Nagy Zopán: Flashback

BARTUS FERENC VIRTUÁLIS TÁRLATA NYOMÁN

Sejtek, sejtek, hatalmas sejtek… Sejtések, archaikus kéreg-foszlányok, roncsolt emlék-foltok, belső tér-képződmények… Öntudatlan pillantások, tágulások, lángcsóva-visszacsapódások, sőt: fémesen, cseppfolyósan izzó, vérmaszatos higanyban úszó látomások…

Bartus Ferenc legújabb alkotásait, festmény-műveit (a jelenlegi állapotok jegyében): egy virtuális galéria által mutatja be, de többszörös csavarral, illetve áttételes-réteges együttműködéssel. A kiállítás nagyjából így épült, így valósult meg:

Galéria és művész megegyeznek a részletekben, művész felkéri művészettörténészt (Pataki Gábort), aki a karantén miatt nem hagyhatja el lakását, és videófelvétel készítéséhez sincs lehetősége, így: művész felkéri leírót, hogy olvassa fel a művészettörténész által (időközben) elkészített – és email-ben elküldött megnyitószöveget, de (technikai malőrök következtében) a helyzet bonyolódik…

Galéria-vezető, művész, művészettörténész, leíró (változatos kommunikációja, levelezése) által: a galéria valóságos tereiben (is) megrendezett kiállítás megnyitója élőben (a legszűkebb körben) is létrejöhet! A leíró a helyszínen, a látogatók nélküli térben (ó, genius loci!) felolvassa Pataki Gábor írását, és ezen aktust egy beépített (téglába ágyazott) kamera rögzíti…

A megnyitószöveg egy-egy részlete így hangzik:

Mikor néhány évvel ezelőtt megnyitottam Bartus Ferenc kiállítását, a végén megemlítettem Margaret Atwood egyik disztópiáját, melyben egy mesterségesen elszabadított vírus gyakorlatilag kipusztítja az emberiséget. Most, mikor megnyitom – Nagy Zopán közreműködésével – Bartus Ferenc kiállítását, ezt csak virtuálisan, otthonról tehettem, egy, az emberiségre rászabadult vírus következtében…

Korábbi, rejtélyes, szinte emberként viselkedő állatok, homunkuluszok és zombik hol szarkasztikus, hol mélabús találkozásait megjelenítő képei inkább egy időn kívüli világban, egy félig még éretlen, félig már poshadt Paradicsomban lebegtek. Újabb művei viszont – melyek mintha 10 évvel korábbi, túlexponált fotókra emlékeztető munkáira utalnának vissza – teret, időt és történelmet találtak maguknak…

Ám, a bizonyos-bizonytalan alak(zat)ok: tudat-tágító átütések, kortalan kép(méz)ragacs pergetések, pszichológiai (ön)idézések, át- és visszacsorgások, zsigeri és emulzió-befolyások, szakadások, felület-maratások… – elmélkedik közben (a leíró elméjében) egy belső látogató…

És tovább hallgatja Pataki Gábor gondolatait: a köröttünk hullámzó, nehezen meghatározható és kódolható, hol iszamósan zselészerűnek, hol rozsdafoltok tarkította, ragyák verte fémes felületnek ható közeg: taktilis képességeinket is bizsergésre késztető, hol nyúlós, hol lebegő, hol pedig földtani mintákra emlékeztető felületté válik…

S e részletek – ellentétben Nádas Péter önéletírásának címével – nem „világolnak”… Néma árnyakként derengenek csupán, szigetekként a színek kocsonyás közegében. Mindenesetre becsüljük meg őket, mert ha ők is elmerülnek, nem marad más számunkra, mint a Bartus egyik (korábbi) képén bús eltökéltséggel korcsolyázó, nyomainkat már csak arcvonásaiban őrző amőba…

– –

Sóhaj, száraz köhögéseken túli, maszkos (sűrű, kissé nehézkes) lélegzetvétel: ahhh… Ó, szerv-szövetek, tüdő-röntgen kivetítések, elektromos ideg-végződések… – Folytatja a leíró, majd, szemeit lehunyva, a következőket látja:

A sötét iszappal, fixírrel, bedöglött hívóval átitatott alakok felénk indulnak… Buja asszonyok, torzók, najádok, mitológiai csonkok, illetve az Epreskert megkövült modelljei, fekete moha-leplekkel, penészedő üveg-negatívokkal benőtt aktok szellemei…

S amott, az alkony peremeit körül-ölelve, élettereinket is lassan ellepve, jönnek és jönnek az egyik ős-princípium: Nüx (az Éjszaka Istennőjének) gyermekei is! – – – – – Igen, már vészesen közelednek, és sötét (sz)árnyaikkal beborítják a világot:

Momus, Moros, Oizys, Hémera, Erisz, Kharón, Hüpnosz, Morpheusz, Thanatosz, Eleos, Dolos, Atroposz és a Moirák, Aithér, Klóthó, Kérethik, Philotes, Lakheszisz, Apate, Phantasos, Hybris, Gerasos, Lüssza, Oneiroi, Amicitia, aztán a Heszperiszek, és Epiphron, Contentio, Dumiles, Euphrosyne, Epaphus, majd Erósz és Nemeszisz…

– –

A pa(ra)te(ore)tikus, organikus, befelé omló térképek, mint energia-vetélések: a negentrópia hő-határain túl is lüktetnek, persze nem utakat és támpontokat mutatnak, mindinkább érzeteket, absztrahált remény-nyomokat s plazma-réteg szerű örvényekbe merengő (sejtelmes, definiálhatatlan) elvágyódásokat…

(MAMŰ Galéria, Budapest, 2020. 04. 17 – 05. 01.)