05.20.
| Közös, szolidaritáson alapuló kampány indult >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
05.22.
| Táncold körbe Magyarországot online! >>>
06.18.
| Világszerte elérhető lesz a Müpa Wagner-fesztiválja >>>
05.14.
| Ezen a héten a Hóhérokat adja a Miskolci Nemzeti Színház! >>>
05.15.
| Új MADOKE-akció >>>
05.08.
| Vírushelyzet vs. szerzői jog >>>
06.12.
| A Quasimodo költőverseny fesztivállá növi ki magát. >>>
05.11.
| 25 éves a Söndörgő >>>
05.07.
| Online közvetítik a Prágai Tavasz fesztivált >>>
05.04.
| OSZK – Trianon 100 – Történelmünk tragikus sorsú művészeti alkotásai >>>
NAPI TANDORI

05.28.
| Elhunyt Dr. Diószegi István történész >>>
05.26.
| Ezek a könyvek esélyesek az idei Merítés-díjra >>>
05.26.
| Wa(l)king the city – Pályázati kiírás >>>
05.22.
| Online tárlaton láthatók a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai >>>
05.21.
| Könyvtárak az álhírek ellen a koronavírus-járvány idején is >>>
05.18.
| Elindult a Cinego >>>
05.13.
| Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesText >>>
05.12.
| Nádasy Erika kapta idén a Déryné díjat! >>>
05.05.
| Elstartolt az 1749.hu >>>
05.04.
| Értéket ment és munkahelyeket teremt a Népi Építészeti Program >>>
04.28.
| Zene otthonmaradáshoz – Lounge remix album a Kerekes Bandtől >>>

Aczél Géza, Samuel Martin Eno Belinga, Gömöri György, Julesz János, Rékai Anett, Vajsenbek Péter versei

Bene Zoltán, Kovács Katalin, Nyerges Gábor Ádám prózája

Bartha-Kovács Katalin, Éles Árpád, Nagy Fruzsina tanulmánya

Bakonyi István, Baráth Tibor, Kabdebó Lóránt, Lukács Barbara, Sántha József, Széchenyi Ágnes kritikája

>>>

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>

Milián Orsolya: A „kép titka” Julian Barnes A világ története 10 és ½ fejezetben című regényében
2020.05.12 - tiszatáj

 

 

 

 

 

 

Bevezetés egy világtörténelembe: az anobium domesticumok nézőpontja

„Nagy marha ember volt […] – majd akkora, mint egy gorilla, bár a kettejük közti hasonlóság ebben ki is merül. A flotilla parancsnoka – az Utazás felénél admirálissá léptette elő magát – egy ronda vén kecske volt, mozdulatai nélkülöztek mindennemű eleganciát, a testápolást pedig hírből sem ismerte. Még saját szőrzetet sem tudott növeszteni azonkívül, ami az arcát keretezte; testének többi részét más fajok lenyúzott bőrével kellett beborítania. Helyezzék csak oda a gorilla mellé, és könnyedén fölismerik majd, melyik a különb teremtmény: amelyiknek kecsesek a mozdulatai, nagyobb a testi ereje, és ösztönös igénye van arra, hogy tetvetlenítse magát. A Bárkán szüntelenül azon törtük a fejünket, vajon hogyan történhetett meg, hogy Isten éppen az embert választotta pártfogoltjául, előnyben részesítve őt a sokkal kézenfekvőbb jelöltekkel szemben.”[1]

A fenti szövegrész az experimentalizmusa miatt a kortárs „brit irodalom kamélonjának”[2] tartott Julian Barnes A világ története tíz és ½ fejezetben című posztmodern regényének (1989) első, A potyautas című fejezetében Noéról, az „egyfajta korai környezetvédőről”[3] olvasható prozopográfia, azaz személyleírás. Az emberszabású majommal való – nyilvánvalóan nem az ember javára eldőlő – ökokritikus összehasonlítást, az emberi faj Isten általi privilegizáltságának és az Ószövetség Istenének bírálatát is magába foglaló leírás ’alulnézetből’, egy fában lakó és azzal táplálkozó, így a Bárkára potenciálisan veszélyes élőlény nézőpontjából hangzik el, akit saját bevallása szerint Noé „Utazáson Nemkívánatos Elemnek”[4] tart, nem enged fel a fedélzetre (és így kipusztulásra ítél[ne]), aki viszont az Özönvíz globális katasztrófája elől menekülve, saját fajának önérdekét szem előtt tartva titokban, hetedmagával mégis fellopózik a Bárkára. A „Nemkívánatos Elem” vagy „kitaszított”[5] a Mózes első könyvének (Genezis) 6–9. részében olvasható pusztulás- és eredettörténet aprólékosan, kritikusan és gunyorosan elbeszélt alternatív, a szemtanú-túlélő tanúságtételének hitelességére igényt tartó verzióját nyújtja úgy, hogy a Bárkán utazó kisközösségét, voltaképp az egész fajt képviselve többnyire többes szám első személyben, kevésszer E/1-es narrációban szólal meg, bőséges részletekkel szolgálva azokról a mozzanatokról, amelyek szerepelnek a Genezisben (például a tiszta és tisztátalan állatok elkülönítése; egyes fajok számszerűen is kifejezett [állatpárok helyett hét egyed] előnyben részesítése), és azokról a mozzanatokról, amelyek nem (például különféle hibrid fajok kiirtása; az emberek állatokkal, illetve az állatok egymással való bánásmódjának részletei), és amelyek eredményeképpen „[a] paranoia és a terror hangulata uralta Noé Bárkáját”.[6] A potyautas-narrátor kilétére egyértelműen csak a fejezet záró mondatában derül fény − „Nem a mi hibánk, hogy szúnak születtünk.”[7] −, a „szúnak születés”, azaz a származás sorsfordító kérdése pedig a regény egyik főbb motívuma, amely a későbbiekben hol egy közel-keleti terroristák által eltérített nyugati luxushajó, hol egy XVI. századi állatper, a XIX. századi francia haditengerészet, egy amazonasi indián törzs és egy nyugati forgatócsoport együtt dolgozása, vagy a hitleri Németországból menekülő zsidókat szállító St. Louis nevű hajó kálváriájának kontextusában bukkan fel.

A történelem elbeszéléseinek emberközpontú szemléletén (is) élcelődő nyitófejezet persze a fentieknél sokkal több olyan motívumot és narratív eljárást foglal magába, amelyek a regény eltérő helyszíneken és korokban játszódó, más-más műfajt[8] és más-más elbeszélőt színre vivő, polifonikus fejezeteiben kisebb-nagyobb hangsúllyal rendre újra megjelenve feszes és szerves egésszé formálják A világ története 10 és ½ fejezetben heterogén fejezet-elbeszéléseit. A származás és a fajiság mellett így (a jellemzően) ember által okozott katasztrófa és annak elbeszélhetősége, a (több ízben tutajokon vagy hajókon meg)menekülés és a túlélés, az önérdek vs. önzetlenség, a valamilyen (faji, nemi, vallási, szexuális, kulturális, testi épségi, gazdasági stb.) szempontból valakit alsóbbrendűnek tételezés és ennek következményei, a több nézőpontúság és az igazságérték, a racionalitás és a hit, valamint a világ történetek általi érthetővé (és élhetővé) formálása képezik azokat a témákat, amelyeket a nyitó fejezet felvet, és amelyek aztán sűrű motívumhálóvá szövődnek A világ története tíz és ½ fejezetben elbeszéléseiben. Mindemellett, amint azt a regény több értelmezője észrevételezte[9], az anobium domesticum, azaz a szú-elbeszélő a marginalizáltak, a kirekesztettek, a rendszerint a győztesek nézőpontját rögzítő és legitimizáló ’hivatalos’ történelmi elbeszélésekből vagy a mitikus, vallási nagy narratívákból kihagyott/kimaradó nézőpontokat és hangokat jeleníti meg és képviseli – habár (például) a többi állatfaj képviselőinek lehetséges nézőpontjaihoz és mondandójukhoz képest mégiscsak privilegizált pozícióból –, eszményi bevezetőt nyújtva a regény egészében érvényre jutó posthistoire-szemléletbe, amelyre már a regénycímben szereplő, a töredékességre-részlegességre utaló „fél fejezet”, valamint az eredeti nyelvű könyvcím (A History of the World in 10 ½ Chapters[10]) határozatlan névelője („a history”) is figyelmeztet ironikusan. „A világ egy története 10 és ½ fejezetben”,[11] ez a regény egyik önmeghatározása szerinti „szubjektív világtörténelem”,[12] ugyanis a legkevésbé sem követi a modernista történelem- és világszemlélet haladás- és totalitáselvét:[13] a Noé bárkája-történet újraírását egy kortárs terrorizmus-eset, egy 1520-as szú-per, egy feltételezett atomkatasztrófa elől hajóval és két macskával menekülő nő története, a Medúza[14] 1816-os hajószerencsétlenségének elbeszélése, Géricault ezt megörökítő festményének reprodukciója és a festmény ekphraszisza, majd egy ír, kissé bigott hölgy Araráthoz zarándoklásának története követi. Ezek után a Három egyszerű történet című 7. fejezetben a Titanic egyik – a szúk első fejezetbeli potyautasságához hasonlóan cselvetéssel (női ruhába öltözve) megmenekülő – túlélőjéről, Jónás bibliai sztorijáról és a bálnák gyomrába került matrózokról, majd a St. Louis zsidó menekültjeinek 1939-es történetéről esik szó. A további fejezetek – az utolsó kivételével – szintén a XX. században játszódnak: a nyolcadik egy venezuelai filmforgatás eseményeit beszéli el az egyik főszereplőt alakító színész levelei és telegramjai révén; a feledik – valójában számozatlan −, Zárójelben című fejezet esszé a szerelemről mint egyféle utolsó mentsvárról vagy a Történelem („A történelem nem az, ami valóban megtörtént. A történelem az, amit a történészek elmondanak nekünk. […] A világ történelme? Ugyan, csupán visszhangzó szavak a sötétben […]”[15]) előli lehetséges menekvési stratégiáról. Az utolsó előtti fejezetben egy Holdról visszatért űrhajós indít expedíciót Noé bárkájának felkutatásáért, bár végül csak a 6. fejezet főhősének, az Ararátot az 1830-as években megmászó ír hölgynek a csontvázát találja meg. A legutolsó, Az álom című fejezet a mennyország minden tekintetben az emberi vágyakhoz igazodó és azokat kielégítő, hosszú távon kimerítő, a teljes megsemmisülés igényléséhez vezető világát mutatja meg.

Az egyes fejezetek egymással versengő történetváltozatokat vagy legalábbis a történetek, tények igazságértékére kérdező eltérő nézőpontokat is megjelenítenek. Így például meglehet, hogy a mennyország csak egy (vágy)álom (10. fejezet), hogy a szú nem is tartózkodott Noé bárkáján (3. fejezet), hogy az atomkatasztrófa mindössze Kathleen Ferris képzelődése (4. fejezet); a szú és az ember az Özönvíz eseményeiről adott elbeszélése fölöttébb eltér egymástól (1. fejezet), az arab terroristák és nyugati túszaik Közel-Kelet-narratívája radikálisan más, ugyanakkor Franklin Hughes verzióját az eltérített hajón történtekről, saját tetteiről végül senki sem tudja igazolni (2. fejezet), amint a Medúza tragédiáját is másképp tartja számon a kortárs francia haditengerészet intézménye, a túlélők elbeszélése és a Géricault-festmény, továbbá annak hozzáértő vagy laikus szemlélője (5. fejezet).

Barnes regénye önkényesen szemezget a világtörténelem nagyobb, emlékezetesebb eseményei, tényei közül, vegyítve ezeket a valóságos faktumokon alapuló,[16] illetve fiktív mikrohistóriákkal, gyakran kommentálva az elbeszélések módozatait és az elmondottakat,[17] így historiográfiai metafikcióként, de kultúrkritikai, gender vagy ökokritikai szempontokból is termékenyen olvasható. Például, míg az első fejezetek olvastán némi joggal merülhet föl bennünk az eurocentrizmus, a zsidó-keresztény hagyomány és a nyugati kultúra iránti elkötelezettség posztkolonialista vádja (még akkor is, ha a narrátorok kritikusan viszonyulnak ezekhez a tradíciókhoz és kultúrkörökhöz), a nyolcadik, nyilván épp az efféle bírálatokon (ön)ironizáló Ár ellen! című fejezet a dél-amerikai dzsungelben forgató, őshonos indiánokkal kapcsolatba kerülő fehér férfi filmsztár konzumidiotizmusát, fehér fensőbbség-tudatát, hiper­egoizmusát, természettel és más kultúrákkal kapcsolatos naiv értetlenségét karikírozza – röviden, a gyarmatosító tekintet és attitűd kritikáját, metapoétikai értelemben: ironikus önkritikáját nyújtja. Hasonlóképpen, kritikai funkcióval bírnak a herstory-elemek is: így például a XIX. századi, magánéleti és vallási okokból az Ararát-hegyhez utazó, Géricault festményét a Medúza-szerencsétlenségről készített mozgó panorámánál többre tartó, művelt és műértő nő fejezet-főszereplővé emelése, történetének elbeszélése és a „világtörténelembe” illesztése (6. fejezet: A hegy) a „híres férfiak”[18] tetteinek sorozataként elbeszélt történelemmel [history] „torkig lévő” nőt főszerepbe helyező 4. fejezet (A túlélő) történelmi elbeszélés-kriti­ká­jára adott egyféle válasz. Az egyes fejezetek közti összefüggéseket szorosra fűzve, a 4. fejezet az általam az alábbiakban tüzetesebben vizsgált, Hajótörés című 5. fejezetben elmondott Medúza-katasztrófával kapcsolatos narratív előrevetéseket foglal magába (a katasztrófát túlélés, a horizonton fel-, majd félóra múltán eltűnő hajó, a tengeri úton menekülőre tett nyomasztó hatás,[19] a paranoid képzelgés motívumai, valamint a konfabuláció önreflexív szóba hozása), míg a 6. fejezet a Medúza-szerencsétlenséget feldolgozó Géricault-festmény utóéletéről tartalmaz – részben valós[20] – tényeket.

Egy másik hajó a horizonton

A regény „Hajótörésként” és „Hajóroncsként” egyaránt fordítható 5., Shipwreck című fejezete két, római számokkal elkülönített alfejezetből áll. Az elsőben egy 1816. június 17-én elinduló, Szenegálba tartó expedíció fregattjának hajószerencsétlenségét beszéli el egy heterodiegetikus narrátor, az első fejezet csattanójához hasonlóan csak az alfejezet végén árulva el a hajó nevét: Medúza. A világ története 10 és ½ fejezetben végén feltüntetett Szerzői jegyzetből tudható, hogy Barnes a történet „tényanyagát és nyelvezetét”[21] a Medúza-katasztrófa két túlélője, Jean-Baptiste Henri Savigny és Alexandre Corréard franciául 1817-ben, angolul 1818-ben megjelent beszámolójából merítette – ami azt illeti, a Hajótörés első alfejezete számos jelöletlen, a túlélők szövegéből kimetszett, szó szerinti idézetet tartalmaz (a változtatások az eredeti szövegen túlnyomórészt Savigny és Corréard T/1-es narrációjának T/3-assá alakításában merülnek ki, illetve Barnes olykor-olykor módosítja az elbeszélt események sorrendjét).[22] A hajótörés történetéből mindössze néhány mozzanatot emelek ki: a zátonyra futó fregatton nincs elég mentőcsónak, így tutajt ácsolnak, amit a csónakokkal vontatnának ki a szárazföldre; a tutajra százötvenen kerülnek − meghatározó jelleggel a legénység tagjai, míg a kapitány és a tisztek többsége a csónakokkal menekül −, azonban „olyannyira tele volt zsúfolva, hogy az utasok képtelenek voltak akár csak egy lépést is mozdulni; az elöl és hátul állók derékig álltak a vízben”[23]. A hajótesttől mintegy hatmérföldnyire távolodva elvágják a vontatóköteleket (vagy elszakadnak), s a tutaj irányíthatatlanul, navigációs eszközök nélkül, csekély élelemmel és innivalóval sodródik a nyílt tengeren. Két hétig tartó kálváriájukat viharok, lázadások, gyilkosságok és öngyilkosságok, kannibalizmus, az utolsó napokban a betegek tengerbe vetése[24] kíséri, mígnem a horizonton fel-, majd eltűnik egy hajó, amit a tizenöt túlélő kétségbeesetten vesz tudomásul; legvégül viszont az Argus nevű hajó megmenti őket.

A regény eredeti nyelvű kiadásával megegyező módon, az alfejezet szövegét egy kihajtható, kétoldalas, magyarázó képaláírás – így a festő neve, a festménycím és a keletkezési év − nélküli színes reprodukció követi, amelyben a képzőművészetekben jártas olvasó Théodore Géricault Savigny és Corréard írott és szóbeli beszámolóin alapuló A Medúza tutaja című (Hajótörés-jelenet címváltozatú), 1819-ben befejezett monumentális (5×7 méteres) festményére, a romantika egyik csúcsteljesítményére ismerhet, a járatlanabbakat azonban csak a Hajótörés-fejezet továbbolvasása juttatja el ezekhez az információkhoz.[25] Bár kétségtelen, hogy egy felületes olvasó át is lapozhatja az egyébként gyatra minőségű fotografikus reprodukciót (esetleg rongált, immáron reprodukció nélküli könyvpéldányt forgat), de ha találkozik a képpel rövidebb-hosszabb időre, a vizuális dimenzió szövegbe ékelődése következményekkel jár mind a kibetűző, mind a Barnes-szöveget és a képet külön-külön vagy egymással szoros összefüggésben értelmezni törekvő befogadás számára. A befogadás gyakorlati folyamata során (a kép szemlélése és az első alfejezettel kapcsolatba hozása után) ugyanis folytathatjuk a regényszöveg lineáris, a szövegre fókuszáló olvasását, de megeshet az is, hogy a Hajótörés-fejezet második alfejezetének, különösen az elkészült festményre vonatkozó leírásoknak az olvasásakor rendre visszalapozunk a reprodukcióhoz,[26] meg-megszakítva a szövegben való előrehaladást akár azért, hogy ’ellenőrizzük’ a szöveg állításait, akár azért, hogy az új információk és kérdések fényében újra elmerüljünk a kép tanulmányozásában. Ha az utóbbi olvasásmódra esik a választásunk, akkor nyilvánvalóan egy fragmentáris, a kép és a szöveg közt folyton oszcilláló befogadói tapasztalatra teszünk szert, ami jó esetben az olvasás és szemlélés gyakorlataira, a saját médiumokhoz vagy mediális hibridekhez való viszonyulásainkra is reflektáltathat minket. (A Hajótörés nyílt médiumközi keveréke pontosan az olvasás és a szemlélés fragmentarizálása révén válhat a regényszerkezet töredékességének, kevert beszédmódjainak mise en abyme-jává. A médiumok keveredését látványosan színre vivő fejezet [és maga a regény] hibriditása ugyanakkor összefüggésbe hozható A potyautas fejezetének szú-elbeszélője szerint hozzá hasonlóan „Nemkívánatos Elemeknek” tartott kevertfajú állatokkal [a baziliszkusszal, a griffel, a szfinxszel, a hippogriffel és az egyszarvúval], amelyeket Noé ugyan felenged a Bárkára, ám aztán elpusztítja őket, az anobium domesticum szerint azért, mert „[…] hibridek voltak. Mi úgy hisszük, hogy Sém volt az – de lehetett éppen maga Noé is −, akinek vesszőparipája volt a fajok tisztasága.”[27] Ebben az értelemben A világ története 10 és ½ fejezetben kép/szöveg hibridje a „diszkriminatív állatpolitika”[28] ellen érvel.)

A reprodukció, a képi dimenzió befurakodása a textuálisba ugyanakkor egyéb áthelyeződéseket is maga után von: a festmény kompozíciója (a tutaj szinte ’kilóg’ a képkeretből) a nézőt már-már az események résztvevőjévé avatja − Barnes szavaival, „akarjuk vagy sem, minket is odadob a tutajra”[29] –, és így a reprodukció intrúziója egyrészt felszámolhatja kényelmes, kívülálló voyeur-, erősebben fogalmazva: katasztrófa-turista pozíciónkat, ahonnan a Medúza-történetet esetleg olvastuk (vagy legalábbis kibillent kissé ebből az attitűdből). Másrészt az első alfejezetben elbeszélt és lekerekített túlélés-történet olvasása után a reprodukció visszavet minket a szenvedések helyszínére és a tutajon lévők megmenekülésének kétségességébe, így pedig az első alfejezet lezárult, verbálisan megfogalmazott története és a kép közti feszültség (járatlanabbak számára akár egyenesen ellentmondás) maga is érzékelteti azt a bizakodás és reményvesztettség közti ingadozást, amelyet a Géricault-festmény gúlába, illetve háromszög-kompozíciókba rendezett emberalakjai megjelenítenek, és amelyet a szakértői értékítéletekre támaszkodó regényszöveg a festmény legnagyobb érdemének, ugyanakkor a konkrét történelmi epizódon túlmutató sodró hatás kulcsának tart.

A Hajótörés-fejezet második alfejezete egy esztétikai, a regényre és a Géricault-fest­mény­re is vonatkoztatható problémafelvetéssel indít: „Hogyan változtathatjuk a katasztrófát művészetté?”[30] A kérdésre adott esszéisztikus válasz a művészetnek hermeneutikai és terapeutikus funkciót tulajdonít, a „hogyan”-nal kapcsolatban pedig részletekbe menően beszámol a kép keletkezéstörténetéről, Géricault drasztikus módszereiről[31] − például arról, hogy „afféle Senki Se Zavarjon jelzésként, leborotválta vörösesszőke fürtjeit”[32]. A festményt értelmező és a későbbiekben leíró ekphraszisz sajátos digressióval él: az elkészült festménnyel való foglalatosság elől kitérve, előbb annak előzményeit, az elvetett ötleteket (az alaptörténet megrendítő vagy társadalmi-politikai botrányt keltő mozzanatait; a fennmaradt vázlatokat, előtanulmányokat), a nem vagy csaknem megfestett jeleneteket és azok lehetséges következményeit, hatásaikat veszi számba, elképzelt és létező, ám A világ története tíz és ½ fejezetben kiadásában – a Keeping an Eye Open kötetével ellentétben − nem látható, csak szavak által közvetített képek rövid leírásait és/vagy kommentárjukat alkotva meg. A termékeny pillanat elve mentén előálló, vagyis az eseménysor kulminációs pontjait felölelő nyolc lehetőség listáját a Jegyzetek alcímű, vagyis az értekező szakszövegek egyik jellegzetes fogására rájátszó rész fejti ki, s csak ezután következik el az elkészült Géricault-festmény ekphraszisza, ami következetesen – a naiv és az ideális regényolvasói tekinteteknek megfeleltethető − „tájékozatlan tekintet” és a „tájékozott szem”[33] bifokalizációjával él (egy ízben közbeékelve egy olajtanulmányról szóló adalékot a listához).

A „tájékozatlan”, a festmény ikonográfiai hátteréről mit sem tudó, ám a Medúza történetét ismerő ’ártatlan’ tekintet a valóságelv és a dokumentumszerűség felől közelít a festményhez („honnan tudnánk ezekről az emberekről ott a tutajon, ha nem mentették volna meg őket?”[34]; „Miért látszanak a túlélők ennyire egészségesnek? […] A tizenöt közül öten csak alig valamivel élték túl a megmentésüket. Akkor hát miért festenek úgy, mintha éppen egy body building edzésről érkeztek volna?”[35]). A „tájékozott” szem ezzel szemben a kompozicionális megoldások, az ikonográfiai hagyomány, valamint Savigny és Corréard írott beszámolója alapján, azzal szorosan összevetve értelmezi a festményt. Vagyis egyrészt megjeleníti a Hajótörés első alfejezetét már ismerő, a reprodukciót ennek kontextusában szemügyre vevő lehetséges regényolvasói és képszemlélő eljárást és ennek eredményeit (például: „az esemény nem az ábrázoltak szerint történt”[36]). Másrészt viszont szemlélődése közben rávilágít az ikonográfiai képértelmező módszer egyik vakfoltjára, jelesül, hogy az adott kép megértését a textuális hagyományoktól teszi függővé, azoknak rendeli alá, megfeledkezve a képi sajátlagos diskurzusáról (a „tájékozott” szemet épp a „formai kérdések”[37] vizsgálata fogja elvezetni a „kép titkához”[38]), Géricault festményét mintegy Savigny és Corréard beszámolójának – vagy a Hajótörés első alfejezetének – puszta illusztrációjává fokozva le.[39] A laikus és a hozzáértő tekintet feltevései és értelmezéseik a regény játékszabályaihoz illeszkedő módon eltérnek egymástól – amit a szakirodalom rendszerint az eldöntetlenséggel, a nézőpontok szubjektivitásának hangsúlyozásával, az interpretációk sokféleségének színre vitelével és a múltreprezentáció problematizálásával hoz összefüggésbe[40] −, de gunyoros ütköztetés[41] vagy éles szembenállás helyett itt jóval inkább az együttműködés stratégiája[42] jut érvényre. Némileg más lesz a helyzet azonban akkor, ha a médiumok működ(tet)éséről adott metaképként[43] vizsgáljuk meg a Hajótörés-fejezet ekphrasziszát.

Egyetlen, a reprodukcióra vetett szempillantás elégséges annak belátásához, hogy a Hajótörés-fejezet nem szokványos ekphrasziszt foglal magába, hiszen az ekphrasziszok rendszerint nem jelennek meg az általuk leírt vizuális műtárgyakkal közös tipográfiai térben, mi több, egyik legfőbb jellegzetességük, hogy pusztán a szavak performatív erejére támaszkodnak. Figyelembe véve azt is, hogy Mitchell vagy Kibédi Varga Áron[44] nézetei szerint az ekphrasziszok a nyelv kép feletti uralmával vagy legalábbis az erre való törekvéssel járnak együtt, felmerül a kérdés, hogy a reprodukció/a kép és az ekphraszisz közös térben történő felbukkanása mennyiben alakítja át az ekphrasztikus összekapcsolódás hierarchikusnak tartott kép-szöveg viszonyát, amelyben a kép számára rendszerint az alárendelt, metaforikus fogalmazással élve: a szú-szerepet tartják fenn?

Nos, liberalizációról vagy egyenrangúságról aligha beszélhetünk. Több okból sem: egyrészt a fentiekben említett nyolc, meg nem festett festményt ekphrasztikusan felsorakoztató lista voltaképp eltávolít az elkészült Géricault-festménytől, és így annak reprodukciójától/a képtől is, amennyiben − legalábbis A világ története 10 és ½ fejezetben kötetének vonatkozásában − pusztán a szavak által hozzáférhető, mondhatni általuk ’felügyelt’ és a képzeletünkre bízott látványszerűségeket, afféle pótlékokat képez meg. Másrészt ezek kifejtése ugyan olykor tanulmányrajzokra, de túlnyomórészt Savigny és Corréard beszámolójára támaszkodik, amivel mintha inkább az első alfejezet újraolvasására, a szöveghez, mintsem a reprodukcióhoz/a képhez visszalapozásra hívna fel. Harmadrészt, A Medúza tutaja bifokalizációra épülő ekphraszisza abban az értelemben is végső soron elmismásolja a reprodukciót/a képet és A Medúza tutaját, hogy a „tájékozatlan” és a „tájékozott” tekintet mást lát, így másképp is nevezi meg vagy írja le ugyanazt a látványelemet, következésképpen mást is láttatnak: a festményből egyedül kitekintő öregember alakja így változhat a megmenekülésben már nem reménykedő, csalódott aggból halott fiúgyermekét sirató apává,[45] így lehet naplementéből napkelte,[46] sőt A Medúza tutajából vagy Hajótörés-jelenetből romantikus pátosszal megfogalmazott egyetemes emberi „hajótöröttség”-reprezentáció: „A festményen a legmagasabbra tornyosuló hullám nem kap formai választ, mint ahogy a legtöbb emberi érzés sem válaszoltatik meg. És itt nem egyszerűen a reményre gondolok, de bármilyen lelket megviselő sóvárgásra: becsvágyra, gyűlöletre, szerelemre (különösen a szerelemre) – mily ritkán találnak rá vágyaink megérdemeltnek tűnő tárgyaikra! Mily reménytelenül adjuk a jeleket; mily sötét az ég; mily hatalmasak a hullámok! Mindnyájan hajótöröttek vagyunk a tengeren, remény és kétségbeesés közt hánykolódunk, és integetünk valaminek, ami talán sohasem jön, hogy megmentsen bennünket.”[47] Ez a képértelmezés voltaképp kitörli a Medúza-szerencsétlen­sé­get, a történelmi esemény referenciáját a festmény interpretációs teréből, mintegy a feledésre ítélt vagy már elhomályosult tudástartalmak közé utalva azt, amint a Hajótörés-fejezet is a Géricault-festmény lassú pusztulási folyamatának megjelenítésével zárul – amely folyamatban, legalábbis a kép kereteit illetően, feltehetően tevőlegesen részt vesznek a szúk.

 

Ulpius-ház Könyvkiadó Bt.

Budapest, 2002

361 oldal

 

 

 

 

 

 

 

 

 

JEGYZETEK

    * Jelen tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

      [1]    Julian Barnes, A világ története 10 és ½ fejezetben, ford. Feig István (Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2002), 25.

      [2]    Mira Stout: Chameleon Novelist. New York Times Review of Books, 1992. november 22. Hozzáférés: 2018. 07. 05. https://archive.nytimes.com/www.nytimes.com/books/01/02/25/specials/barnes-chameleon.html.

      [3]    Barnes, A világ története…, 30.

      [4]    Barnes, A világ története…, 12.

      [5]    Barnes, A világ története…, 17.

      [6]    Barnes, A világ története…, 31.

      [7]    Barnes, A világ története…, 41.

      [8]    Így például bestiáriumot, állatmesét, periratot, útleírást, levélregényt, értekező prózát, esszét.

      [9]    Lásd például Sebastian Groes and Peter Childs eds. Julian Barnes. Contemporary Critical Perspectives (Continuum, London−New York, 2011); Vanessa Guignery: The Fiction of Julian Barnes (Palgrave MacMillan, Basingstoke−New York, 2006); Alina Roşcan: Rewriting History in the Novels of Julian Barnes (Editura Centrul Technic-Editorial al Armatei, Bucureşti, 2016); Tory Eszter and Vesztergom Janina eds. Stunned into Uncertainty: Essays on Julian Barnes’s Fiction (Department of English Studies−School of English and American Studies−Eötvös Loránd University, Budapest, 2014).

   [10]    Julian Barnes, A History of the World in 10 ½ Chapters (Jonathan Cape, London, 1989).

   [11]    Ford. mód. és kiem. tőlem – M. O.

   [12]    Barnes, A világ története…, 49.

   [13]    Hegel, Marx és Darwin elméleteinek bírálatait a regényben alaposan elemzi Claudia Kotte a következő cikkében: Claudia Kotte: Random Patterns? Orderly Disorder in Julian Barnes’s A History of the World in 10 and ½ Chapters. Arbeiten aus Anglistik und Amerikanistik 22, 1. sz. (1997), 107−128.

   [14]    Bár a regény magyar fordítása az angol eredetit használja a hajó megnevezésére, A Medúza tutajaként meghonosodott festménycím miatt a magyar írásmódot használom.

   [15]    Barnes, A világ története…, 278−279.

   [16]    Néhány valós, a regényben feldolgozott esemény: az 1840-es földrengés Arghuriban; a Medúza 1816-os és a Titanic 1912-es hajószerencsétlensége; a St. Louis hajó 937 utasának 1939-es története; az Achille Lauro nevű hajó 1985-ös, palesztin fegyveresek általi eltérítése; az 1986-os csernobili atomkatasztrófa.

   [17]    Vö. például a 4. fejezetben (női elbeszélőtől) és a feledik fejezetben (a beleértett szerzőtől) ismételten elhangzó (önreflexív) részlettel: „[…] konfabulálunk. Kitalálunk egy történetet, amellyel elfedjük azokat a tényeket, amelyeket vagy nem ismerünk, vagy nem vagyunk képesek elfogadni; megtartunk néhány valóságos tényt, s ezek köré új történetet szövünk. Páni félelmünket és fájdalmunkat csupán a nyugtató konfabuláció képes enyhíteni: és ezt hívjuk történelemnek”. Barnes, A világ története..., 279.

   [18]    Barnes, A világ története…, 115.

   [19]    Barnes, A világ története…, 111.

   [20]    Például azt, hogy a Marshall fivérek mozgó panorámája, amelynek 5. képe Géricault festményét plagizálta, az ugyanakkor, 1821-ben Dublinban kiállított eredeti festménynél jóval több látogatót vonzott, hatásosabb és ’hitelesebb’ látványosságnak számított. Vö.: Christine Riding: Staging The Raft of the Medusa. Visual Culture in Britain 5, 2. sz. (2004), 1−26.

   [21]    Barnes, A világ története…, 360.

   [22]    Vö. Henry J.-B. Savigny and Alexander Corréard: Narrative of a Voyage to Senegal in 1816 (The Marlboro Press, Marlboro, 1986). Online: http://www.gutenberg.org/ebooks/11772. Hozzáférés: 2018. 07. 14.

   [23]    Barnes, A világ története…, 135.

   [24]    „Az egészségeseket elkülönítették a betegektől, akár a tisztákat a tisztátalanoktól” – jegyzi meg szárazon ezzel kapcsolatban az elbeszélő. A mondat Savigny és Corréard beszámolójában nem fordul elő, Barnes betoldása tehát, ami A potyautasban már felbukkant motívum jelentéskörét gazdagítja. Barnes, A világ története…, 140.

   [25]    Hacsak nem fordulnak segítségért a Google képkeresőjéhez.

   [26]    Természetesen a jobb minőségű látványért ezúttal is fordulhatunk az internethez, mely esetben nyilván másképpen megy végbe, másképpen töredezhet szét az olvasás pragmatikus folyamata.

   [27]    Barnes, A világ története…, 23.

   [28]    Barnes, A világ története…, 16.

   [29]    Barnes, A világ története…, 157−158.

   [30]    Barnes, A világ története…, 145. A Hajótörés önállóan is megjelent Géricault: Catastrophe into Art címmel a Barnes képzőművészeti esszéit közreadó Keeping an Eye Open című kötetében, melynek bevezetője szerint A világ története tíz és ½ fejezetben-hez készített Hajótörés-fejezet volt az első ilyen jellegű írása. Az esszé szövege, kettős tagolása változatlan, azonban a regénykiadásokkal szemben itt négy, az esszé második részéhez kapcsolódó, az illusztráció szerepét ellátó reprodukció szerepel (a kannibalizmus-jelenetet ábrázoló Géricault-vázlat, illetve három részlet az elkészült festményről). Vö. Julian Barnes, Keeping an Eye Open (Jonathan Cape, London, 2015).

   [31]    Lorenz Eitner Géricault: His Life and Work című monográfiája (1982) alapján.

   [32]    Barnes, A világ története…, 146.

   [33]    Mindkét szószerkezet innen: Barnes, A világ története…, 152.

   [34]    Barnes, A világ története…, 151. Kiem. Barnestól.

   [35]    Barnes, A világ története…, 158. Kiem. Barnestól.

   [36]    Barnes, A világ története…, 157.

   [37]    Barnes, A világ története…, uo.

   [38]    Barnes, A világ története…, 160.

   [39]    Beszámolójuk 1821-es párizsi kiadásában egyébként szerepelt a Géricault-festményről készült litográfia. Vö. Riding, Staging…, 12.

   [40]    Ezek összegzéséhez lásd Guignery, The Fiction…, 65−66.

   [41]    Bár erre is akad példa: „Egyébként, szólal meg a tájékozott szem, valóban vannak hátrányai a tájékozatlanságnak”. Barnes, A világ története…, 154.

   [42]    Vö.: „Éppen a naiv kérdés az, ami legtöbbször centrálisnak bizonyul.” Barnes, A világ története…, 158.

   [43]    Vö. W. J. T. Mitchell: Picture Theory: Essays on Verbal and Visual Representation (University of Chi­cago Press, Chicago, 1994).

   [44]    Vö.: „[A]hol szó és kép egymást követve jelennek meg […] a később megjelenő elem uralja az eredetit […]. Ha a kép előzi meg a szót, az alkalmazott kifejezés ekphraszisz vagy Bildgedicht […]”. Kibédi Varga Áron: A szó-és-kép viszonyok leírásának ismérvei. In Kép – Fenomén – Valóság, szerk. Bacsó Béla, 300−320 (Kijárat Kiadó, Budapest, 1997), 310−311.

   [45]    Barnes, A világ története…, 153−154.

   [46]    Barnes, A világ története…, 151−152.

   [47]    Barnes, A világ története…, 160.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2019. áprilisi számában)

 


Címke: , , , ,
2020.05.28 - tiszatáj

J. M. W. TURNER THOMSON’S AEOLIAN HARP (THOMSON ÆOLHÁRFÁJA)
„William Turner minden idők egyik leghíresebb és legeredetibb művésze; festészetével kapcsolatban a szakirodalom többsége szuperlatívuszokban fogalmaz. A művészettörténetben a „fény őrültjeként” emlegetik, „aki valóságos katalógusát adta a fenségesnek”, és aki „a végsőkig kifinomult ábrázolásaival ajándékozott meg minket”. Turner munkássága és hagyatéka azonban nemcsak képzőművészeti, de lírai alkotásokat is tartalmaz – amint erre elenyészően kevesen, de az utolsó ötven év kutatásai közül többen is felhívták a figyelmet […]

>>>
2020.05.27 - tiszatáj

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK
Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól… – KATONA ANDREA KRITIKÁJA

>>>
2020.05.26 - tiszatáj

BÖDECS LÁSZLÓ: AZ ÁRVÍZ HELYE
Bödecs László második kötete is a hiány esztétikájára épít, ahogy számos műalkotás a XX. század elejétől egészen napjainkig. A hiányérzet, a töredezettség, szétesettség, az értékvesztettség tapasztalatából táplálkozó művek a világot, a dolgokat in absentia ábrázolják. A hiány azonban olyan jel nélküli jelölet, olyan üres hely, lyuk, hézag, repedés, űr stb., amely mindig a valamivel – az artikulálhatóval, jelenlévővel – szembeállítható. A semmi is a valamivel, mindennel szemben megképződő nemlét… – VISY BEATRIX KRITIKÁJA

>>>
2020.05.25 - tiszatáj

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL
Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

GERGELY ÁGNES: A SZOMJÚSÁG ÁRA. KÉT REGÉNY
Gergely Ágnes lírája, tárcái, memoárja és regényei szorosan összetartoznak, írásainak mélyrétegeiben beforratlan, újra meg újra feltépett sebek sejlenek fel. Regényei szereplőinek az életét egyéni és kollektív traumák, a személyiséget eltörölni próbáló hatalmi rendszerek alakítják. „Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését” – írja Pilinszky János. Gergely Ágnes azt tárja elénk, mi lett ennek a gyötrelmesen megtapasztalt, majd elfelejteni próbált elemi szomjúságnak az ára… – POLGÁR ANIKÓ KRITIKÁJA

>>>
2020.05.16 - tiszatáj

CAPONE
5 év karrierpokol után új filmmel jelentkezett Az erő krónikájával hirtelen felkapottá, majd gyorsan kegyvesztetté vált Josh Trank. Szerzői kommentárokkal dúsított anti-gengsztermozijában végig ott lüktet fiaskójának összes zöngéje: drogmámoros, alkoholgőzben pácolt, kreatív nézeteltérésekkel, végül idegösszeomlással dúsított rendezőpályáját a szesztilalom legismertebb gengszterének hattyúdalával állítja párhuzamba… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő