Kortársak karanténban

KIRAKATKIÁLLÍTÁS
A KIESELBACH GALÉRIÁBAN

Abafáy-Deák Csillag: Kimaradtunk valamiből?

Megszoktuk, hogy az utóbbi években a Kieselbach Galéria rendhagyó, hatalmas tömegeket vonzó megnyitókat rendez. Termeik a megnyitó estéjén gyakran dugig tömve látogatókkal és a galéria előtt kígyózó sorok várnak arra, hogy beléphessenek a kiállítótérbe. Ilyenkor, látva a tömeget, sok járókelő flashmob akcióra gondolhat, az ún. villámcsődületre, ami, ha megtervezett is, de mégis hirtelen jön létre, nyilvános helyen, a résztvevők valami szokatlant csinálnak, majd a csoportosulás ugyanolyan hirtelen fel is oszlik. A villámcsődület célja, mint minden egyéb demonstrációé, a figyelemfelkeltés. A Kieselbach Galéria azonban nem a pillanatnak dolgozik!

Azt nem tudom, hogy 2020. április 29-én délelőtt 11.00 órakor pontosan mi történt a Kieselbach Galéria előtt. Kaptam az eseményre meghívót írásban és telefonon is, de önkéntes karanténom miatt nem vehettem részt személyesen a rendhagyó kiállítás megnyitón. Terv szerint a potenciális látogatók a kirakatüvegeken keresztül nézhettek be a kivilágított termekbe, a kiállított képekre. Nyáry Krisztián egyedül állt a terem közepén és mondta el megnyitó beszédét. Online követhettem, akárcsak a kiállító művészek rövid bemutatkozását és a közzétett igényes katalógusban minden kiállított művet megnézhettem. Szerettem volna látni a kukkolókat is, hogyan reagálnak, betartják-e a kívánatos két méter távolságot egymástól, hogyan tapasztják fejüket a kirakatüvegre, mint kíváncsi kisgyerekek, és vajon mit érezhetnek. Ők is ki vannak állítva? Kizárva? A művek néznek hideg szemmel rájuk? Soha eddig meg nem élt élmény, hogy nem késték le a nyitvatartási időt aznap délelőtt, nem is zárt be véglegesen a kiállítás, és másnap és azután is ugyanúgy üresen fog kongani, csak sóvárogva, üvegablakon keresztül látható.

Kimaradtunk valamiből? Ez tény. Az online-térben bóklászunk. Akik megszokták, hogy kiállításokra járnak és járhatnak, most érzik igazán, hogy függőségük van, mint a drogosoknak, alkoholizálóknak. Egy kiállításra. Ez a kiállítás programkiállítás is. A karantén hozta létre. Muszorgszkij jut eszembe, aki így kiáltott fel: „Micsoda szörnyű csapás!” – fakadt ki Muszorgszkij Vlagyimir Sztaszovhoz, a neves kritikushoz írott levelében: „Miért él egy kutya, egy ló, egy patkány, ha egy Hartmannak meg kell halnia?”Az Egy kiállítás képei Muszorgszkij orosz zeneszerző legismertebb zongoraciklusa. A darabot az előző évben elhunyt építész-festő barátja, Viktor Hartmann posztumusz kiállításának hatása alatt írta 1874-ben. Muszorgszkij tíz Hartman-képet választott ki szvitje számára. Az egyes képek között, legalábbis a mű első felében, vissza-visszatérő „Promenade”-dallamot hallunk, mely a kiállítás látogatóját jeleníti meg, amint egyik képtől a másikig sétál és a „Promenade”-téma minden egyes visszatéréskor változik: a látogató még az imént látott kép hatása alatt áll, miközben továbbhalad a következő kép felé.

A Kieselbach Galéria kiállítása nem csak programkiállítás, hanem példaértékű megvalósítása egy ún. karanténkiállításnak. A festők, írók általában önkéntes karanténban alkotnak, fejtette ki Nyáry Krisztián megnyitó beszédében. De mennyiféle karantén létezik még, amibe egy művész belekényszerülhet, legyen az emigrációban az otthontalanság, idegenség, írók esetében az anyanyelv kerül karanténba, de komoly betegség is gúzsba kötheti az alkotót. Most műélvezők, műértők és szakemberek, műgyűjtők is karanténba kerültek. Nézhetjük a művészeti albumainkat, és képernyőnkön bóklászhatunk most már a világ legnagyobb múzeumaiban, ami szintén örömteli, mert egy kattintással eljuthatunk oda, ahova lehetőségünk nincs személyesen elutazni, de azt az élményt, amit egy kiállítás, különösen kortárs kiállítás nyújthat, mint közösségi élmény is, semmi se pótolhatja. Most tizenöt kortárs művész képeit láthatjuk, lapozhatunk a katalógusban.

Ferenczy Kovács Attila kerítést épít (Vörös kerítés), amely egyszerre szimbolizálja a vesztegzárat, a migráns-kerítést és a berlini falat. A vörös fal mögött fekete sziklafal meredezik, és a háttér is téglafal. Megsokszorozott falak. A berlini fal leomlott, de egyesek szerint ma is áll, az emberek fejében, gondolkodásában.  Insta face ID című alkotása önportré, már az iPhone sem ismeri fel őt, maszkban van. Identitása bajba kerül?

Batykó Róbert Magnum, Young Cheese c. alkotásai az éhséget, az étvágyat és a fegyvert helyezik előtérbe. Valami luk van az életünkben, testünkben. A golyó nyomot hagyott rajtunk. Kilőttek bennünket, mint a kiöregedett dámvadat. Nincs vadászati tilalom. Lövünk egymásra, célzottan. Még nincs éhséglázadás, mintha egerek lennénk, és várnánk a jó falatunkra. A sajtszeletet digitálisan, képszerkesztővel tovább szelhetjük, négyszögesítve a körből kiszeleteltet, de akár kinagyíthatjuk, de akkor is csak virtuális falat marad.

Fehér Lászlónál nem zakatol a vonat a Hegyek között, egy női alak ül az útmenti fehér korláton, vár, várakozik. Stoppol? Félelmetes hangulatú a kép a sötét háttérrel, fekete sziklák vagy lehet sötét erdő is, egy lehullott sziklatömbbel, sötét bokorral,  ennek mintegy ellenpólusa a Gyerekek című kép. Játszanak, öntöznek. Önfeledt világot látunk? Nőnek a virágok, a növendék fák, a gyerekek, az emlékezés ragyogja be a képet. Hol van már a Debreceni este? Edit virággal felülnézetben, mintha az Isten kegyeltje lenne, csak a kezében tartott virágszál virít, színesen. Megható a kép sugárzó gyöngédsége.

Fülöp Gábor Flóráját már láthattuk élőben is kiállítva. Most is él, mert fából van, organikus. A tavasz istennőjét látnánk? Mintha lépni akarna, egyik tenyerét felénk nyújtja, az is virág, adni akar, emberi gesztusa van, kommunikálni próbál. Virág borította test, virágzik, vagy csak táptalaj az emberi test? Megszűnik nőisége is, mindent elborít a virág, a mennyiség átmegy egy új minőségbe. Most húz el mellettünk a tavasz? A virágok is kiszívják a test nedveit, majd hervad, elhervad, és jöhet az enyészet is? Vagy minden élőlény egy anyagú? Egyek vagyunk még a természettel?

Szabó Ábel üres terei nélkülözik az emberi testet, az ember jelenlétét (67-73. Utazás). Mintha a vonatablak üvegét széles ecsettel összemaszatolták volna. Homeland, építik, de kinek? Vagy mindez a Marson történik már? Kasszandra jóslata? Ahogy a Távoli város is láthatatlan, elnyeli a fátyolköd, eltakarja a hegy. Ott van, mintha látnánk. Kőbirodalom veszi körül. A természet. Az élettelen tér.

Bukta Imre Az utolsó tehén c. képe is maga az apokalipszis, a végső pusztulás. Jóltejelő állat, ránk néz, bámul, mint borjú az újkapura, talán kérődzik is közben, nem sejt semmit. 2020 tavasza (Vidéki romantika) c. képen azonban az állatok az utcán hevernek, nem nyugodtan kérődznek, nem romantika ez, tejük kifolyt a földre, nincs ki megfejje őket, talán ők az utolsó tehenek, már nincs gazda, se gazdaság, nincs szükség tejre, húsra, állattartásra. Vannak még emberek?

Weiler Péter színes világot hoz elénk (Facetime chat party a Tesco ügyfélszolgálattal). A közalkalmazott távmunkában otthon maratonozik (Közalkalmazott maratonja, tengerkék napernyővel), közben az Adria jut eszébe, a Capri sziget, ahol Lenin és Gorkij együtt sakkozott, mindhalálig, de lehet, hogy a Garda-tónál vagyunk. Helybenfutás. Karantén idején kondiban tart. Csak ne szokjunk rá, a helybenjárásra. Weiler őszinte, bevallja, hogy Nem tudok egyszerre több dolog miatt aggódni,  mint 13. Az őrtorony a tengerre néz, de azt nem látjuk, csak a gumimedencét. Ember sehol, zöld a pázsit, sötétzöld az erdő, amely most fenyegetőnek hat, elnyeli a távolt, beszippantja a nézőt. Breadline – Live from Florida, árulkodik a kép címe. Akár szellemképet látnánk, borona szántotta sorokat. Minden elmosódott, csak az élmény marad, hogy ott voltunk. Voltunk? Vagy leszünk is? Pixel. Mit mond a Propaganda? Lobog a szélcsend. Mi vagyunk a szélcsend. A vihar előtti csend?

Élmény, amelynek részesei vagyunk, lehetünk, olyan mintha Feszty-körképet látnánk,  a horizont tágul, benne vagyunk a festményben. Ez a tér nem szimulátortér, ahol motorozhatunk, ismeretlen tájakon járhatunk, ha tudatában is vagyunk annak, hogy a három dimenziós grafika alapja ma a számítástechnika. A kiállított művek csak áttételesen tanulmányozhatók, szemből szembe nem. A képek másként néznek vissza ránk, mint amikor a kiállítótérben szembesülünk velük. Hiszünk-e ennek a virtuális térnek, annak, amit láttat és közvetít? Itt nem csak a jelenről van szó, hanem a jövőről is, amelynek csak az elején járunk. A képek valóságosnak tűnnek, holott az a valóság, ahol a falakon függenek, közvetített, közel áll a képzeletbeli valósághoz, amely a jövőben egyre megszokottabbá válik, a virtuális térben élünk és tapasztalunk meg dolgokat. Bár nem hordunk virtuális sisakot, az érzékelésünk sem a tapintáson alapul, hanem a szempillantásra, a szemre alapozódik.

Kimaradtunk valamiből? Nem. Új élménnyel gazdagodtunk. Hogy így is lehet kiállítást szervezni, magas színvonalon. Emlékezni fogunk rá sokáig. Itt a katalógus elérhetősége, forgassátok.

Kölüs Lajos: A Műbe-járás

Aki könyvmoly, lehet még képmoly is, vagy fordítva. A Kieselbach Galéria kiállítása kapcsán valahogy úgy érzem magam, mint Jasper Fforde egyik figurája, Mycroft, a műbejáró feltalálója, aki könyvekbe ugrik. Sajátos szerkezetével remekművek belsejébe lehet hatolni, betelepíteni valakit Edgar Allan Poe A hollójába, kicsit átrendezni a cselekményt, beleértve akár a végét is.

A Kieselbach Galéria által kiadott album segítségével a művek világába is ugorhatok, oda-vissza, természetesen virtuálisan. Odáig nem megyek, hogy átrendezzem a kiállítást, nincs gondom a sorrenddel, a kiállított képekkel. Csak lesem őket, mintha ott lennék. Ott vagyok, sőt ott lehetek, ami szokatlan a karantén idején. Karanténkiállítás, ahol testi valóban mégsem lehetek ott.

Első villanásra Rimbaud: A kenyérlesők (ford.: Kosztolányi Dezső) című verse jut eszembe, átvitt értelemben. Népiesen felénk a szájat kenyérlesőnek, a szlengben csacsogónak nevezik. Szájtátva nézzük a kiállítást, és csacsogunk róla. Üvegen át is bepillantunk a terembe, leselkedünk, sőt erre is biztatnak bennünket, a korlátozások ellenére. A kiállítás valóságos, meg nem is. Példa. Példanélküli. A példából valóság lesz? Reménykedünk, hogy igen. Hallgatjuk a bevezetőket, a művészeket. Ki maszkban, ki maszk nélkül a kamarák előtt. Távol vannak tőlünk, elérhetetlenek, hangjuk is el-el halkul, megszakad. Egyik arc sem posztumusz voltában van jelen. Nem emlékezünk, élők. Mégis, bennem egy emlékezés feeling is van. A virtuális valóság egyre nagyobb szerepet tölt be életünkben. Elég utalni a skype-ra, az okostelefonokra, videókra. A táblaképek versengenek a mozgóképekkel. Sok múzeum anyaga elérhető az interneten, barangolhatunk a művészettörténetben. Most is barangolunk, képről képre. Hiányzik a reális tér, a kép előtti fókuszálás, a bemérés, az elmélyedés pillanata. A megnyitón tapasztalt nyüzsgés, ismerős és ismeretlen arcok sokasága.

Felteszem, ha nincs járvány, nincs karantén, talán nem kerül a tizenöt kortárs művész alkotása egy kiállítótérbe. Alkalom szüli a tolvajt, mondjuk. Meglepetésként élem meg a kiállítást, nem csak azt, hogy megrendezték, valóságosan, a képek ott függenek a falakon, a tér megvilágítva, néhányan személyesen is jelen lehettek, ám mi nézők, kívülről nézők vagyunk a kiválasztottak, a megtiszteltek, hogy valaki, valakik gondoltak ránk is, művészetszeretőkre, akik rendszeresen ott vannak, vagyunk a megnyitókon, vagy később, követjük az eseményeket, a művészet életútját, a múltat is beleértve. Ahogy Rimbaud írta: Ruhájukat a dér befújta,/ de ég szemük, és élnek újra./ S csak néznek ők. Mi is úgy érezzük, hogy ég a szemünk, de mit számít, hiszen újra élünk, akkor is, ha csak nézünk a képernyőre meredve.

drMáriás szerint Cecilia megmenti a hazát, hipnózis segítségével. Orbán Viktor a Csillagok háborújának egyik szereplőjét (Yoda-t) menti meg. A vírus nemcsak a jelenben hat, hanem időben visszafelé is, mintha mindig is valamiféle járványszerű életben lettünk volna. Védekeztünk, nekünk Mohács kellett, mondtuk egy időben, most parafrazálva a régi kijelentést, nekünk járvány kell, hogy ráébredjünk, közösségben élünk. Karantén-bulit ábrázol, mintha folytatódna a velencei álarcosbál, vagy királyok, hercegek, grófok haláltáncát látnánk.  Mossuk kezeinket, ahogy Győrfi Pál tanítja. Lady Gaga engedelmeskedik, ahogy mi is, mert mi vagyunk a mennyei bárány földi helytartója. Tavi rózsák között képzeljük el a jövőnket. drMáriás talán szándékosan nem Claude Monet kései festményei közül a legfigyelemreméltóbbat, a Tavirózsák ciklust választja, hanem Roy Lichtenstein virágait. Claude Monet több évtizeden át, egészen a haláláig dolgozott a cikluson. Hogy a mostani járvány évtizedekig tart-e majd, nem tudni. Legyünk türelemmel, és figyeljük drMáriás munkáit, tőle biztosan választ kapunk majd.

Király Gábor (Portré bagollyal, Otthon, 401.) szellemeket lát, megkettőződik a valóság, valamiféle félelem lesz úrrá figuráin, hiába tartja egyik alakja ölében a fekete macskát, nem az állatra, hanem máshova figyel, nem tudni, mire. A 401. figurája egyszerre reprezentálja a gyógyultakat, a halottakat, a fertőzötteket. Átestek rajtuk, ilyen a sors, kiszámíthatatlan mikor milyen szerep vár ránk. Vár ránk egy Sziget? Az is le van zárva. Vidéki táj, leöljük, amink van. Hazaérkezünk, hátizsákunk tele mindenféle jóval, de nem tudjuk, hogy mi vár ránk az ajtón belépve. Van-e Ébredés?, hiszen mostanában biztosan nem alszunk. Jól. Ketten, hol van már Mária és gyermeke idilli képe?

Lesünk, mint a moziban. Árván, egyedül. A virtuális térben egyszerre vagyunk jelen, közönséggé válunk, az ott levés pillanata köt össze bennünket, kommentelünk is, azon nyomban véleményt formálunk, szar a hang, nem látszanak a részletek. Az album kárpótol valamelyest, a nagyfelbontású képek részleteibe merülhetünk, később.

A tér ugyan virtuális, nem létező, képzeletbeli, de valóságosnak látjuk, elfogadjuk annak, létezik, holott mesterséges, előállított, lefényképezett, nevezhetjük pótkörnyezetnek is. Ahogy a tárlatokon nézzük a fotókat a performanszokról, képekről, szobrokról, amelyek csak kis ideig léteztek, szándékosan, előre eltervezetten. Valós terünkből szakít ki bennünket ez a megnyitó és kiállítás. Belehelyez egy másik térbe, egy másik valóságba. Nem válunk avatarrá, nem változtathatunk a kiállítás rendjén, a képeken. A webes reprezentáció tizenöt művész reprezentációja is, jelképezi is őket, magát a Galériát is. Arculatukat adják. Arcot adnak önmaguknak. Online, médiumként megjelenve. Utópia ez, vagy antiutópia? Az is meg nem is.

Czene Márta Szürkület című képe nem most született ugyan, de jellemző a járványhelyzetre. Az Alkonyzóna (The Twilight Zone) egy amerikai televíziós sorozat, melyet Rod Serling készített. Minden egyes epizódban (156 az eredeti sorozatban) keveredik az önálló fantasy, science fiction, feszültség vagy horror, gyakran egybekötve egy hátborzongató vagy váratlan csavarral. És ott a jel a háton, a pandémia jele (Várakozás). Vega étrend, steril, előre csomagolt, nincs benne semmi kreativitás, csak a rend feltűnő, a kényszeres rend, ebbe menekülünk a várakozásunkban. Semmi sem dőlt el, …élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat, énekelte az Illés együttes 1970-ben. Bele kell törődnünk, hogy megy minden a maga útján? Vagy jön a Mellékút? Vizsgálni fognak, életképesek vagyunk-e. A Találkozás kesztyűs módon lehetséges, félünk ugyanis a másik embertől, talán önmagunktól is. Törjük a fejünket, Elemzés, mivel vagy kivel is állunk szemben. Fertőződhetünk vagy magunk fertőzünk, mindegyik lehetséges opció. Egyedül vagyunk, és ennél szörnyűbb dolog nincs. A magány rosszabb a járványnál. Vissza az életbe? Canova szobra kel életre. A Szabadulás maga a fekete pokol, a vakság sivataga, nincs emberi figura, de nincs jelen a metakommunikáció (testjelzések, testtartás, mimika, gesztus, szemkontaktus) sem.

Stark Attila fehér tüzeket gyújt (Bur), de másként is látja a nyüzsgő éjszakát (Bar), zajlik az élet, peng a gitár. Cool and Mine, bányászni szabad, de nem akárkinek. Mean old word a múltba vezet. A „Mean Old World „egy blues dal, amelyet az amerikai blues elektromos gitár zenész, T-Bone Walker 1942-ben rögzített. Az évek során számos blues, jazz és rock and roll művész értelmezte és rögzítette. T-Bones új és már kifejlesztett stílusával, amelyben füstös, lelkes hangos kifejezéseire fegyverrel, szúró, jazz által vezetett vezetőségekkel válaszolt elektromos gitárján. Hol van a Country, kérdezzük? Puff neki. Most oldják a zárlatot, jöhet a pufball. Bum neki Budapest (Trop), mehetünk át a hídon, egyedül, senkivel sem fogunk találkozni, csak a madarakkal, az állatokkal, bemerészkednek a házakig, a belvárosig.

Hecker Péter különös terápiát javasol. Csiptetőt (Terápia I.), teregethetünk. Terápia II. egy dugóhúzóra emlékeztető formát jelöl, vagy inkább egy kullancsfejet, beletörik a bicskánk, ha ki akarjuk szedni a bőrünk alól. Ez a kullancs új nevet is kapott: Hungarian abstract painting. Juhászok kolbásszal, Férfi kakassal, Kisfiú kolbásznak öltözött, valamiféle fesztivál hangulatot kölcsönöz a kiállításnak. Kolbászból van a kerítés. A vasorrú bábától nem kell félnetek.

Verebics Ágnes Szájzára, Algoflex-forte-ja a védekezés módját jelöli. A szájzár maga a halál. Egyszerre sok szemünk lesz, mintha berúgtunk volna, káprázik a szemünk, hiába van több belőle, nem lesz élesebb a látásunk (Riadt ragadozó). Koponya maszk illik ránk is, nézőkre. Polipnak nézem a maszkot, mintha valamelyik Verne regény elevedne meg, a polipokkal való harc. Vagy már mi magunk váltunk polippá? Lázálom szőrös nőkkel c. kép a képzelet elszabadulását ábrázolja, saját nemünk lep meg minket, kripto-férfiként, jelmezben.

Iski Kocsis Tibor békésebb húrokat penget. Szabadság ciklus 4, a felhők kettéválását mutatja, mintha egy tükör vált volna ketté. Ugyanazt látjuk mindkettőben, de ég és föld a különbség közöttük. A Galamb egyedül áll, mögötte lévő bokor nem menedék, inkább fenyegető jel. Cum dederit installáció, az élet eredetére utal, a meteorra, amely vélhetően a földre hozta az élet kialakulásához szükséges fehérjéket, molekulákat.

Részegh Botond a Becsomagolt hétköznapok I-IX. ciklusában az érintés, a közelség a fontos motívum, ami ma kizárt, tiltott dolog. A személyesség, a gesztus, a nonverbális jelenség, kommunikáció. A Háború anatómiájában I., III-IV. a hiány jelenik meg, amikor két emberből lesz, lehet csak egy egész ember. Vagy már az sem, láb nélkül nem is lehet az. Diptichon I-II. merész vágással különíti el az emberi testrészeket, amelyek összetartoznak. A test egyik része rózsaszínű, van benne élet, a fej (vagy szív) fekete, haldoklik, vagy már halott is.

Semmi sem befejezett. A halál sem az, a járvány sem az. A képek megszállottjai vagyunk, el vagyunk veszve a műbejáráson. A Ki nevet a végén? c. játékot mindenki ismeri. Létezik, hogy az ember mindig nyer? Mycroft szerint létezhet. Hiszek neki. Nézzük a képeket, és olvassuk Jasper Fforde regényeit. Kortársak vagyunk.