Vér és becsület

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni.

A 2000-ben elhunyt Tommaso Buscetta vesszőfutását górcső alá vevő 153 perces munka jobbára egy félkézzel és szívvel írt történelemkönyvhöz hasonlítható – fáradt hangon sorolja a döntő pillanatokat és semmilyen plusszal nem vértezi az unalomig ismert Cosa Nostra-kliséket. Úgy tűnik, Bellocchio és négy írótársa hiába dugták össze a fejüket, eleinte még alacsonyabbra céloznak. Rutinból, hovatovább, slendriánul jönnek az egymás követő jelenetek. Összefüggéstelenül zúdul ránk egy esküvő, majd egy bandaháború, aztán egy fotózás, aztán a főalakot hirtelen elrángatják az otthonából, Brazíliában köt ki és rácsok mögé dugják – Az első áruló szív nélkül, pokoli rosszul ábrázolja Buscetta hányattatásait. Helikopterből lógatják ki őt és a vele szemben köröző gépből a nejét is, mire a direktor melodikus zenét játszik, pusztán színészei gyötört tekintetére hagyatkozik, de eszébe sem jut fenyegető zörejekkel, zihálásokkal vagy korábban pozícionált drámai betétekkel érzékeltetni a centrális figura szorult helyzetét. Üresek a jelenetek és a karakterek, a cselekmény tét híján, gyilkos unalomban vánszorog előre.

Később sem áll össze kerek egésszé a film, de becsületére szóljon, a rendező mintha ráébredne nyitó baklövésére és nagyjából 45-60 perc után igyekszik kármenteni. Pierfrancesco Favino például egyre zseniálisabb a főszerepben, a rendhagyóbb, pesszimistább, kíméletlenebb Suburra kaleidoszkóp-struktúrája után látható szakértelemmel rendeli alá magát a rendezői instrukcióknak. Tradicionális formanyelvet mímel Bellocchio, így a színész is egy méltóságteljes, konzervatív értékeket valló, ingathatatlan elvek szerint cselekvő nemes bűnözőként jeleníti meg az első szicíliai maffiafőnököt, aki 1984-ben Giovanni Falcone vizsgálóbíró oldalán bűnbánó „pentitóként” vallott társai, a polipként terjeszkedő Cosa Nostra vezető figurái ellen. Ránk kényszerített versus igazi család ellentétével játszik el ideje zömében Az első áruló és bár nem találja fel a spanyolviaszt, némi spiritusz azért szorul belé. Nem igazán sikerül a mozinak továbbra sem levedlenie a gyermekbetegségeit, rögtön szemet szúr, mennyire hirtelen pörögnek az események az első percek dilettantizmusa után – félidőben el is jutunk az 1986-tól ’92-ig zajló Maxiperig, vagyis a maffiózók ítéletéig, de amennyire e rapszodikus körülmények között lehetséges, Buscetta tűzpróbája akár érdekesnek is mondható.

Bellocchio egyre inkább hőst, erkölcsi tartását végig őrző legendát farag a főkarakterből, újabb strigulát húzva a konzervatív, mítoszteremtő kifejezésforma mellé, ráadásul a központi dilemma sem hever parlagon. Szeretetre, a saját vérei oltalmazására esküszik Buscetta, vagyis az iparszerűen űzött, társadalmi métellyé duzzadt gyilkosságok, vesztegetések mesterséges, hamis maffiaerkölcse helyett a hótiszta érzelmek jelentik számára a legtöbbet, így Az első áruló valós személye egyként strázsál mindenkivel szemben, csaknem a Délidő seriffjeként dacol a körülményekkel. Buscettának nem a bűnözőcsalád, hanem gyermekei, felesége, vagyis újabb régimódi felfogás szerint a Család az első (mikor a főszereplő rájön, ki adott parancsot fia likvidálására, Favino arcára ül a világ összes fájdalma), ezért pedig bármit hajlandó kockára tenni. Önazonos kíván maradni, nem azért vall, hogy a saját bőrét mentse, hanem azért, mert gyűlöli a maffiokrácia piszkos üzelmeit – még ha Bellocchio ennek mikéntjétől, pszichológiai realizmussal és karakterorientációval támogatott okaitól nagyvonalúan el is tekint. Tárgyalótermi filmként ellenben cseppet sem hatástalan Az első áruló, még ha nem is kimagasló: verbális párbajok zajlanak, a mozi olykor a sötét humort sem nélkülözi, világnézetek csapnak össze, sorsokba, tragédiákba nyerünk bepillantást, a direktor eposzivá hatalmasodó maffiatablójában önző és igazságérzettől fűtött antihősök néznek farkasszemet egymással.

Látható, hogy Bellocchio a vádlottak padján ülők rögzítésekor érezte magát igazán nyeregben, ugyanis nemcsak a flashbackekkel támogatott előzményekből nem tudunk meg semmi döbbeneteset a figurákról vagy a ’60-as évek végétől a ’80-asok végéig húzódó Ólomévek társadalmi-politikai kontextusáról, a több évet felölő tárgyalás is egyre nagyobb bakugrásokkal halad előre. Az első áruló olyan, mintha Az ír több évtizedes, monumentális sztoriját felszínesen kellene átélnünk – hosszadalmas tárgyalás-etapja után a mű újra szétesőben van, ide-oda kacsingat, eljutunk Amerikába (egy szinte parodisztikusra vett, kulturálisan érzéketlen nemzeti kitérő erejéig), néha bekapcsolódunk a bírósági ügymenetbe is, Falcone halála ormótlan-otromba hatásvadászatként zajlik. E zűrzavarból ismét győztesként kerül ki Buscetta alakja: öregkori jeleneteiben továbbra sincs semmi meglepő, de múltat és jelent összefonó, némi katarzist nyújtó zárszavában Az első áruló valóban tragikus hősként humanizálja a gengszterizmusnak hátat fordító, spicliként leírt szicíliait.

Játékidő tekintetében A keresztapával vetekszik Marco Bellocchio maffiafilmje, izgalmakat azonban csak mérsékelten tartogat. Óvatoskodó, helyenként ügyetlenül kidolgozott karakterrajz számtalan panellel (zenehasználat, operatőri munka, vászonra írt karakterinformációk), amelyek csak részben hozzák közelebb a Cosa Nostra viharos történelmének egyik legvitatottabb alakját – Tommaso Buscettáról ezúttal csak tanulhatunk, mint érdeklődő nebulók az általános iskolában, de pedagógiai célzatnál többre ne számítsunk.

Szabó G. Ádám