05.20.
| Közös, szolidaritáson alapuló kampány indult >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
05.22.
| Táncold körbe Magyarországot online! >>>
06.18.
| Világszerte elérhető lesz a Müpa Wagner-fesztiválja >>>
05.14.
| Ezen a héten a Hóhérokat adja a Miskolci Nemzeti Színház! >>>
05.15.
| Új MADOKE-akció >>>
05.08.
| Vírushelyzet vs. szerzői jog >>>
06.12.
| A Quasimodo költőverseny fesztivállá növi ki magát. >>>
05.11.
| 25 éves a Söndörgő >>>
05.07.
| Online közvetítik a Prágai Tavasz fesztivált >>>
05.04.
| OSZK – Trianon 100 – Történelmünk tragikus sorsú művészeti alkotásai >>>
NAPI TANDORI

05.28.
| Elhunyt Dr. Diószegi István történész >>>
05.26.
| Ezek a könyvek esélyesek az idei Merítés-díjra >>>
05.26.
| Wa(l)king the city – Pályázati kiírás >>>
05.22.
| Online tárlaton láthatók a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai >>>
05.21.
| Könyvtárak az álhírek ellen a koronavírus-járvány idején is >>>
05.18.
| Elindult a Cinego >>>
05.13.
| Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesText >>>
05.12.
| Nádasy Erika kapta idén a Déryné díjat! >>>
05.05.
| Elstartolt az 1749.hu >>>
05.04.
| Értéket ment és munkahelyeket teremt a Népi Építészeti Program >>>
04.28.
| Zene otthonmaradáshoz – Lounge remix album a Kerekes Bandtől >>>

Aczél Géza, Samuel Martin Eno Belinga, Gömöri György, Julesz János, Rékai Anett, Vajsenbek Péter versei

Bene Zoltán, Kovács Katalin, Nyerges Gábor Ádám prózája

Bartha-Kovács Katalin, Éles Árpád, Nagy Fruzsina tanulmánya

Bakonyi István, Baráth Tibor, Kabdebó Lóránt, Lukács Barbara, Sántha József, Széchenyi Ágnes kritikája

>>>

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>

Bátyi Zoltán: Kövér Tisza
2020.05.22 - tiszatáj

Ott fogtok elpusztulni, légy eszednél, nálunk biztonságban lehetnétek – csordult ki a hang anyám füléhez szorított telefonjából. Én meg csak néztem, hogyan vörösödik anyám arca, hogyan tódul minden düh a fejébe. És hallgattam haragos válaszát, márpedig mi innen nem megyünk sehova, mert ez a mi városunk, oszt akkor is megvédjük, ha a fene fenét is eszik. Szépen is nézne ki, ha éppen akkor menekülnénk, mint a patkányok, amikor baj van, bezzeg akkor meg ünneplőben feszelgünk a Kárász utcán, amikor vidám a nyár. Meg egyébként is, szezon van, ránk ég a munka, nem érek én rá veled marhaságokról beszélni – mondta, mit mondta, kiabálta, harsogta anyám abba a telefonba a szegedi konzervgyár mázsaházában.

A gyárban, ahol kora tavasztól késő őszig mindig szezon volt, hol paradicsommal, hol zöldborsóval, hol őszibarackkal megrakott teherautók, traktorral vontatott utánfutók töltötték meg a gyár hátsó bejárati kapujánál a Vásárhelyi Pál utcát. És ahol akkor komor parasztemberek dugták be fejüket az ajtón, mi lösz mán Ilonka, hát mikó kerülünk mán mink is sorra? – morogtak. Anyám meg lecsapta a telefont, mit sem törődve azzal, mennyire sérti meg Kiskunfélegyházán értünk aggódó nővérét, és intett, jöjjön akkor, Lajos bátyám, már nézem is, milyen friss termést hozott nekünk. És rohant ki az ajtón, gyújtott rá a cigarettára, ezt talán csak elszívhatom, ugye, bármennyire is menekülne már haza a falujába, merthogy nagyon duzzad a Tisza.

Én meg csak intettem, szia, és pattantam a biciklimre, hogy körberohanjak a hírrel: nincs itt olyan nagy baj, anyám se fél, a gyár is dolgozik, hiába támad a víz. A gátakat megvédik – mondtam a Pék Lacinak, aki az osztályunk legkövérebb gyereke volt, és éppen zsíros kenyeret majszolt a rókusi iskola előtti kerítésen ülve. Így aztán nem is válaszolt, csak bólogatott, de volt a körénk sereglő bandánkban olyan is, a Tölgyesi Nándi, aki azt mondta, no, azért nem olyan egyszerű ám a helyzet, mert fennforgás van. Már március óta csak emelkedik a víz, mindig csak emelkedik, és az ő nagybátyját is kirendelték teherautóval homokot szállítani.

– Mert akkora lesz itt a víz, mint még soha nem volt, és ha nem látnád – mutatott az iskola felé –, ide is katonák jönnek, mert itt lesz a beszállásolás, vagy mi a franc. Mint ahogy lassan teli lesz a város katonákkal, meg homokzsákokkal, mert már a Maros árhulláma is elérte a Tiszát, ami akkorára hízott, hogy…, hogy…

Ekkor a Pék Lacira nézett – Szóval, hogy még a Pék Lacinál is kövérebb… –, vigyorgott, és ekkor már csattant is a pofon, mert Pék Lacit nem lehetett ám csak úgy lekövérezni, akármekkorára is hízott a Tisza.

– Meg egyébként is, honnan tudod te olyan jól, mi az a flancos árhullám? – morogta Pék Laci a pofon kimérése után. És már rohantunk is végig a sugárúton, egészen a Széchenyi térig, de még annál is tovább, amikor a színház oldalánál katonák léptek elénk, vagy rendőrök, nem is tudom már. És kiabáltak, arcuk úgy vörösödött, mint anyámé pár órája a gyári telefont szorongatva. Arcukban kiabálásra nyílt a száj, hova, hova rossz kölkök?, itt vészhelyzet van, a rakpartot lezártuk, nem pancsolásra, de még csak nem is nézelődésre való most a víz. Húzzatok innen a fenébe, tanuljatok inkább – löktek vissza Rókus felé.

Nagy taszításuktól meg sem álltunk a Mari boltjáig, ahol egy forint volt a sportszelet, és annyiért akár kámforos bocskorszíjat is vehettünk, de a híreket teljesen ingyen hallgathattuk a kis termet megtöltő nagy zsibongásban. Méghozzá okos emberek híreit. A világ minden fontos dolgáról beszélt ott lapáttenyerű rakodó, közeli albérletből beszédült, másnapos egyetemista, de még középiskolás tanárnő is. Nem is szólva Vendelről, aki boncmesterként leginkább halottak mellett hallgatott, de Mari boltjában azon a napon, ott, a Tavasz utca sarkán bezzeg megeredt a nyelve. És nyálát szórva harsogta, hogy a professzoros orvosok is azt mondják, nagy itt a baj, ilyen szörnyű májusa még nem volt ennek a városnak. A Tisza csak hízik, egyre hízik, na, mán ez is ezzel jön, morogta Gém Laci, és nincs az a gát – törölte le szájáról a féldecis üvegből ott ragadt pálinka csöppet Vendel, ami ezt megállítaná.

– Egyszer csak gyűn a víz, oszt akkor nekünk harangoznak – csordult a könny Vendel szeméből. Meg sem hallotta, hogy a Mari boltos gyáva embernek nevezte, és azt is mondta, ebből a boltból takarodjon ki az, aki csak marhaságokat tud terjeszteni. Mert igenis megvédik a gátakat az emberek, mert már ott dolgozik minden épkézláb férfi, csak a selejtje issza itt a pálinkát.

– Uram, ne nyávogjon, mint a macska, akinek a farkára léptek. Egyébként pedig csöppet sem kell félni – szólt közbe egy asszony, akit korábban még soha nem láttunk a mi Rókusunkon. – Ugyanis Kádár, szóval Kádár elvtárs titokban megegyezett a Titóval.  Ha végleg nem bírja a partfal, de igazán csak nagyon végleges esetben, Szeged alatt felrobbantják a gátat, és ráeresztetik a vizet Jugoszláviára. Mert ott csak tanyák, meg kisebb falvak vannak, de nálunk itt az olajmező, és azt mégsem hagyhatjuk pusztulni. Hiszen az a mi jövőnk, abból leszünk gazdagok, gazdagabbak tán még az araboknál is – mondta az ismeretlen asszony. Mi meg a szánkhoz kaptunk nagy döbbenetünkben.

Még hogy rárobbantjuk a Tiszát a jugókra? Na, ne mán! Ezt azért nem mondhatja komolyan, rándult görcsbe a gyomrom, hiszen én már tudtam, mi az a Jugó. Ott ittam életem első Coca Coláját, ami anyám szerint köptető fagifor szirup ízű volt, de az én torkomnak mámoros fürdő, és ott kaptam az első fehér nejloningemet, és jugóktól reméltük a Marx téri piacon a talán nem is hamis farmernadrágot.

Már éppen elért a szégyen, hogy farmerra, nejloningre, plusz még Jugóból hozott rágógumira is gondolok, amikor végveszélyben a város, amikor Szilvási tanár néni az idegen asszony felé legyintett.

– Butaság, asszonyom, ilyen egyezmény márpedig nincs. Majd, ránk, maszatos kölkökre kacsintott és mosolyogva nyugtatott, bízzunk mi csak a saját erőnkben, az emberek munkájában, meg a sok-sok ezer homokzsákban, amivel megerősítették a gátakat végig a Tisza mentén, a Maros gátjain. Mert jobban szereti az Isten Szegedet annál, hogy majd’ száz évvel a nagy árvíz után másodszorra is elárassza a haragos Tiszával – mondta a tanár néni, és kisuhant az ajtón.

Nem is láttuk már, csak két héttel később. Egy teherautó száguldott végig a sugárutunkon, és a platójáról három ember is beleüvöltötte a világba – Hé, emberek, tetőzött a Tisza. Halljátok, szegediek, nem hízik tovább! Már apad, már apad… – repült a hangjuk. De nem úgy ám, mint egy szürke kis veréb, hanem ahogy egy sas szárnyalna, ha egyszer eltévedve a mi Rókusunk, Szeged rongyos külvárosa fölött körözne. Mi meg rohantunk a teherautó után, és kiabáltunk: tetőn már a Tisza, tetőn már a Tisza! És futottunk a Lenin körútra, aminek a rakpartba kapaszkodó végénél hegyekben állt a homok, és ahol, reméltük, nem lökdösnek vissza morcos rendőrök meg katonák.

De nem lökdösődött ott akkor már senki. Csak álltak az izmos, napbarnított munkásemberek koszos atlétatrikókban, nézték a Tiszát, bűvölték a vizet. Vagy éppen homokzsákra roskadtak, remegő tenyerükbe temették az arcukat, és amikor megláttak, sóhajtva jött ki szájukon a szó: na, kölkök, megmenekült a városotok.

– Mondjátok el otthon, Szegednél a Tisza 1970. június 2-án 961 centiméteres magasságnál tetőzött, és már három napja apad – karolta át engem, meg a kövér Pék Lacit egy férfi. Nem csak a tenyere, de egész teste remegett, térde is megroggyant, mikor azt hadarta, hogy Szabolcsból rendelték ide, hatvan napja küzd már ezzel a rohadt árral. És ha még egyszer az életben neki azt mondja valaki, hogy homok, vagy azt, hogy zsák, hát abba belevágja a nagykést, azt mán biztos – folyt a könnye. De a sírása, már ha sírás volt egyáltalán, hirtelen átcsapott nevetésbe. És a parthoz közel, talán tízméternyire a Tiszától egyszer csak mindenki elkezdett nevetni, még egymás hátát is csapkodták. Azt hittem, mindjárt táncra is perdülnek. Abból azért nem lett semmi, mert azokban az emberekben akkora volt a fáradtság, hogy alig fért el a testükben. De annyi erejük azért csak maradt, hogy megfeszítsék a hátukat, kiegyenesítsék a sok görnyedéstől meghajlott gerincüket és belebámuljanak a Napba, ami olyan forrósággal perzselte a várost, mintha ki akarná szárítani az apadó, végre apadó Tiszát.


Címke: , ,
2020.05.28 - tiszatáj

J. M. W. TURNER THOMSON’S AEOLIAN HARP (THOMSON ÆOLHÁRFÁJA)
„William Turner minden idők egyik leghíresebb és legeredetibb művésze; festészetével kapcsolatban a szakirodalom többsége szuperlatívuszokban fogalmaz. A művészettörténetben a „fény őrültjeként” emlegetik, „aki valóságos katalógusát adta a fenségesnek”, és aki „a végsőkig kifinomult ábrázolásaival ajándékozott meg minket”. Turner munkássága és hagyatéka azonban nemcsak képzőművészeti, de lírai alkotásokat is tartalmaz – amint erre elenyészően kevesen, de az utolsó ötven év kutatásai közül többen is felhívták a figyelmet […]

>>>
2020.05.27 - tiszatáj

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK
Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól… – KATONA ANDREA KRITIKÁJA

>>>
2020.05.26 - tiszatáj

BÖDECS LÁSZLÓ: AZ ÁRVÍZ HELYE
Bödecs László második kötete is a hiány esztétikájára épít, ahogy számos műalkotás a XX. század elejétől egészen napjainkig. A hiányérzet, a töredezettség, szétesettség, az értékvesztettség tapasztalatából táplálkozó művek a világot, a dolgokat in absentia ábrázolják. A hiány azonban olyan jel nélküli jelölet, olyan üres hely, lyuk, hézag, repedés, űr stb., amely mindig a valamivel – az artikulálhatóval, jelenlévővel – szembeállítható. A semmi is a valamivel, mindennel szemben megképződő nemlét… – VISY BEATRIX KRITIKÁJA

>>>
2020.05.25 - tiszatáj

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL
Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

GERGELY ÁGNES: A SZOMJÚSÁG ÁRA. KÉT REGÉNY
Gergely Ágnes lírája, tárcái, memoárja és regényei szorosan összetartoznak, írásainak mélyrétegeiben beforratlan, újra meg újra feltépett sebek sejlenek fel. Regényei szereplőinek az életét egyéni és kollektív traumák, a személyiséget eltörölni próbáló hatalmi rendszerek alakítják. „Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését” – írja Pilinszky János. Gergely Ágnes azt tárja elénk, mi lett ennek a gyötrelmesen megtapasztalt, majd elfelejteni próbált elemi szomjúságnak az ára… – POLGÁR ANIKÓ KRITIKÁJA

>>>
2020.05.16 - tiszatáj

CAPONE
5 év karrierpokol után új filmmel jelentkezett Az erő krónikájával hirtelen felkapottá, majd gyorsan kegyvesztetté vált Josh Trank. Szerzői kommentárokkal dúsított anti-gengsztermozijában végig ott lüktet fiaskójának összes zöngéje: drogmámoros, alkoholgőzben pácolt, kreatív nézeteltérésekkel, végül idegösszeomlással dúsított rendezőpályáját a szesztilalom legismertebb gengszterének hattyúdalával állítja párhuzamba… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő