07.15.
| Capa Központ – MIAU! >>>
07.16.
| Kossuth Kiadó – A karanténnapok hordaléka… >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
07.24.
| Már próbál a Dóm téri „Akárki” Zsótér Sándorral és Hegedűs D. Gézával >>>
07.17.
| Vissza a moziba! címmel rendez országos fesztivált a Cirko Film >>>
07.11.
| Western-klasszikusok mozivásznon Ennio Morricone emlékére >>>
NAPI TANDORI

07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>
06.18.
| PesText – Tarol a Reset! >>>
06.09.
| Mégis lesz Szabadtéri Játékok a Dóm téren >>>
06.05.
| Életre kel az árvíz előtti szegedi belváros >>>
06.05.
| A FISZ új kötetei >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

Az esélytelenek nyugalmával?
2020.05.26 - tiszatáj

BÖDECS LÁSZLÓ: AZ ÁRVÍZ HELYE

Bödecs László második kötete is a hiány esztétikájára épít, ahogy számos műalkotás a XX. század elejétől egészen napjainkig. A hiányérzet, a töredezettség, szétesettség, az értékvesztettség tapasztalatából táplálkozó művek a világot, a dolgokat in absentia ábrázolják. A hiány azonban olyan jel nélküli jelölet, olyan üres hely, lyuk, hézag, repedés, űr stb., amely mindig a valamivel – az artikulálhatóval, jelenlévővel – szembeállítható. A semmi is a valamivel, mindennel szemben megképződő nemlét. Az árvíz helye kötetcím és a verseket meghatározó címadás a hiány megragadásának, reprezentációjának koncepcióját sejtetik. A fosztóképzős verscímek sokasága épp ennek, a dolgok „megfosztásának”, a jelentések ellentétbe fordíthatóságának, a körbe írható, megfogalmazható hiányoknak jelölői (Értelmetlen, Tehetetlen, Esélytelen stb.) A fosztóképzős alakok olyan nyelvi lépéssel (képzővel) létrejövő kifejezések, melyek éppen a jelentések megfordíthatóságát, kiüresíthetőségét érzékeltetik, sok esetben a di­chotómiát, az ellentétes struktúrákat, jelentéseket tárják fel, s amennyiben ismert, ismerhető az adott szó jelentése, a fosz­tóképzős alak, még egyéb jelentésmódosulások esetében is pontosan határozza meg a valami-vesztett­séget, a hiányt.

Bödecs László kötete kapcsán nemcsak azért érdemes erre az eljárásra felfigyelni, mert a versek jó harmada ilyen címadással él, figyelembe véve azt is, hogy a fosztóképzős alak nem minden esetben bír negatív jelentéssel (pl. Megingathatatlan), hanem mert ez a nyelvtani képző és használata jól jellemzi a szerző viszonyrendszerét, közérzetét, élethez, léthez való viszonyát. Az árvíz helye nemcsak a hiányok, a semmi, az űr ijesztő kísértésének kötete, hanem a viszonyok, viszonylagosságok és viszonyrendszerek felvázolásáé is. Az eddigiekben jellemzett hiánypoétikai vonások mellett a mint­ha, talán, lehetséges alapállása („talán mondhatom, hogy a főutcán állok”; „Suttogni kéne, hátha a sötétben valaki hallgat”) is jellemzi a verseket. A bizonyosságokra való rákérdezés, a sokféle nézőpont és igazság lehetőségének felvetése következtében egy gondolati, az értékeket, létlehetőségeket kereső költészet áll előttünk. Ám nem egy kívülálló felső hatalom, metafizikai erő indulatos faggatása történik, mint az első kötetben, a Semmi zsoltár több versében, és szintén nem a dolgokra rákérdező lendületes, felforgató erők működnek itt, hanem mindez az állapotrögzítés és értelemkeresés nagyon visszafogott, elégikus, reflektív hangokon szólal meg a semmi, sehol, esélytelenség, a nem és a nincs folyamatos árnyékában, a tagadószavak és hiánynévmások erdejében. („és nem magára gondolt / az övéit tartotta szem előtt de / nem fogyatkoztak meg csak lehetséges / hogy innen a magasságból / ott lent a mélységben / kevésbé látszanak // ha nem is néz le sejti már …” vagy a Képtelen című vers: „Nem látlak, de néha beszélünk, / azért felismerem az időszakaid, / olyan ez, mint az évszakok, ahogy / minden alakul, de semmi sem változik.”) A versbeszélők talán túlságosan is beletörődők, nyugodtak ebben a kötetben, a keserédes megállapítások, a rezignáció, a csend (mint szintén hiányalakzat), az egzisztenciálisan, érzelmileg beérkezett, érett személy mindent relativizáló belátásai szomorú és szürke – igen, pont ezekkel a jellegtelen jelzőkkel jellemezhető – (vers)világokat teremtenek.

A beszédhelyzetek tehát sokszor feltételesek, a beszélők mintha-helyzeteket, mintha-érzeteket közvetítenek, jövőbeli, álombeli pozícióból szólalnak meg, amelyeknek mindig eleme erre a minthára, nem valóságosra való ráébresztés, visszazökkentés, vagy még bonyolultabb esetben a látszólagos és valós, el/odaképzelt és valóban ott lévő váltakozása, a jövő-, jelen- vagy éppen a múltbeli folyamatos szembesítése egymással. Ezek az ellentételező gondolatkísérletek (nem szédül), tudati vagy idősíkbeli áttételek megnehezítik a versek követését, Bödecs költeményei nem adják könnyen magukat. Már csak azért sem, mert költészete inkább fogalmi-logikai természetű, a létezés, az emberi élet alapjait, morális és metafizikus létlehetőségeit és a mindezekhez kapcsolódó érzéseket vizsgálja. Ez nem jelenti azt, hogy poétikája nélkülözné a trópusokat, a képi, jelentésátvitelekkel élő láttatást, sőt egyfajta szituációteremtés, a hely és a tér használata fontos a versekben. A város, az otthon és a lakás mint a városi életmód lenyomatai, benyomásai ugyanúgy jelen vannak e lírában is, mint az utóbbi tizenöt-húsz évben oly sokaknál. „Élni itt is lehet, / Ez is csak egy város.” Az Örök reggelben a megszólaló az „alig napfényből”, a lakás éjjeli csöndjét megsértő zajokból, kellemetlen zörejekből, a nyugalom burkát feltörő éles fényekből bontja ki költeményét. A „szűkös légtér” és a „reggel rozoga díszlet” nemcsak ezt a verset jellemezheti, hanem talán átfogóan is érvényes a versek világára. A konkrét terek, helyszínek, a városi képek itt hamar elvesztik konkrétságukat, átlényegülnek, elvonttá válva simulnak be a költemények gondolati-fogalmi síkjába. Sőt, rendjébe, rendszerébe, „itt minden rendben egyébként / a házak mint katalógusok / a könyvespolcon egymáshoz simulnak – / az emberek bennük képek // és nézheti őket valaki”. A felülről, kívülről láttatott „alvó skatulyák” Kosztolányi Hajnali részegségét is idézik, a kötetben visszatérő rend, rendkeresés motívuma pedig József Attilához köthető, az emberi élet, a világ működésének, rendjének kutatása, a létezés rendezettségének és „folyton felfeslésének” számbavétele Bödecs több versében tetten érhető. Az imént idézett itt minden című vers mellett ilyen az Erre van idejük vagy a pillanatnyi csendben feltárulkozó (pillanatnyi) rend a Megállíthatatlan című műben: „pár pillanatra csend lett, / akkor pedig eszembe jutottál, / mialatt a kihunyó zajok / megadták magukat a rendnek.”

Az otthonosság, megérkezés tematikus szinten is meghatározó, az egyfajta beérkezettség, megállapodottság konstatálása mégis korlátozott, némileg visszavont, nincs határtalan öröm, boldogságra való ráhagyatkozás, az idő múlása és a múlt elvesztése feletti fájdalom, a beszélőt övező külvilág és az ebből fakadó közérzet inkább a töprengésnek, rezignációnak enged teret, a boldog-szomorú dalok (Szenvtelen), pátosz és érzelmi felfokozottság nélkül, akár az érett Kosztolányi alapállásával is rokoníthatók. A hétköznapok hétköznapisága, szürkesége, lassúsága, a fásultság és az unalom érzetei „ragályosak”, az olvasót ezek is elidegeníthetik. Van ezekben a versekben valami létösszegző, rendszerező gesztus; adott helyzetekből, látványokból, napszakokból bomlanak ki ezek a pillanatnyi „létegészek” vagy azoknak elképzelt, versben, nyelv által konstruált változatai. A mozdulatlanság, a csend, a dolgok különböző – sokszor felülnézeti – nézőpontú szemlélése ad ezekre lehetőséget, késztetést, s a múlt összegzése, emlékek rendezése mellett az újra, életre való örök várakozás is hangot kap olykor, mint például a Szinte felesleges című költeményben, de ez a várakozás inkább túlélés, „így vészelnek át a tetszhalottak”. S bár a múlt eseményei, emlékei és a jövő élhetőségének, minőségének kérdései fontosak tűnnek, a versekben mégis a tehetetlenség, általános esélytelenség fogalmazódik meg, ahogy itt is: „Nincs történet, e mozdulatlanságot hívjuk életnek, / ha beszélni van kedvünk róla, / telik vagy múlik, sőt egyszerűen van, / nincsenek erre jobb szavak.” Ezek a létértelmező, rendszerezésre törekvő, a dolgok összefüggéseit láttató, átfogó rezignált „tablók” a hangulatokon túl azáltal kapnak súlyt, komorságot, hogy a szerző sokszor eloldja a versbeszélőket a személyességtől, a közvetlen hangtól. A más(ik)hoz fordulás aktusai, a többes szám első személyű vagy a személytelen megszólalásmódok közösségi, általános (érvényű) beszédet érzékeltetnek, e poézis – nemzedéki, általános emberi – „sensum communis” jellegét erősítik, a személyes mindaddig tűnik lényegesnek, míg az érzékelés zajlik, a helyzet által létrejövő benyomások, nézőpontok kialakulnak, vagy azokban az esetekben, amikor a versbeli alany szereplőként vagy megfigyelőként részese egy szituációnak. A személyes élmények azonban gyakran absztrahálódnak, továbblépnek egy elvontabb megállapítás irányába: „Hátunkon viszünk nyarakat, teleket, / vállunkat nyomják az egek súlytalan, / széthordják szőke tincseinket a szelek.”. A lírai én finom változatai, a megszólalásmód változatossága, a versen belüli nézőpontok váltakozása mindenképpen e líra erényei között említhető, hiszen tovább erősítik a fentiekben már kifejtett viszonyrendszerek, árnyalatok relativitását, a személyes és az általános létezés közti átmeneteket, a dolgok szerepe és súlya közti finom különbségeket, a nyelvet egy rögzített pozícióból (le)uraló beszédmódok lebontásának próbálkozásait.

Ugyanakkor, ahogy az eddigiekből is kitűnhetett, Bödecs lírája vagy pontosabban lírai alkata érzékeny megoldásaival és vállalt fásultságával, magára kényszerített nyugalmával elszántan keresi a létezés, a történelem értelmét, az ember mint olyan általános igazságait, metafizikai, antropológiai és morális kapaszkodóit. Az ilyesfajta dolgokba vetett bizalom vagy legalábbis ezek felismerésére, megragadására tett próbálkozások és ezek versbeli megformálása, a hangvétel, versépítkezés, a nyelvi, logikai eljárások (például gondolatritmus, ellentétpárok, az általános névmások [semmi, mind, minden stb.] használata) a modernség, elsősorban Kosztolányi és József Attila 30-as évekbeli lírájához kapcsolja versvilágát. Bödecs reménytelensége, elveszettsége „mindössze” annyival nagyobb, túl a XX. századon, hogy nála már nemigen találjuk a forma ellenpontozó, megtartó, abroncsoló szerepét, mely a „legszebb rímmel csap a jajra”.

Az éjszakákból, esti és reggeli állapotokból kibomló versek, ahogy az elődöknél is, a kiélesített percepció időszakai, a tudatállapotok elmozdulhatnak, a különböző létsíkok – álom, képzelet, valóság – egymásra csúszhatnak. A nyugodt napszakok eseménytelen eseményességéből, a megfigyelés helyzetéből, a csendből, a látványból elinduló gondolatok, meglátások mindkét költővel összefüggéseket mutatnak, gondolhatunk József Attila éjszaka verseire (Külvárosi éj, Téli éjszaka, Hazám) vagy a Hajnali részegségre is.

A Kosztolányi-hatást a boldog-szomorú dalok bödecsi alakváltozatai mutatják, a beérkezés elégedettségének és veszteségeinek paradoxonjai, ambivalenciái, illetve a Számadás-ciklus nagy összegző verseinek otthon-otthontalanság víziói, tudatállapotokat megbontó, ég felé tekintgető metafizikai bizonyosságkeresése, melynek során az élet mulandóságával, szépségével, szociális-társadalmi aspektusaival egyaránt számolnak a megszólalók. József Attila hatása még ennél is egyértelműbben megmutatkozik, a már említett rend és a hideg űr motívuma több alkalommal is feltűnik, így a Nem volt esély című záróversben is, a kötet talán legszemélyesebb vallomásában. A cím és az első két szakasz még leíró, személytelen. A forró nyári képet mint az élet (túl)érett tetőpontjának, élettelítettségnek az ábrázolását a „Mennyire szeretlek, élet,” elragadtatott vallomás szakítja meg, az ódai magaslatok, a másik iránt érzett szerelem, szeretet nyelvi áradása azonban rögtön meg is megtorpan, az érzelmek kimondása ugyan nem szakad meg, de a költemény mégis a veszteségeket, az elveszett esélyt fogalmazza meg, és a dolgok mögötti háttérhez, a minden mögött ott feketéllő József Attila-i hideg, közönyös semmihez érkezik: „a feketülő légtér mögül kileső ár, / a hideg csillagok.” A vers emelkedettsége hasonló, mint a kötetben helyet kapó Oda című versben, mely alcímével, műfajmegjelölésével is rögtön megidézi a költőelőd Ódáját. Az Oda pedig szintén a belső szervek útvesztőibe, meleg csendjébe vezet, „nyirkos melegbe, kényelembe, csendbe, / földillatú súlytalanságba, / egyformán közel minkét véghez”, mely egyszerre az anyaméh kezdet előtti védelmező bugyra, a születés előtti ősegység és a szerelem, két test egyesülésének, egy gyermek megfoganásának helye is. A második rész, tovább feszítve a József Attila korában még szokatlan nézőpontot, képtársítást, egy nőgyógyászati lelet átpoétizálásában számol be a magzat befogadására alkalmas női testről. S ezt az orvosi diagnózis által eltávolított, objektivizált szervleírást követi, ahogy a vers pretextusában is, a „Szeretlek, mondom…” kezdetű vallomás, itt formailag inkább a Mellékdalra komponálva.

A tér, a rend, az emlékezet szövedékét a kötet legmeghatározóbb hiányalakzata, a csend szövi. Csönd, némaság, hallgatás. E hiányok többféle jelentéssel bírnak, egyrészt a tehetetlenség, szenvtelenség, esélytelenség jelzéseiként is szolgálhatnak, „Ő nem kiáltott, csak nézte, / ahogy lezárul a jóllakott kukafedél.” A feszült csend, az elakadó hang, a cselekvés blokkolása, a kimondás képtelensége többször megfogalmazódik a versekben. Ugyanakkor ezek a bénult helyzetek, „Nem jött ki hang a torkán,” „Csak az ér feszült pattanásig”, a versben, vers által való megszólalás metafikciói is egyben. A költemény nem más mint a hiánnyal szemben létrejövő, a csendből, beszéd nélküliségből kiszakadó valami, a „lét dadogása.” De épp ez adhatja Bödecs csöndjeinek pozitív töltetét is, a csend állapota valamiféle teljesség is, a teremtés, létezés „normális” alaptónusa, az ezzel harmóniában lévő ember egysége; a reménynek, a bizakodásnak a csendje, melyet végül a külvilág és az ott megképződő hiányok, zavarok kénytelenek feltörni: „de a csend csak addig volt elviselhető, / amíg még hittem benne, hogy eléd állhatok / megtörni”. A csendhez hallgatáshoz, szóláshoz való viszony dilemmáit a Meggondolatlan című költemény is exponálja, nemcsak azzal a kijelentéssel, hogy a „szeretet néma, kétfejű szörnyeteg”, hanem sokkal inkább a hallgatás, a csend „viselésének” morális hátterét, a tettek felelősségét veti fel az „Akik még akarnak valamit, / viselik a legmélyebb csendeket” sorokkal.

Van valami bénító, általános tehetetlenség a világ dolgaival, a társadalommal szemben, mintha ez lenne Bödecs László kötetének alapállása. Mintha az ember, az egyén nem lenne hatással a világra, saját létezésére, az igazán fontos dolgokra – nem bír, képtelen, nem adatik meg számára. Ám ez nem mentesít, az emberi tettek követelme, a cselekvés belső késztetése attól még érvényben van. Ez a feszültség, a kell és a van (vagyis a nincs), a kételyek, bizonytalanságok (vagyis a van-e) és a biztos, hétköznapi dolgok közti hiányok adják a művek felhajtóerejét, a dilemmákat – „Hogy teszünk még, szégyen, / hogy remélünk, meggondolatlan” –, a hiányérzeteket, és termelik ki a hiány poétikáját. Az árvíz érkezése fenyeget (Tájékoztatás káresetről), tán jogos büntetés lenne az emberiség számára, amennyiben az özönvízre is gondolunk. Az árvíz helye jó esetben nem más, mint az ártér, mely olyan „hiány”, olyan medence, gyűjtőterület, amely befogad, elvisel, eltűr nagy dolgokat is. De mi van, ha a víz kilép medréből, elsodor mindent, ami ember és emberi. Az árvíz még nem jött el, ám ebből a nézőpontból, a költő nézőpontjából, az árvíz helye is épp elég fenyegető.

Visy Beatrix

(Megjelent a Tiszatáj 2019. májusi számában)

 

FISZ

Budapest, 2018

76 oldal, 1800 Ft

 

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , ,
2020.07.13 - tiszatáj

GUILLAUME MÉTAYER TÜRELEMÜVEG CÍMŰ KÖTETÉRŐL
Guillaume Métayer-t hazájában irodalomtörténészként, Fried­rich Nietzsche fordítójaként, a magyar irodalom (például József Attila és magyar kortárs szerzők) francia tolmácsolójaként is ismer(het)ik, és nem mellesleg költőként is, aki nemrégiben a Magvetőnek köszönhetően a magyar olvasóknak is bemutatkozott az Időmérték címet viselő sorozatban. Debütálás tehát ez a vékonyka, kabátzsebbe illő kötet… – ÉLES ÁRPÁD KRITIKÁJA

>>>
2020.07.12 - tiszatáj

A HALHATATLAN GÁRDA
Csúcsra járatta üzletpolitikáját a Marvel Moziverzum: a Végtelen háború és a Végjáték téren-időn átívelő, ősgonoszt földbe tipró és sajnálatosan gügye humorú szuperhős-megalomániái nemcsak rekordbevételt gyűjtöttek össze, hanem az egykor csillogó páncélzatú Bosszúállók hitelét is lerombolták. Tavaly még a hírét is alig lehetett hallani, a Netflix viszont nemcsak az év eddigi talán legnagyobb sleeper hitjével örvendeztet, de hathatós szintézist is nyújt a megafilm-panelekbe fáradtaknak… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.11 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
A könyv az Emlékezés a kortárs irodalomban alcímet viseli, ebből, a fülszövegből, valamint a tartalomjegyzék felületes áttekintéséből már világosan kirajzolódik, milyen témát járnak körbe az egyes írások. Ahogyan Angyalosi Gergely is írja az Erdődy Edit-díjas szerzőnek szánt laudációjában: „Szabó Gábor tanulmányai ugyanis nem egyszerűen különféle szerzők egyes műveiről szóló, egymástól elkülönülő esszék, hanem végigvonul rajtuk […] egy jól körülírható problematika”… – DECZKI SAROLTA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.10 - tiszatáj

INTERJÚ AZ AZNAP PROJEKT TAGJAIVAL
A dunakanyari AZNAP Projekt a transzzene, valamint a jazz fuzionálásának igazán különleges hangzásvilágával bűvöli el hallgatóit. Ennek a formációnak idén jelent meg az első nagylemeze Számtalan címmel. A zenekar három tagjával beszélgettünk, Stanislaw Lazarussal (doromb, mc), Németh Balázs Kristóffal (dob) és Őri Kiss Botonddal (zongora)… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.07.09 - tiszatáj

FAMILY ROMANCE, LLC
Dokumentumfilmként talán jobban üzemelne a sztori. Kaspar Astrup Schröder 2012-es, itthon a 10. VERZIO Fesztiválon bemutatott, Családkölcsönző című etűdje egy famíliatagok bérbeadásával foglalkozó japán férfit követ nyomon: szakmájában hibátlanul teljesít, népes otthonában viszont a magány öngyilkosságba taszító gondolata foglalkoztatja… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.07 - tiszatáj

BÁN ZSÓFIA: VAGÁNYBAGOLY ÉS A HARMADIK Á
Bán Zsófia mesekönyve kellemes időtöltést nyújthat felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, hiszen kimagasló nyelvi leleményével olyan örökérvényű igazságokat fogalmaz meg kilencvenhat oldalban, amelyek minden korosztály számára megszívlelendők. Az érzékenyítő célzattal íródott kötet az „avagy mindenki lehet más” alcímet viseli, utalva ezzel a történet mondanivalójára… – VOJNICS-ROGICS RÉKA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.07 - tiszatáj

(1928–2020)
Talán olyannyira mitikus ködbe burkolózott Morricone személye, hogy nem is hinnénk, karrierje valójában iskolapéldája a szamárlétra végigjárásának. Rádiójátékokhoz szerzett zenét, az első években megkötötte a kezét az amerikai slágerritmusukhoz való kötelező idomulás. Később váltott, improvizációs-avantgárd dallamokat komponált az Il Gruppo kísérleti műhelyében, a klasszikus témákat jazz-zel, funkkal fuzionálva… – SZABÓ G. ÁDÁM NEKROLÓGJA

>>>
2020.07.06 - tiszatáj

SZEMÉLYES KÖNYVAJÁNLÓ
Nagyon is jól emlékszem, és időről-időre újra emlékeznem is kell arra a kényszerű megtorpanásra, amikor Báthori Csabát a piarista orosztanárunk visszaparancsolta a helyére. Második utáni nyáron Csaba lefordította Gogol Revizorját, mert nem volt megelégedve az ismert fordítással. Kezében a kockás füzettel a katedra felé indult, hogy tanárának átadja egész nyarának, minden erejének és tudásának summázatát, az újrafordított Revizort… – MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS ALÁNLÓJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő