05.20.
| Közös, szolidaritáson alapuló kampány indult >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
05.22.
| Táncold körbe Magyarországot online! >>>
06.18.
| Világszerte elérhető lesz a Müpa Wagner-fesztiválja >>>
05.14.
| Ezen a héten a Hóhérokat adja a Miskolci Nemzeti Színház! >>>
05.15.
| Új MADOKE-akció >>>
05.08.
| Vírushelyzet vs. szerzői jog >>>
06.12.
| A Quasimodo költőverseny fesztivállá növi ki magát. >>>
05.11.
| 25 éves a Söndörgő >>>
05.07.
| Online közvetítik a Prágai Tavasz fesztivált >>>
05.04.
| OSZK – Trianon 100 – Történelmünk tragikus sorsú művészeti alkotásai >>>
NAPI TANDORI

05.28.
| Elhunyt Dr. Diószegi István történész >>>
05.26.
| Ezek a könyvek esélyesek az idei Merítés-díjra >>>
05.26.
| Wa(l)king the city – Pályázati kiírás >>>
05.22.
| Online tárlaton láthatók a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai >>>
05.21.
| Könyvtárak az álhírek ellen a koronavírus-járvány idején is >>>
05.18.
| Elindult a Cinego >>>
05.13.
| Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesText >>>
05.12.
| Nádasy Erika kapta idén a Déryné díjat! >>>
05.05.
| Elstartolt az 1749.hu >>>
05.04.
| Értéket ment és munkahelyeket teremt a Népi Építészeti Program >>>
04.28.
| Zene otthonmaradáshoz – Lounge remix album a Kerekes Bandtől >>>

Aczél Géza, Samuel Martin Eno Belinga, Gömöri György, Julesz János, Rékai Anett, Vajsenbek Péter versei

Bene Zoltán, Kovács Katalin, Nyerges Gábor Ádám prózája

Bartha-Kovács Katalin, Éles Árpád, Nagy Fruzsina tanulmánya

Bakonyi István, Baráth Tibor, Kabdebó Lóránt, Lukács Barbara, Sántha József, Széchenyi Ágnes kritikája

>>>

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>

A király, az alattvaló és a riporter
2020.04.28 - tiszatáj

ÚRIEMBEREK

Bérmunkái (Az U.N.C.L.E. emberétől az élőszereplős Aladdinig), egészen pontosan 11 éves kitérője után Guy Ritchie visszatért ahhoz a zsánerhez és közeghez, melyhez legjobban ért. Új, sötét humorú gengsztervígjátékával a brit rendező végre méltó régi nagy híréhez, önfeledt szórakozást kínáló, legjobb pillanataiban kifejezetten gondolatgazdag bűntörténetét csupán néhány apró bökkenő gátolja a tökéletességben.

Míg A Ravasz, Az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff nyomatékosan kisrealista regékként a bűnözés különféle figuráit és oldalait ábrázolták, addig Ritchie az Úriemberekben szélesíti a perspektíváját. Noha második filmjének Négyujjú Frankyvel, Penge Borisszal csipkézett szála már belekóstolt a nemzetközi (orosz, amerikai, brit) szervezett gengszterizmusba, ezúttal tovább fokozódik a motívum. Kínai-brit gengszterek próbálnak csúcsra törni, fő antihősünk a lehetőségek országát hátrahagyva a ködös Albionban üti nyélbe a bizniszt, hovatovább a direktor legfőbb állítása a globalizáció végképp áthatja a zsiványkodást – legális tevékenységek álcája mögött zajlik a seftelés, senki nem maradhat tiszta és bárkire veszély leselkedhet, fogjon bármibe is. Innen nézve cseppet sem meglepő, hogy az Úriemberek príma newspaper noirként sem bőg le. Hatalmas pofonokat kap a média, helyesebben a zsurnaliszta-ipar, a szerkesztők, riporterek legalább annyira bemocskolják a kezüket, mint a vállalt hentesmunkát végző drogdílerek, bérgyilkosok, maffiafőnökök, plusz emigránsok viszontagságos útjából húznak hasznot válogatott kiskirályok, terítékre kerül a feminizmus a főgengszter határozott neje révén, sőt, egy balhé során rapvideóval vagánykodó, produkciójukat internetre töltő suhancokkal is találkozunk.

 

 

Kortárs miliőbe helyezett bűntablójában így Ritchie aktuális, a világ több pontját érintő problémákat vizsgál naprakészen és ezeket oltja a bűnkapitalizmusba – az Úriemberek e látószögből a hatalomszerzési törekvésekről szóló érzékletes brit grit-esszé. Ifjú titánok árulják el idős mentoraikat, különböző nációjú vagy etnikumú rosszarcúak lépnek egymás tyúkszemére, vagyis a bűn olvasztótégelye rég kimozdult A Ravasz, az Agy… bumfordi puskásokkal népesített áporodott mikrovilágából. Maga a narratíva is Ritchie egyik bálványa, Sergio Leone papírvékonyra koptatott sablonját hangolja újra: A Jó, a Rossz és a Csúfot idéző cselekményben három domináns karakter, jelesül a jenki vadkender-császár, Mickey Pearson, hűbérese, Raymond és a mindkettőjükről égető bizonyítékokkal rendelkező sztárújságíró, Fletcher iramodnak egymás torkának, miután a trió első tagja úgy dönt, visszavonul a kíméletlen üzelmektől. Ám ahogy az ilyenkor történni szokott, amikor Pearson azt hinné, kiszállhat, újra visszarántja az örvény – spagetti westernből lopkodó bűnkomédiájában Ritchie nyilvánvalóvá teszi, figuráit ösztönszerű szükségletek hajtják, úriemberekként legfeljebb gönceik, vagyonuk, befolyásuk révén pózolhatnak, fejedelmi rangjukat azonban gyorsan semmissé avatják rutinszerűen végzett ütlegeléseik, kényszerítéseik, öldökléseik. Csaknem királydrámai magasságokba emelkedik az aktuális Ritchie-darab, egyszerre stilizált és valóságközeli művében egy árva jólelkű hős sem szerepel – ilyen értelemben az Úriemberek ráveszi a nézőt arra, hogy galádoknak drukkoljon és mivel az író-rendező mindegyik karakterét aprólékosan kidolgozza, miniepizódokkal a szívünkbe lopja, erkölcstelenül és immár ki tudja, hányadszorra, örülünk a betyárromantikának.

 

 

Színészvezetésből hosszú idő után újfent jelesre vizsgázik a rendező. Matthew McConaughey tipikus gengszterfilmes görbét Amerika helyett Angliában honosító vezéralakját és a hűséges jobbkezét alakító Charlie Hunnamet egyaránt ildomos méltatni, ahogy Colin Farrell susogós nadrágos, észnél lévő kisgóréja és Henry Golding ázsiai feltörekvője is megragadnak a fejünkben (a főzsarnok nadrágot hordó, ám végül megmentésre szoruló nejét játszó Michelle Dockery ellenben a kidolgozatlan nőalakok sorát gyarapítja), a show-t azonban Hugh Grant önelégült, ravasz, hátsó szándékokat dédelgető újságírófigurája nyúlja le. Idővel Ritchie túlságosan is beleszeret a saját hangjába: rengeteget akar mutatni a tiszteletreméltóak zűrös ügyeiből, a törvényes lépések mögé bújtatott illegalitás témáját tűzön-vízen át keresztülvinné, ám ha akad hibája az Úriembereknek, pont a túlcsavartságában keresendő. Bogozhatatlan, ezernyi szálra futtatja a mesét a szerző, a csőstől ránk zúduló, krimibe, thrillerbe illő fordulatok nyomon követése viszont egyre nehezebb, a szálak rohamosan komplikálódnak, az agyonírt történet pedig óhatatlanul is csökkent picit az Úriemberek vélt intelligenciáján.

 

 

Tarantino-nebulóként asszociatív képsorokat dob be a rendező, vipe-ol, gyorsvágásokkal él, belehabarodik a 20 éve csúcsra járatott, napjainkra inkább közhelyes, lazaságot tükröző montázstechnikájába, mérgezett itallal spékelt zsarolásra drogtúladagolás snittjét felelteti, felütése non-lineáris gyilkosságszcénaként képződik – vizuálisan is nyomatékosítani akarja a brit osztályrendszer, az amerikai mentalitás és az ázsiai periféria összefonódásait. Önreflexív gesztussal is él, a 35 mm-es vetítőt, sőt, a jelen mozit gyártó Miramax brit főhadiszállását, hovatovább, Az U.N.C.L.E… poszterét is felvonultató ötletbörzéje viszont jól mutat, lévén nemcsak Ritchie a Spílert követő hollywoodi vagy exfeleségével, Madonnával véghezvitt (lásd: a Hullámhegy című Wertmüller-remake) öntagadását mutatja be. Rávilágít, a brit-amerikai-kínai korrupció, mi több, az ugyanazon nemzeteken vagy szervezeteken belüli széthúzás olyan magas szintekre jutott, hogy a filmbiznisz sem őrizheti eszképista ártatlanságát (az Eddie Marsan-féle főszerkesztővel megalkotott disznós lejáratás nem más, mint a Fekete tükör legelső része, a Himnusz ugyancsak szatíraként fájdalmas újraírása, de a rendező a Hosszú nagypéntek záróképére is nyíltan reflektál).

Az Öld meg Cartert! talajközeliségét újra vállalt iróniával szemlélő direktor ízig-vérig macsó férfifilmet rakott az asztalra: bírálhatnánk a toxikus maszkulinitás itteni, királymonológgal aláhúzott sikerességét, valamiért nem jut eszünkbe bosszankodni a torz alfahím-imágó kritikájának hiányán – Guy Ritchie és a bűnsegédjévé avanzsált publikum ahhoz túlságosan is érzi a bulit.

Szabó G. Ádám

 

 

 

The Gentlemen, 2019

Rendező: Guy Ritchie

Szereplők: Matthew McConaughey, Charlie Hunnam, Hugh Grant, Henry Golding, Michelle Dockery

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2020.05.28 - tiszatáj

J. M. W. TURNER THOMSON’S AEOLIAN HARP (THOMSON ÆOLHÁRFÁJA)
„William Turner minden idők egyik leghíresebb és legeredetibb művésze; festészetével kapcsolatban a szakirodalom többsége szuperlatívuszokban fogalmaz. A művészettörténetben a „fény őrültjeként” emlegetik, „aki valóságos katalógusát adta a fenségesnek”, és aki „a végsőkig kifinomult ábrázolásaival ajándékozott meg minket”. Turner munkássága és hagyatéka azonban nemcsak képzőművészeti, de lírai alkotásokat is tartalmaz – amint erre elenyészően kevesen, de az utolsó ötven év kutatásai közül többen is felhívták a figyelmet […]

>>>
2020.05.27 - tiszatáj

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK
Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól… – KATONA ANDREA KRITIKÁJA

>>>
2020.05.26 - tiszatáj

BÖDECS LÁSZLÓ: AZ ÁRVÍZ HELYE
Bödecs László második kötete is a hiány esztétikájára épít, ahogy számos műalkotás a XX. század elejétől egészen napjainkig. A hiányérzet, a töredezettség, szétesettség, az értékvesztettség tapasztalatából táplálkozó művek a világot, a dolgokat in absentia ábrázolják. A hiány azonban olyan jel nélküli jelölet, olyan üres hely, lyuk, hézag, repedés, űr stb., amely mindig a valamivel – az artikulálhatóval, jelenlévővel – szembeállítható. A semmi is a valamivel, mindennel szemben megképződő nemlét… – VISY BEATRIX KRITIKÁJA

>>>
2020.05.25 - tiszatáj

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL
Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

GERGELY ÁGNES: A SZOMJÚSÁG ÁRA. KÉT REGÉNY
Gergely Ágnes lírája, tárcái, memoárja és regényei szorosan összetartoznak, írásainak mélyrétegeiben beforratlan, újra meg újra feltépett sebek sejlenek fel. Regényei szereplőinek az életét egyéni és kollektív traumák, a személyiséget eltörölni próbáló hatalmi rendszerek alakítják. „Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését” – írja Pilinszky János. Gergely Ágnes azt tárja elénk, mi lett ennek a gyötrelmesen megtapasztalt, majd elfelejteni próbált elemi szomjúságnak az ára… – POLGÁR ANIKÓ KRITIKÁJA

>>>
2020.05.16 - tiszatáj

CAPONE
5 év karrierpokol után új filmmel jelentkezett Az erő krónikájával hirtelen felkapottá, majd gyorsan kegyvesztetté vált Josh Trank. Szerzői kommentárokkal dúsított anti-gengsztermozijában végig ott lüktet fiaskójának összes zöngéje: drogmámoros, alkoholgőzben pácolt, kreatív nézeteltérésekkel, végül idegösszeomlással dúsított rendezőpályáját a szesztilalom legismertebb gengszterének hattyúdalával állítja párhuzamba… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő