Tiszatájonline | 2020. május 18.

Radnai István: Összes műveim

Ha egy új lapnak, új szerkesztőnek, aki felületesen ismer, csak annyit tud rólam, hogy ez a fickó a Magyar Írószövetség tagja, beküldök három prózát vagy öt verset, nyilván azt hiszi, összes műveimet rá akarom sózni.
Erről szó sincs, tizenegy kötetem van, harmincvalahány lapban publikálok, megkapom a jelképes honoráriumot. (Ezzel bizonyítom a páromnak, hogy nemcsak játszadozom a szavakkal.) Anyám művészettörténésznek készült, végül nyelvszakos lett és passzív zenebolond. Nem szerette a szecessziót. Nála Wagnerrel, Debussyvel, Ravellel és Kodállyal véget ért a zeneirodalom […]

Ha egy új lapnak, új szerkesztőnek, aki felületesen ismer, csak annyit tud rólam, hogy ez a fickó a Magyar Írószövetség tagja, beküldök három prózát vagy öt verset, nyilván azt hiszi, összes műveimet rá akarom sózni.

Erről szó sincs, tizenegy kötetem van, harmincvalahány lapban publikálok, megkapom a jelképes honoráriumot. (Ezzel bizonyítom a páromnak, hogy nemcsak játszadozom a szavakkal.) Anyám művészettörténésznek készült, végül nyelvszakos lett és passzív zenebolond. Nem szerette a szecessziót. Nála Wagnerrel, Debussyvel, Ravellel és Kodállyal véget ért a zeneirodalom.

Anyám – naivan – arról álmodozott, hogy mérnök leszek. De én csak olvasok!

Vészesen sokat olvastam. Vörösmarty és Reviczky Gyula, Baudelaire és Apollinaire, gót betűs német könyvek, angolok is eredetiben – mondjuk Dickens –, a francia és orosz irodalom nagy százada. Útleírások, útleírások – mivel azok naplószerűen közlik a valóságot távoli tájak leíró természeti földrajzáról, még fellelhető néprajzáról és veszélyes kalandokról: álruhában, Tibetben vagy másutt, Belső-Ázsiában – ahonnan elszármaztunk ezer-ezerötszáz éve.
A Nyugat nagy nemzedéke, Babits, Juhász Gyula, Tóth Árpád fogták a kezemet. Kortársaim voltak Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor. Az utóbbi kettő olvasta írásaimat.

Egy halk szavú költőt ki ne felejtsek, akik korai haláláig mentorom volt: Demény Ottó, a jelképként is tekinthető Virág utcából, amelyet egyik kötetének címéül is választott. Az ő világa és vonzódásom a „falusi” Pasaréthez, mely az ő Óbudájának valamennyire rokona, azzal, hogy mindenki mindenkit ismert. Igazi falusi emlékeim, amelyeket ma Denaturált Afrikához hasonló állapotban találsz, mind bevésődtek. Szántottam tíz évesen és vajat köpültem.

Az 1970-es évek elején kezdtem publikálni avantgárd verseimet. Igazi költő-szerkesztők félszáz versemet, néhány prózámat, vérbeli újságírók a glosszáimat adták közre és önzetlenül tanítottak.

Egyszer csak nem fértem bele az akkori időkbe, még szerelmes vagy tájleíró verseimmel sem.

Összes műveim 2008. előtti emlékei egy tizennyolcadik századi kelengyés ládát töltenek meg. Akár 1969-ben született verseimet is beemeltem mai köteteimbe. Onnan datált történeteim mondanivalót hordoznak a mának is.

Most nem egymagamban tartózkodom karanténban, mint akkor. Hasonló sorsú kortársaimról nem sokat tudtam. A Körkép és a Szép versek volt mindennapi eledelem. Vagy Heinrich Böll – persze eredetiben.

A tizenegy kötet tíz év alatt látott napvilágot, kiváló emberek szellemi és alapítványok anyagi támogatásával. Arról nem tehetek, hogy a ma világával foglalkozó és részben visszatekintő novelláim egy része a gépemben várja a nyomdafestékszagot. Verseim soksága valamivel jobban járt. Nem termelek több selejtet, mint neves kortársaim, de meg is csodálok egy-egy igazán kiváló írást, bravúros alkotót.

Jelképes honoráriumért vagy szívességből közreadom írásaimat. A feje tetején bukfencező világukban, a Verne szigeteiként alábukó irodalmi fórumok archív példányai is őrzik néhány művemet. Rangos kortárs irodalmi lenyomatok – napjainkat tükröző – lapjain is helyem van, csak ne lépjek abba szakadékba, amely az irodalom és irodalom közti szédítő mélység földkéreg-repedése. Igyekszem az értékelvű irodalom suhángjai és halhatatlan törzsei segítségével megkapaszkodni.

Nyolcvan évesen tudomásul veszem, hogy a Magyar Kultúráért Kitüntetés a legmagasabb elismerés, amire érdemesítettek, középdíjra már nem számítok.

Ha szegény lefárasztott szerkesztő, akit százezer magyar amatőr nyúz, és akinek saját műveire alig marad ideje, úgy véli, összes műveim kerülnek ömlesztve a keze alá, ha öt verset, vagy három novellát elektronikusan beküldök, nyilván nem ismer. Ez az időszak, az élet vége – nyolcvan fölött – a számvetés ideje. Ha én, aki őt olvasom, abban a kétes kegyben részesítem, hogy restanciáját növelem, és múló lelkifurdalását gerjesztem, annak a magyarázata csak annyi, hogy kifelé haladok ebből az életből, de naponta körülnézek viharos átmeneti korunkban és vannak dolgok – akár szépek és emberiek -, amelyeket nem hagyhatok szó nélkül.