Maszkok, rítusok, istenkék karantén idején

Megyek a parton, gyalogolok, ezt még lehet. Mások is jönnek-mennek. Rengetegen kerékpároznak. Úgy tudom, három napja még nem volt igazolt fertőzött a városban, ami korántsem jelenti azt, hogy ne hordoznák, ne hordoz(hat)nánk tünetmentesen, akár sokan is, ezt a nyomorult vírust. Félünk a járványtól, vagyis félünk a másiktól, a másik embertől, mert nem tudhatjuk, kitől is kapjuk el majd a betegséget, ha elkapjuk egyáltalán.

Tartjuk a javalt távolságot, térközt, a másfél-két métereket – de néha nem könnyű eldönteni, hogy amikor nagy ívben kikerüljük egymást, akkor a saját egészségünket óvjuk, vagy csak nem akarunk bunkónak látszani, s így jelezzük a másiknak (mint régen a kézfogással a fegyvertelenséget), hogy nem veszélyeztetjük, nem akarunk az életére törni holmi meggondolatlan szembetüsszögéssel, ráleheléssel.

Gyalogolok a sétányon, kerülgetjük egymást a járókelőkkel, de azért zavar, ha egy futó túlságosan közel halad el mellettem, mert izzadságszagával keveredő, illetlenül rám lihegett párafelhőjének nedvességcseppecskéibe kapaszkodva utazó, halálos bevétésre készülő alattomos vírusok képe jelenik meg képzeletemben, különösen mióta láttam a közösségi oldalon egy otthonmaradásra buzdító képet: nagyvárosi utcán úgy közlekednek, illetve röpdösnek a levegőben is a kisebb-nagyobb Covid-19-ek, mint a Csillagok háborújában suhanó űrsiklók.

A vírus persze régen, hetek óta bennünk lakozik. A fejünkben. Ott neszez, perceg, mint a szú, rágja a józan eszünket, a gondolataink meg tehetetlenül csikorognak. Hangzavar van bent. Meg szorongás. Meg az van, hogy elfárad a szorongás, vagy mi unjuk meg. De aztán újra támad, második és sokadik hullámban.

Bennünk van a félelem, de elegünk is van, mert másról sem szólnak a hírek, a hírfolyamok, csak a pandémiáról. És ahogy megyünk a sétányon, szinte gesztusokból, mozdulatokból, rettegő vagy határozott pillantásokból, maszkviselési szokásokból véljük kiolvasni, beazonosítani a mások fejében terpeszkedő járványfelfogásokat.

Mert háború van, egyelőre virtuális, amiben nemcsak a járvánnyal vívjuk a magunk hátországi ütközeteit, hanem a másik emberrel. A másik embercsoporttal. A maszkviselők azokkal, akik nem hordanak maszkot, és viszont. Még nem a sétányon ugranak egymásnak a megalázás módozatai, gyilkos indulatai, hanem csak a közösségi oldalak gyűlölködő, okoskodó posztjaiban, kommentjeiben. Sokszor a párthovatartozásnak, politikai szekértábornak megfelelően oszlanak a vélemények, ám ezeket gyakran fölülírják az egyéni félelmek, felelőtlenségek, egészségügyi státuszok, korosztályos jellemzők.

Most nem az a kérdés, melyik végénél törjük fel a tojást, hanem hogy viselsz maszkot, vagy nem viselsz. Egyébként gyaloglásaink idegfeszítő társasjátéka, hogy találgatjuk a feleségemmel, ki köszönt ránk éppen egy-egy védőszerelés mögül. Mivel mi (még) nem hordunk ilyet, könnyen felismerhetők vagyunk, ellenben, ha valakinek a maszk és (mondjuk) a baseball sapka közötti vékony résen csak a szemét látni, akkor az illetőt legfeljebb a termetéből, mozgásából, ruhaviseletéből, hangjából azonosíthatjuk (bár utóbbit olykor a védőmaszk torzíthatja).

A történelemben a hordákat, társadalmakat, különböző embercsoportokat egyebek mellett a közös szokások, hiedelmek, értékrendek szervezték, tartották egyben. Rítusok. De az elmúlt évtizedekben, vagy talán az elmúlt egy-két évszázadban Európában elveszett az Isten, s helyére individuumok kerültek: sok kicsi, árva, gyámoltalan (már nem Istent, hanem önmagát keresgélő, nem Istenben, hanem önmagában hívő) istenke. A közösségtől elszakadva teremtjük meg valamiféle szabadságillúzióba csomagolt kis magánmítoszainkat, egyéni hiedelemrendszerünket.

Most a pandémia idején erőteljesebben érzékelhetjük, hogy már rég nem a józan ész, a közösség hozzáértőinek bölcsessége számít, hanem az egyén véletlenei, rokonszenvei, hogy kire hallgatunk, kinek, melyik politikusnak, járványügyi szakembernek, statisztikának, megmondóembernek hiszünk egyik vagy másik nap, s a hiedelmeink miféle (egészségügyi, munkahelyi, anyagi) szorongások hálóján rángatódnak ide-oda. Persze mióta az eszünket tudjuk, mindig így volt e világi élet, de most mintha jobban, áttetszőbben mutatná a maga természetét.

Jenei Gyula