Üvegsivatag

NYELÉS

Házastársakat szimmetrikusan kettéválasztó ablakkeretek, minden sarkot bekebelező üvegfelületek, geometrikusan tervezett precíz élet: a korábban zömmel rövidfilmeket jegyző Carlo Mirabella-Davis első mozija legjobb pillanataiban csupán a tárgyi miliővel képes bennünk nyugtalanságot ébreszteni. Csendes terrorral üzemelő pszichodrámájában maga a hétköznapiság a legfélelmetesebb, sosem nyílt rémületként, hanem kulisszák mögött bujkáló, kibillent diszharmóniaként készül megnyilvánulni a felfordulás – a kertvárosi miliőbe helyezett, atmoszférateremtésre hagyatkozó Nyelés biztos kézzel vezényelt poszt-Vörös sivatagnak és Elkülönítve-repríznek tűnik, amennyiben a modern ipari, fogyasztói társadalom elemzése helyett az ember leszállóspiráljára kerül hangsúly.

Mirabella-Davis főszereplője, a háziasszony Hunter (Haley Bennett bámulatos játékával) tárgyiasított karakter, vagyis pontosan olyan kellék, amelyeken hosszú beállításokba foglalva, feszélyező lassúsággal időzik Katelin Arizmendi operatőr: üzleti életben sikeres férjével csupán látszatnapokat tenget, míg az őt domináló, markáns arcélű alfahím státuszszimbólumként elfoglalt medencés házukból tárgyalásokra rohan, haverokkal beszélget, addig ő maximum látszólag haszonélvezője a leírhatatlan jólétnek. Gyötrően pontos látleletet nyújt a magányról a Nyelés: Hunter rutincselekvések foglya, segédmunkaerőként lép ide-oda, okostelefont nyomkod – valódi identitása, akárcsak a kapitalizmus örömmaszkját viselő férjének, nincs. Sosem egymás kommunikációjának meg nem értése okozza a Nyelés mélyén húzódó egzisztencialista drámát: az író-rendező olvasatában immár a társunkra való odafigyelés alapvető készsége is hiányzik. Hunterre alig vet ügyet Richie, a férj, többször félbeszakítja a feleség rettenetes bizonytalansággal, csikorogva nyögött szavait, a férfi dinasztikus, bizniszt utódjukra hagyományozó szülei ugyancsak perifériára szorítják a nőt – oldalra fordított tekintetekkel, felszínes boldogságot jelképező vacsorákkal, a hölgy testében növekvő, Richie gátlástalan yuppie-sarjának szánt csecsemővel és a függetlenséget biztosító abortusz rideg elutasításával.

Jóformán kiböki a néző szemét az összes vizuális szimbólum: az elmosódott vágóképek, netán a vörös függönybe vegyülő, csaknem lilába hajló kékség, a csábítónak tűnő, ám szuperközeliken bizarr hatást keltő matériák Hunter egyre jobban uralkodó dezorientációját húzzák alá. Identitásválságról regél a Nyelés, szavak/ dikció helyett azonban sejtet, mutat, érzékeltet – valódi, zsigerekig hatoló mozgóképélmény, gond nélkül párba állítható a szintén tavaly bemutatott, munkahelyi terrort, lelki tortúrát egy Weinstein-stúdiódíszletben imitáló The Assistanttel. (Nem szólva arról, hogy akárcsak Bennett, úgy a zaklatóstúdióban botorkáló Julia Garner is hasonló árnyalatokkal kelti életre a figuráját.) Ugyancsak az elfojtások, a bennünk ragadt, abjektként ki nem vethető indulatok tragédiája a Nyelés is, valódi horrorja a passzivitás. És ha az érzelmeink belénk záródnak, nem lelünk társra vagy akárkire, akikkel megoszthatnánk a problémáinkat, belső nyavalyánk végül ellenünk fordul.

Üveggolyót, gombostűt, elemet, aztán gémkapcsot, papírt, virágföldet nyel a főszereplő: a Nyelés ráadásul nemcsak az ún. pica-rendellenesség pszichológiai rajzát villantja fel zseniálisan. Rájövünk, Hunter gondjai jóval mélyebben gyökereznek, az ehetetlen tárgyak nyelőcsőbe jutása pusztán végeredménye egy régóta húzódó traumának – a főkarakter nem tud beszélni, mert hozzátartozói rideg tekintete nem is engedik ezt neki, így visszájára fordul minden, a belül rejtegetett mentális zavar végül öngerjesztő, biológiai problémaként kezdi őt felfalni. Igaz, a Nyelés csaknem didaktikussá válik, amikor Mirabella-Davis egy szír menekülttel gondnokot hoz be a képbe, vagyis egy Hunterhez hasonlóan sutba vágott figurát vonultat fel, illetve szintén direktnek tűnik a főhősnőt vizsgáló pszichológusnő több diagnózisa („A neje az ön szeretetébe próbál kapaszkodni.”), a felvilágosító erejű magyarázatok pőrék, időben érkeznek, semmi nem fenyegeti a mozi lenyűgöző, minimalistára csiszolt eleganciáját. A direktor elveszett lelkekről beszél, a régóta vágyott érintést kifejezetten jól hozza közös nevezőre a kisebbségi inas és a szexista kabalává degradált nő bajtársiassá formálódó, nagyon is aktuális kapcsolatával.

A Nyelés elhanyagolásepizódjai szabályosan üvöltenek egy öndestruktív, feminista kiteljesedést vagy egyenlőséget, sőt, bármiféle humánumot karóba húzó zárlatért: nem azért tűnik ez indokolt lépésnek, mert a rendező örömmel nézi le a főszereplőt, hanem amiatt, mert Hunter számára nincs kiút, és ha a legintimebb közösség sem hallgat rá, óhatatlan a teljes apátiába, majd őrületbe süllyedés. Pontosan ezért fájdalmas, hovatovább, óriási, remekmű-státuszt romboló visszalépés a film utolsó fél órája: az addig Antonioni, Haneke és Todd Haynes legjobb fogásaival élő Nyelés hirtelen az Egy ágyban az ellenséggel párdarabjává nő, üzemeljen bármennyire is finom szövésű thrillerként. Noha az addigi letisztult enteriőrök nyers, ütött-kopott, nem hiperrealista, hanem ijesztően rögrealista környezetté formálódnak, ezek csupán – a film üresség-bírálatával teljesen szemben haladva – felszínes hangulati elemek: sosem Hunter menekülésképtelenségét, hanem pszichológiailag hiteltelen, óvatos fordulatokkal elővezetett révbe érését demonstrálják, mi több, a főalak traumájára is gyógyírt kínálnak. Önállósul a főhősnő, kétségbeesett, torz és dühös odavetései nyomatékos parancsokká lényegülnek, Mirabella-Davis szavakkal, kiadott hangokkal reflektál Hunter magabiztossá érésére, ám amint látjuk a külvilágot, a film úgy hullik darabjaira, mint a Lenny Abrahamson-féle A szoba 5 évvel ezelőtt. Profán, #MeToo-átiratként többszörösen is operáló feminista nevelődéstörténete túlcsavart, a nő pica-betegségét egy kiszámítható, gyanúsan egyszerű, sőt, könnyekben áztatott végső magyarázat teszi semmissé, így a Nyelés végképp búcsút int korábbi, visszafogott zsenialitásának.

Tökéletes film, amely – Denis Villeneuve iskolai mészárlásról szóló, karcos Polytechnique-jéhez hasonlóan – épp a célegyenesben szenved végzetes, minden kreativitást lenullázó csapást. Igaz, Mirabella-Davis hazug, a korábbiakból nem következő feminista fináléja indie drama-ujjgyakorlatként viszonylag korrekt, de a plázamosdó fém, üveg, műanyag-közegébe pozícionált utolsó képsor már csak térszervezés szempontjából sem azt húzza alá, sőt, cáfolja azt, amit a film kb. 80 percen át olyan intelligensen és komplexen készített elő.

Szabó G. Ádám

Swallow, 2019

Rendező: Carlo Mirabella-Davis

Szereplők: Haley Bennett, Austin Stowell, Elizabeth Marvel, David Rasche, Denis O’Hare