05.20.
| Közös, szolidaritáson alapuló kampány indult >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
05.22.
| Táncold körbe Magyarországot online! >>>
06.18.
| Világszerte elérhető lesz a Müpa Wagner-fesztiválja >>>
05.14.
| Ezen a héten a Hóhérokat adja a Miskolci Nemzeti Színház! >>>
05.15.
| Új MADOKE-akció >>>
05.08.
| Vírushelyzet vs. szerzői jog >>>
06.12.
| A Quasimodo költőverseny fesztivállá növi ki magát. >>>
05.11.
| 25 éves a Söndörgő >>>
05.07.
| Online közvetítik a Prágai Tavasz fesztivált >>>
05.04.
| OSZK – Trianon 100 – Történelmünk tragikus sorsú művészeti alkotásai >>>
NAPI TANDORI

05.28.
| Elhunyt Dr. Diószegi István történész >>>
05.26.
| Ezek a könyvek esélyesek az idei Merítés-díjra >>>
05.26.
| Wa(l)king the city – Pályázati kiírás >>>
05.22.
| Online tárlaton láthatók a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai >>>
05.21.
| Könyvtárak az álhírek ellen a koronavírus-járvány idején is >>>
05.18.
| Elindult a Cinego >>>
05.13.
| Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesText >>>
05.12.
| Nádasy Erika kapta idén a Déryné díjat! >>>
05.05.
| Elstartolt az 1749.hu >>>
05.04.
| Értéket ment és munkahelyeket teremt a Népi Építészeti Program >>>
04.28.
| Zene otthonmaradáshoz – Lounge remix album a Kerekes Bandtől >>>

Aczél Géza, Samuel Martin Eno Belinga, Gömöri György, Julesz János, Rékai Anett, Vajsenbek Péter versei

Bene Zoltán, Kovács Katalin, Nyerges Gábor Ádám prózája

Bartha-Kovács Katalin, Éles Árpád, Nagy Fruzsina tanulmánya

Bakonyi István, Baráth Tibor, Kabdebó Lóránt, Lukács Barbara, Sántha József, Széchenyi Ágnes kritikája

>>>

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>

Üvegsivatag
2020.05.06 - tiszatáj

NYELÉS

Házastársakat szimmetrikusan kettéválasztó ablakkeretek, minden sarkot bekebelező üvegfelületek, geometrikusan tervezett precíz élet: a korábban zömmel rövidfilmeket jegyző Carlo Mirabella-Davis első mozija legjobb pillanataiban csupán a tárgyi miliővel képes bennünk nyugtalanságot ébreszteni. Csendes terrorral üzemelő pszichodrámájában maga a hétköznapiság a legfélelmetesebb, sosem nyílt rémületként, hanem kulisszák mögött bujkáló, kibillent diszharmóniaként készül megnyilvánulni a felfordulás – a kertvárosi miliőbe helyezett, atmoszférateremtésre hagyatkozó Nyelés biztos kézzel vezényelt poszt-Vörös sivatagnak és Elkülönítve-repríznek tűnik, amennyiben a modern ipari, fogyasztói társadalom elemzése helyett az ember leszállóspiráljára kerül hangsúly.

Mirabella-Davis főszereplője, a háziasszony Hunter (Haley Bennett bámulatos játékával) tárgyiasított karakter, vagyis pontosan olyan kellék, amelyeken hosszú beállításokba foglalva, feszélyező lassúsággal időzik Katelin Arizmendi operatőr: üzleti életben sikeres férjével csupán látszatnapokat tenget, míg az őt domináló, markáns arcélű alfahím státuszszimbólumként elfoglalt medencés házukból tárgyalásokra rohan, haverokkal beszélget, addig ő maximum látszólag haszonélvezője a leírhatatlan jólétnek. Gyötrően pontos látleletet nyújt a magányról a Nyelés: Hunter rutincselekvések foglya, segédmunkaerőként lép ide-oda, okostelefont nyomkod – valódi identitása, akárcsak a kapitalizmus örömmaszkját viselő férjének, nincs. Sosem egymás kommunikációjának meg nem értése okozza a Nyelés mélyén húzódó egzisztencialista drámát: az író-rendező olvasatában immár a társunkra való odafigyelés alapvető készsége is hiányzik. Hunterre alig vet ügyet Richie, a férj, többször félbeszakítja a feleség rettenetes bizonytalansággal, csikorogva nyögött szavait, a férfi dinasztikus, bizniszt utódjukra hagyományozó szülei ugyancsak perifériára szorítják a nőt – oldalra fordított tekintetekkel, felszínes boldogságot jelképező vacsorákkal, a hölgy testében növekvő, Richie gátlástalan yuppie-sarjának szánt csecsemővel és a függetlenséget biztosító abortusz rideg elutasításával.

 

 

Jóformán kiböki a néző szemét az összes vizuális szimbólum: az elmosódott vágóképek, netán a vörös függönybe vegyülő, csaknem lilába hajló kékség, a csábítónak tűnő, ám szuperközeliken bizarr hatást keltő matériák Hunter egyre jobban uralkodó dezorientációját húzzák alá. Identitásválságról regél a Nyelés, szavak/ dikció helyett azonban sejtet, mutat, érzékeltet – valódi, zsigerekig hatoló mozgóképélmény, gond nélkül párba állítható a szintén tavaly bemutatott, munkahelyi terrort, lelki tortúrát egy Weinstein-stúdiódíszletben imitáló The Assistanttel. (Nem szólva arról, hogy akárcsak Bennett, úgy a zaklatóstúdióban botorkáló Julia Garner is hasonló árnyalatokkal kelti életre a figuráját.) Ugyancsak az elfojtások, a bennünk ragadt, abjektként ki nem vethető indulatok tragédiája a Nyelés is, valódi horrorja a passzivitás. És ha az érzelmeink belénk záródnak, nem lelünk társra vagy akárkire, akikkel megoszthatnánk a problémáinkat, belső nyavalyánk végül ellenünk fordul.

 

 

Üveggolyót, gombostűt, elemet, aztán gémkapcsot, papírt, virágföldet nyel a főszereplő: a Nyelés ráadásul nemcsak az ún. pica-rendellenesség pszichológiai rajzát villantja fel zseniálisan. Rájövünk, Hunter gondjai jóval mélyebben gyökereznek, az ehetetlen tárgyak nyelőcsőbe jutása pusztán végeredménye egy régóta húzódó traumának – a főkarakter nem tud beszélni, mert hozzátartozói rideg tekintete nem is engedik ezt neki, így visszájára fordul minden, a belül rejtegetett mentális zavar végül öngerjesztő, biológiai problémaként kezdi őt felfalni. Igaz, a Nyelés csaknem didaktikussá válik, amikor Mirabella-Davis egy szír menekülttel gondnokot hoz be a képbe, vagyis egy Hunterhez hasonlóan sutba vágott figurát vonultat fel, illetve szintén direktnek tűnik a főhősnőt vizsgáló pszichológusnő több diagnózisa („A neje az ön szeretetébe próbál kapaszkodni.”), a felvilágosító erejű magyarázatok pőrék, időben érkeznek, semmi nem fenyegeti a mozi lenyűgöző, minimalistára csiszolt eleganciáját. A direktor elveszett lelkekről beszél, a régóta vágyott érintést kifejezetten jól hozza közös nevezőre a kisebbségi inas és a szexista kabalává degradált nő bajtársiassá formálódó, nagyon is aktuális kapcsolatával.

 

 

A Nyelés elhanyagolásepizódjai szabályosan üvöltenek egy öndestruktív, feminista kiteljesedést vagy egyenlőséget, sőt, bármiféle humánumot karóba húzó zárlatért: nem azért tűnik ez indokolt lépésnek, mert a rendező örömmel nézi le a főszereplőt, hanem amiatt, mert Hunter számára nincs kiút, és ha a legintimebb közösség sem hallgat rá, óhatatlan a teljes apátiába, majd őrületbe süllyedés. Pontosan ezért fájdalmas, hovatovább, óriási, remekmű-státuszt romboló visszalépés a film utolsó fél órája: az addig Antonioni, Haneke és Todd Haynes legjobb fogásaival élő Nyelés hirtelen az Egy ágyban az ellenséggel párdarabjává nő, üzemeljen bármennyire is finom szövésű thrillerként. Noha az addigi letisztult enteriőrök nyers, ütött-kopott, nem hiperrealista, hanem ijesztően rögrealista környezetté formálódnak, ezek csupán – a film üresség-bírálatával teljesen szemben haladva – felszínes hangulati elemek: sosem Hunter menekülésképtelenségét, hanem pszichológiailag hiteltelen, óvatos fordulatokkal elővezetett révbe érését demonstrálják, mi több, a főalak traumájára is gyógyírt kínálnak. Önállósul a főhősnő, kétségbeesett, torz és dühös odavetései nyomatékos parancsokká lényegülnek, Mirabella-Davis szavakkal, kiadott hangokkal reflektál Hunter magabiztossá érésére, ám amint látjuk a külvilágot, a film úgy hullik darabjaira, mint a Lenny Abrahamson-féle A szoba 5 évvel ezelőtt. Profán, #MeToo-átiratként többszörösen is operáló feminista nevelődéstörténete túlcsavart, a nő pica-betegségét egy kiszámítható, gyanúsan egyszerű, sőt, könnyekben áztatott végső magyarázat teszi semmissé, így a Nyelés végképp búcsút int korábbi, visszafogott zsenialitásának.

Tökéletes film, amely – Denis Villeneuve iskolai mészárlásról szóló, karcos Polytechnique-jéhez hasonlóan – épp a célegyenesben szenved végzetes, minden kreativitást lenullázó csapást. Igaz, Mirabella-Davis hazug, a korábbiakból nem következő feminista fináléja indie drama-ujjgyakorlatként viszonylag korrekt, de a plázamosdó fém, üveg, műanyag-közegébe pozícionált utolsó képsor már csak térszervezés szempontjából sem azt húzza alá, sőt, cáfolja azt, amit a film kb. 80 percen át olyan intelligensen és komplexen készített elő.

Szabó G. Ádám

 

 

 

Swallow, 2019

Rendező: Carlo Mirabella-Davis

Szereplők: Haley Bennett, Austin Stowell, Elizabeth Marvel, David Rasche, Denis O’Hare

 

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , ,
2020.05.28 - tiszatáj

J. M. W. TURNER THOMSON’S AEOLIAN HARP (THOMSON ÆOLHÁRFÁJA)
„William Turner minden idők egyik leghíresebb és legeredetibb művésze; festészetével kapcsolatban a szakirodalom többsége szuperlatívuszokban fogalmaz. A művészettörténetben a „fény őrültjeként” emlegetik, „aki valóságos katalógusát adta a fenségesnek”, és aki „a végsőkig kifinomult ábrázolásaival ajándékozott meg minket”. Turner munkássága és hagyatéka azonban nemcsak képzőművészeti, de lírai alkotásokat is tartalmaz – amint erre elenyészően kevesen, de az utolsó ötven év kutatásai közül többen is felhívták a figyelmet […]

>>>
2020.05.27 - tiszatáj

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK
Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól… – KATONA ANDREA KRITIKÁJA

>>>
2020.05.26 - tiszatáj

BÖDECS LÁSZLÓ: AZ ÁRVÍZ HELYE
Bödecs László második kötete is a hiány esztétikájára épít, ahogy számos műalkotás a XX. század elejétől egészen napjainkig. A hiányérzet, a töredezettség, szétesettség, az értékvesztettség tapasztalatából táplálkozó művek a világot, a dolgokat in absentia ábrázolják. A hiány azonban olyan jel nélküli jelölet, olyan üres hely, lyuk, hézag, repedés, űr stb., amely mindig a valamivel – az artikulálhatóval, jelenlévővel – szembeállítható. A semmi is a valamivel, mindennel szemben megképződő nemlét… – VISY BEATRIX KRITIKÁJA

>>>
2020.05.25 - tiszatáj

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL
Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

GERGELY ÁGNES: A SZOMJÚSÁG ÁRA. KÉT REGÉNY
Gergely Ágnes lírája, tárcái, memoárja és regényei szorosan összetartoznak, írásainak mélyrétegeiben beforratlan, újra meg újra feltépett sebek sejlenek fel. Regényei szereplőinek az életét egyéni és kollektív traumák, a személyiséget eltörölni próbáló hatalmi rendszerek alakítják. „Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését” – írja Pilinszky János. Gergely Ágnes azt tárja elénk, mi lett ennek a gyötrelmesen megtapasztalt, majd elfelejteni próbált elemi szomjúságnak az ára… – POLGÁR ANIKÓ KRITIKÁJA

>>>
2020.05.16 - tiszatáj

CAPONE
5 év karrierpokol után új filmmel jelentkezett Az erő krónikájával hirtelen felkapottá, majd gyorsan kegyvesztetté vált Josh Trank. Szerzői kommentárokkal dúsított anti-gengsztermozijában végig ott lüktet fiaskójának összes zöngéje: drogmámoros, alkoholgőzben pácolt, kreatív nézeteltérésekkel, végül idegösszeomlással dúsított rendezőpályáját a szesztilalom legismertebb gengszterének hattyúdalával állítja párhuzamba… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő