Hász Róbert: A háromnyelvű kocsma kulcsa

Nem olyan régen, hazafele utazva a szülőfalumba, feleségemmel megálltunk az egyik vajdasági településen. Megkívántuk ugyanis a török kávét. Találtunk egy út menti vendéglőt, melynek homlokzatán tekergő neoncsövek hirdették cirill betűkkel a fogadó nevét. Belépve csinos, mosolygós, fehér köténykés pincérnő jött elénk, s én szerbül megrendeltem a kávét. Eszembe sem jutott, hogy az idő arrafele is halad, s az egyszerű, hagyományos török kávé mellett már kaphatók másféle feketék is. Az én időmben, ha odahaza kávét rendeltem, abban nem volt semmi dilemma. A kávé az kávé volt. Vízben forralt, zaccos. Amikor a hölgy visszakérdezett, milyen kávét kérünk, első meglepetésemben magyarul feleltem neki. Azt mondtam, török kávét. Két másodpercig néztünk egymásra, várakozón, mire kapcsoltam, s kijavítottam magam. Első válaszomat elengedte a füle mellett, mintha meg sem hallotta volna. Láttam rajta, nem rosszindulatból, pusztán mert egy szót sem értett belőle. Egy vegyes településen, ahol minden bizonnyal gyerek kora óta hallja a magyar szót.

Mentségére legyen mondva, kedves volt és udvarias. Előre köszönt, amikor távoztunk.

Nekem viszont eszembe jutott valami.

Családi legendáriumunk szerint szülői házam egykoron kocsmaként működött. Sarokház volt (ma is az), majdnem a falu szélén, a főutca végében, nem messze a kiserdőtől és a vasútállomástól. Nehéz ennél megfelelőbb helyet elképzelni egy kocsma számára. A vonatra igyekvő, vagy éppen onnan érkező férfiember nem mehetett el mellette anélkül, hogy fülét ne legyintette volna meg a kocsmaajtón kiszűrődő, szirének énekével egyenértékű pohárcsörgés és beszélgetés zaja. A kocsma udvarán tekepálya is volt. Vasárnaponként sötétedésig kocogtak a bábuk, a kugligolyók pár perces időközönként csattanva bevágódtak a babák közé, majd visszadübörögtek a csúszdán a feladóhoz. Csapolták a sört, habozták a spriccert (fröccsöt). A falut túlnyomórészt magyarok lakták, meg németek, s kis részben szerbek. A spriccer mind a három nyelven ugyanazt jelentette. A spriccer rendelésénél nem ágaskodott a nemzeti öntudat, német, magyar, szerb, de még a tót meg a román is ugyanúgy kérte, ha szomjas volt. Pedig hol volt még akkor a PC-s multikulti…

A kocsmát a második világháborút követően nagyapámék bezárták. De nem csak a kocsma szűnt meg, sok minden más is, például a faluban élő németek. Amikor én megszülettem, a ház kocsmamúltjának egyetlen emléke a padláson porosodó, jókora hajósláda volt, amibe a vendéglátás egykori rekvizitumait, például a poharakat, stampedliket, a kerek, lapos és a vékony testű meg a lefele szélesedő, öblös üvegeket őrizték. De volt ott régi petróleumlámpa, pecsétpárna, kanalak meg villák, csorba kések, bádoghamutartók. (A hajósládának is megvan a maga története, azt dédnagyanyám friss özvegyként hozta haza Amerikából, a tízes évek elején, miután első férje Detroitban belezuhant az olvasztókemencébe, s a fortyogó acélban egy szempillantás alatt gőzzé vált kivándorló amerikás álmaival egyetemben. De ez egy másik írás témája…)

Talán kilenc vagy tízéves lehettem, amikor szülőházam padlásán a régi hajósládában elveszett kincsek után kotorászva kezembe akadt egy méretes kulcs. Szürkés-barna volt a rárakódott rozsdától, súlyos, a vége pedig, ahol fogni kellett (vagy inkább kapaszkodni bele, amekkora volt), egy szívet formázott. Nem szabályos szívet, csupán egy majdnem-szívet, egy befele hajló, perec formájú ellipszist. Kíváncsi voltam, hova illik, mit zárhat vagy nyithat egy ekkora, behemót kulcs? Mekkora lehet az ajtó, ha a kulcsa ilyen nagy? Kipróbáltam, de se a ház nagykapujába, se a kamraajtóba, de még a padlásföljáró ajtajának régimódi zárjába sem fért bele. Egy kulcs, aminek elveszett a zárja. A gyerek persze kérdez. Kérdeztem apámat, hova szolgált a kulcs, de nem emlékezett rá. Dobd el, mondta, vállát vonogatva, haszontalan. Anyám sem tudta a választ. Koszos, rozsdás, mit akarsz vele?, kérdezte értetlenkedve.

Egy gyerek számára azonban semmi sem haszontalan. Csak felnőttként hisszük azt, hogy a világot benépesítő dolgokat fel lehet osztani értelmesekre és értelmetlenekre, attól függően, van-e belőlük hasznunk, vagy nincs. Idővel aztán, ahogy öregszünk, egyre kevesebb holminak tudjuk hasznát venni, és megszaporodnak körülöttünk az értelmüket vesztett tárgyak. Kilenc évesen egy fél kilós, vaskos fémkulcsnak igenis van értelme. A fölbukkanása a poros láda limlomai közt, rozsdacsípte felületének érintése, a rátapadó pókhálószálak rezgése a padlás légáramában hogyan is lehetett volna haszontalan? Én akkor éreztem meg először, még ha pusztán a sejtés szintjén is, az idő súlyát. Az idő súlya benne volt a kulcs testében, és ha két gyerektenyerembe fektettem a kulcsot, idő és vas, együtt húzták le a kezemet. A kulcs megágyazott bennem egy későbbi, ma már kézenfekvő felismerésnek, hogy tudniillik mindenre, ami elmúlt, csak abból tudunk következtetni, ami megmaradt.

Megmutattam a kulcsot nagyapámnak. Ő emlékezett rá. (Arra valók a nagyapák, hogy kisegítsék az apákat.) Felvilágosított, hogy a kulcs valaha a kocsma külső ajtaját nyitotta, egy kétszárnyú, ujjnyi vastag vasajtót, amit az ő apja, a dédnagyapám, minden éjszaka, mikor az utolsó vendég is elindult végre hazafelé vezető kacskaringós útjára, gondosan bezárt. Az ajtó már nincs meg, évekkel az én születésem előtt kivették, helyét befalazták. Csak a kulcs maradt. Egy árva, zárjavesztett kulcs.

Nagyapa kezébe vette a kulcsot, forgatta, méregette, majd visszaadta. Aztán, mintha ihletett kapott volna tőle, hébe-hóba elmesélt nekem egy kocsmahistóriát. Ha odakinn ügyködött a jószág körül, s én ott lábatlankodtam körülötte, vagy ültem mellette a bakon, miközben a földekre kocsiztunk szénát gyűjteni, eszébe jutott egy történet, és előadta. Mesélt a sváb fuvarosról, aki nem tudta megkülönböztetni a port a bortól, és német létére utálta a sört. Az aratólegényekről, akik betakarítás idején a szomszéd falvakból jártak át napszámba, munka után csapatokban érkeztek az ivóba, ott aludtak a kocsma hátsó udvarán, hogy hajnalban talpra ugorjanak, vállukra vegyék a kaszát, s mint akik előző este nem ittak volna meg fejenként két kancsó rizlinget, énekszóval vágtak neki a mezőnek. Beszélt Cvíjóról, a bánáti láló disznókereskedőről, aki ősszel rendre megjelent ketreces kocsijával a faluban, és az üzleteit, ha tehette, a kocsmában kötötte, ahol igyekezett jól leitatni a tenyésztőt, s csak utána kezdett el vele alkudozni. Egyszer azonban túl messzire ment, négy disznót vett meg kettő árán, a gazda másnap döbbent rá, hogy átverték, miután kijózanodott és a felesége seprűvel visszazavarta. Utánament a Cvíjónak szekérrel, beérte Gombos alatt, mielőtt még az átslisszolhatott volna a horvátokhoz, lerángatta a kocsijáról, és beledobta a Dunába. Szerencse, hogy két finánc éppen a túloldalról ladikozott átfele, s kimentették a lálót. Panaszt nem tett, igaz, két évig nem is mert föltűnni a faluban. És mesélt nagyapám a két testvérről, a Szittyai Feriről meg a Szittyai Lajosról. Amikor az első nagy háború után meghúzták a határokat, egyikük, a Lajos, odaát (vagy ideát?) ragadt, Szegeden, ahol a háború előtt pékinas volt. Nem is látták egymást tizenöt évig, amikor a Lajos végre útlevelet kapott, és hazatért meglátogatni a családját. Egész nap együtt ittak a kocsmában, a két testvér, a viszontlátás örömét ünnepelték, mígnem vitába nem bonyolódtak egy régi nőügy miatt, holott már mindketten nős emberek voltak. A vita végül mérges veszekedésbe torkollt. Egyre jobban belelovalták magukat haragjukba, mígnem úgy összevesztek, hogy a Lajos, a Magyarországon ragadt testvér fölugrott az asztaltól, a falhoz vágta a borospoharat, és egy „szarok a tejbe”-kiáltással kiviharzott a kocsmából, fölszállt az első vonatra, és visszament Szegedre. Nagyapám szerint a Szittyai testvérek soha többet nem látták egymást. Ám a „szarok a tejbe” azóta is közkeletű vitazáró szófordulat maradt a faluban.

Bicskázásra is sort került olykor a kocsma mögötti sötétben, főleg táncmulatságok után, de hát ilyesmi színmagyarok között is megesett, a hortobágyi csárdában ugyanúgy, akár a csíki lakodalomban.

És azt is mesélte nagyapám, hogy a kocsmában három nyelven kellett tudni kiszolgálni a vendéget. Magyarul, németül, szerbül. Ha a vendég bejött, megvárták, milyen nyelven köszön. Azon kellett vele folytatni.

Sokáig őriztem azt a kulcsot. Eltettem oda, ahova egy kiskamasz a féltve őrzött tárgyait gyűjti. Ott is maradt évekig. Amikor egyetemre kezdtem járni, s Újvidékre költöztem, a kulcsot magammal vittem. Okom nem volt rá. Ahogyan arra sem volt különösebb okom, hogy kölyök korom kedvenc földgömbjét, amin egykoron Jules Verne hőseinek kalandjait követtem sivatagokon és tengereken át, magammal vigyem a székvárosi albérletembe, mégis elvittem. Gondolkodás nélkül dugtam a kulcsot is a földgömb mellé. Olykor megmutattam ismerőseimnek, és meséltem nekik a háromnyelvű kocsmáról. Újvidéki albérletem tulajdonosa egy idős szerb házaspár volt, egy alkalommal nekik is eldicsekedtem a kulccsal meg a kocsmával. Az öreg Pavić eleinte mélázott, mintha zavarba jött volna a saját emlékeitől, üldögéltünk a konyhában, a falon, éppen a feje fölött, ott függött a Sveti Nikola ikonja, s a gospodin Pavić fogta a kulcsot, tanulmányozta, majd emlékezni kezdett. Nem a mi kocsmánkra, persze, hanem a nagybátyja szatócsboltjára Szabadkán, ahol fölnőtt. És mesélt a gyerekkoráról. A magyar inasukról, a sokác tejesemberről, a sváb szabóról, a zsidó orvosról. Ez idő alatt odakinn, a székváros központjában, tüntető hadak joghurtos dobozokkal dobálták a tartományi parlament épületét. A belgrádi eszelős csőcseléke rombolta éppen a jövőnket. Nem telt bele két év, és a vihar, ami kitört, Magyarországra sodort bennünket. Egy kofferral léptük át feleségemmel a határt, abba, sajnos, nem fért bele a kulcs.

A török kávé ízével a számban autóztunk hazáig, s miután megérkeztünk szülőfalumba, leltárt csaptam szüleim házának hátsó szobájában, ahol összezsúfolva, sokéves türelemmel vigyázták egymást korábbi életünk megmentett tárgyai. Amik nem jöttek át a határon. Amiket sajnáltunk átvándoroltatni. Tűvé tettem mindent, átkutattam valamennyi dobozt, zacskót, polcot, a kulcsnak azonban nyoma veszett. Sok minden másnak is, persze, a Jules Verne-földgömb sem volt már meg, ahogyan nagyapám sem.

A kulcsot ismeretlen helyre sodorta az idő. Valahol léteznie kellett, mert egy ekkora, súlyos vaskulcs nem válhatott semmivé.

Talán utánament a háromnyelvű kocsma zárjának.