Hadgyakorlaton ástam már lövészárkot, de ezt most nem én ástam. Elsősoros vagyok. Egy sípszó lesz, és ki kell majd futni belőle, lent majd egy katona áll, és aki nem fut, azt lelövi. Érdemes futni. Úgy számolnak, hogy meghalok. Ez azért lesz, hogy a mögöttem jövőt ne nyuvasszák ki. Azonnal. Golyófogó vagyok, ezt így hívják. Három napja beledobtak ebbe a gödörbe, és három napja be vagyok baszva. Mert itatnak. Az első nap úgy bebasztam, hogy azt se tudtam, hol vagyok. Az elsősorosokat itatják. A többit is, de bennünket nagyon. Az esték aránylag tűrhetők, de reggel fáj a fejem. Aztán jön az egyik tiszt, és önti a pálinkát. Az jó. Elmúlik a fejfájás. Két falut már belelőttünk az árokba. Ők is belelőtték a mi falvainkat. Így jártak. Az albánok kinyírják a bosnyák kölköket, hogy a szerveiket eladják jópénzért, mi meg ezt csináljuk. Persze ez más. Mi katonák vagyunk, ők meg kereskedők. A házakból kihoztunk néhány dolgot. Terepen voltunk. Szétszóródva vonultunk fel. A mellettem lévő srác kapott egy tarkólövést. Hátrafordultam a mögöttünk jövőhöz, hogy mi a faszt csinálsz? Azt mondta, hogy amit a srác kihozott a házból, az neki kell. Kérte tőle, de nem adta. Így járt. Megvonta a vállát. Olyan ismerős volt ez. Ez a vállrándítás. Aztán kivette a srác táskájából, ami kellett neki, és azt mondta, hogy kussoljak, és menjek tovább. Közvetlenül az érettségi után rántottak be. Már nem is tudom, mi akartam lenni. Túl kéne élni ezt az egészet. Ezt akarom. Ezt most ki kell bírni. Kibírom.
Ma hajnalban felkeltem. Addig is csak forgolódtam, fájt a fejem. Elszívtam néhány cigit. Vacak álmom volt. Egy hónappal ezelőtt találkoztam egy vajdasági ismerősömmel. Háborús történeteit mesélte, én meg most éjszaka azzal álmodtam. Úgy volt, hogy lefőzök egy kávét, de aztán visszafeküdtem, és jól tettem. Reggelig aludtam. Nyolckor lefőztem egy kávét. Tejet és édesítőt öntöttem bele, majd kiálltam a teraszra. Hűvös volt, a meteorológia esőt jósolt, de már hetek óta azt jósolta, és mégsem lett belőle semmi. Két hónapja aszály van. Ez még jobb, mert tavaly ilyenkor három hónapig tartott a szárazság. Ha még egy hónapig nem esik, akkor az van, mint tavaly. Kati a téglakerítés melletti felásott földet árnyéktűrő fűmaggal szórta be, mert ott árnyék van. A többit rendes fűmaggal. És most a gyepünk fele sötétzöld, a másik fele meg világos. Ha különböző színű lenne a két oldal, még harmonikusnak is mondhatnám az egészet. De így nem. Így zavaró. Hiba van. Valami nem sikerült. Egyforma akart lenni az egész, egységes, de elcsesztük. Melyik a szebb? Melyikből lett volna jobb az egész? Eszembe jutott, hogy mit álmodtam hajnaltól reggelig.
Az volt, hogy otthon vagyok, nem mehetek ki. A boltban is csak déltől vásárolhatok. Ha kimentem az utcára, a rendőrök hazazavartak. Jöttek katonák is, két járőr, és azt mondták, nem hagyhatom el a lakásomat. Nem tudom, ki hogy van vele, de bennem félelmet ébreszt a katonák jelenléte. Ez agresszió. El is szívtam néhány cigit. Nekem ne mondják meg, hova menjek. Ültem a fotelemben, néztem a tévémet, amiben arról volt szó, hogy mennyire frusztrálja az embereket ez a vírusos helyzet. Engem is. Az ember társas lény Aronson óta, mondta egy vendég a riporternek, és ez a szociálizé megviseli a társadalmat. A szociálját. Teljesen kivagyok. Én ezt nem bírom ki. Ezt álmodtam. Nem bírom.
Becsy András
