ILYENEK VOLTUNK
Emlékszel még kedves egykori osztálytársam, amikor az első napon a fekete hajú, kedves és energikus tanító néni kijelölte nekünk, megilletődött elsősöknek, melyik padba és ki mellé fogunk ülni? Egy másik szemüveges kisfiút kaptam padtársnak. Nemcsak a csúnya, csontkeretes szemüvegünk, de a keresztnevünk is egyezett. Minden bizonnyal a pápaszemünknek szólt ez a pedagógusi óvatosság, hogy az első padba ültettek bennünket.
Ezeket a padokat manapság már múzeumokban mutogatnák, ha még meglennének. Réges-régi nyikorgó és mégis strapabíró faalkotmányok voltak, amiket megsötétített az idő, a sok-sok diákgeneráció pedig a legkülönfélébb nyomokat, a jövőnek üzenő bejegyzéseket, faragásokat, karcolásokat hagyta rajta. De éppen ezért ezeknek a padoknak számunkra lelkük, személyiségük volt. Mert bár egyformák voltak, de a sok évtizedes szolgálat összetéveszthetetlenül egyedivé formálta őket az idők során.
Madeleine-ek helyett nekem az iskolapadok a múlt őrizői, és nagy mesélői. Amikor időnként egy-egy másik tanterembe vetődtünk valamilyen okból, egyetlen pillantással felmértük az idegen pad tartalmát. Amelyben időnként papírgalacsin és szívtelenül otthagyott zsíroskenyér-maradék árulkodott a pad tulajdonosának jelleméről és étvágyáról.
Fekete Erzsébet már nem volt kezdő a pályán, már jócskán az ötvenes éveit taposta, mikor minket tanítani kezdett. Energikus volt és igazságos, az a típus, akitől egy kis figyelemmel össze lehetett gereblyézni az életet megalapozó tudást. Sokszor tátott szájjal hallgattuk az összevont osztályban a nálunk két évvel nagyobbak feleleteit, akik telve önbizalommal mantrázták az aznapi leckét.
A legtöbbünknek a hosszú, archaikus szavakat tartalmazó románversek jelentették az izzadságos kihívást. Ezek a végtelennek tűnő versfolyamok sokszor kifogtak rajtunk. A tanító néni ki is fejtette rövid indoklásában, amikor nagy büszkeségemre zászlósnak jelölt pár évvel később: ha a román versek nem lennének, akár jó tanuló is lehetne ebből a gyerekből.
A zászlós fontos szereplő volt, vagy legalább is mi akkoriban annak hittük. Elég gyakran négyszögbe kellett ugyanis állni az új iskolaépület főbejárata előtt, amelyet mi, tanulók, egyszerű földi halandók nem használhattunk. Talán ha ötször surrantam át ezen az ajtón a tíz év alatt, már nagydiákként, esetleg tanár kíséretében, úgymond hivatalos ügyben, megbizatással. Az ajtó mögötti folyosóról nyílt a tanári. Diák számára pirosszőnyeges szent hely volt ez, az iskola szentélye, ahová csak párszor nyílt alkalmam belépni, valószínűleg egy másik tanár üzenetét átadó küldöncként, torkomban dobogó szívvel.
A négyszög a végtelennek tetsző ideológiai és iskolai tájékoztatás fóruma, valamint a különféle szocialista állami ünnepélyek helyszíne volt. Az osztályok katonás rendben sorakoztak a lépcsős terasz előtt. Elől állt a tanító néni vagy az osztályfőnök, mögötte a különféle pionír kitüntetéseket hordozó jó tanulók, mögöttük pedig párossával az osztály többi tagja. De mindannyiuk előtt ott állt a zászlós, kezében a trikolórral, büszkén és méltóságteljesen. Elvégre ő volt a zászlós, hivatalos ember vagy mi, akire sok bizatott. Az akár órákig tartó hazafias beszédek tartalmát persze alig értettük, például azért sem, mert az ember elég hamar kikapcsolt és a bogártól az égig, a falevelektől a lányokig minden másra inkább figyelt, mint arra, hány százalékkal teljesítette túl a szocialista Románia ipara az ötéves tervet vagy valami ilyesmit.
Az elől állók tartották a frontot. A zászlós volt a legkomolyabb, a pionír vezetők is karót nyelt ábrázattal fontoskodtak. De ahogy haladt a sor hátrafelé, úgy lazult a fegyelem és hangosodott a pusmogás, suttogás. A leghátul állók már olykor félhangosan trécseltek, amíg egy óvatlan pillanatban a vörösre gyúlt arcú tanítónéni meg nem legyintette őket két vaskos pofonnal, hogy az ő arcuk is lángra gyúljon kissé.
Az osztálytermünk az utolsó volt a sorban az úgynevezett régi iskolában. Ami tényleg régi volt, valószínűleg még a Trianon előtti magyar időkből származott. Éppen alattunk volt a buszmegálló, a túloldalon egy másik, ahol a távolsági buszok is megálltak. Szemben az új malom sokemeletes épülete, attól jobbra a Néptanács, a kommunista idők polgármesteri hivatala.
Szerettük ezt az osztálytermet, mert az ablakunk alatt nyüzsgött a községközpont élete, besütött a délelőtti nap, és ha éppen nem szorult össze a gyomrunk valami kiadós Eminescu-költemény és a román óra kínjai miatt, jó volt kisdiáknak lenni.
Ez a régi, patinás, hosszan elnyúló iskolaépület számos osztálytermet foglalt magába. Alatta ugyanilyen hosszú, boltíves pince húzódott, amibe a tanév elején fát és szenet hordtunk. Ezekből fűtötték be kora reggelenként a takarítónők az osztálytermek csempekályháit.
Ma, a gombnyomásos korban már nosztalgikusan hangzik, hogy a szüneteket és az órák kezdetét jelző csengőt is emberi kéz jelezte. Valamelyik soron következő osztály ügyeletese lépkedett végig komótosan a folyosón, kezében a csengővel. Egyszer-kétszer én is csengethettem. Mondanom sem kell, ez is kitüntető feladatnak számított.
Ez a hang, a csengetés senkit sem hagyott hidegen. Mindenkinek üzent valamit. Jót vagy rosszat. Egy nehéz románóra előtt a kivégzés kezdetét hirdette érces, fémes hangjával az elítélt számára. Máskor meg a szabadulás örömhírét jelentette egy felelés nélkül megúszott, túlélt óra végén.
Fábián Tibor
(A szerző Ilyenek voltunk című, a kolozsvári Erdély.ma Kiadónál megjelent kötetéből. Kapható az Ideakonyvter.ro webáruházban.)
