hogy rövidesen Ahmed dühösből békéssé alakuló mimikáját vagy higgadt mozgását vegyék észre és e kettősségnek rendeljék alá a fiú-lány viszonyt. Karakterorientált formanyelvüket zseniálisan támogatják a non-professionalökből verbuvált hiteles arcok, Idir Ben Addi zsenge kora ellenére fantasztikus eleganciával jelzi címfigurája legapróbb rezdüléseit, ahogy a Louise-t játszó Victoria Bluck is magától értetődő természetességgel rétegzi a karakterét.

Az ifjú Ahmed szereplői – úgymint a szigorúnak tűnő, hitehagyottsága miatt áldozati bárány-szerepbe kényszerülő tanárnő – sosem gonoszak, legfeljebb a körülmények áldozatai, de eredendően mindenkiben ott lappang a jóság, a zokniba rejtett, papírtörlőbe tekert, szigetelőszalaggal rögzített kés, majd a döfésre alkalmas kis, rozsdás fémkampó egyre jobban háttérbe szorulnak a tolerancia javára. Cseppet sem véletlen, hogy az új Dardenne-film zárlata ismét a természet lágy ölén, a visszanyert szabadság közegében játszódik és két, addig eltérő nézeteket valló figurát boronál össze – akárcsak a rendezők ikonjának tartott Robert Bressonnál, úgy az idős belga direktoroknál is erkölcsi tartásuk révén mennek át jellemfejlődésen a hősök, az Egy falusi plébános naplójára hajazó levélírások után Ahmed fizikai és lelki passiók után hoz végső áldozatot Allah-nak.

Örök filozófiai témákra (felelősségvállalás, elfogadás) reflektáló karrierjük organikus folytatása Az ifjú Ahmed, Jean-Pierre és Luc Dardenne leheletfinom emberbarátisággal tüntetnek a fanatizmus ellen. Teljesen megérdemelten landolt náluk a tavalyi cannes-i seregszemle legjobb rendezői díja, ám furcsa módon a mozi így is jóval kevesebb hozsannával gazdagszik, mint amennyit érdemel: csendes és szikár, ám hatalmasat szóló, kevésből rengeteget sajtoló auteur-meglepetésgyőzelem.

Szabó G. Ádám