A Jedi útja

STAR WARS: DUEL OF THE FATES – FORGATÓKÖNYV-KRITIKA 

Óriási felháborodás kísérte decemberben a Star Wars-mitológia befejező epizódját, a Skywalker korát, amely kritikailag még a gyakran szapult első részt is alulmúlta. Gyorsan tegyük hozzá, mindez eltörpült Az utolsó Jedik című nyolcadik részt övező, csaknem véresszájú gyűlölködésekhez képest. Fontos distinkciót tenni, ugyanis napjaink franchise-mániájában a rajongók, sőt, az internetes trollhadsereg vette át az uralmat, így a kritikáról áttevődött a hangsúly a nézők vaskos, negatív hozadékként kirohanásokat, érvek nélküli kinyilatkoztatásokat maga után vonó kirohanásaira. E közegben fogant a VII–IX. epizód és most, hogy a Baljós árnyak legendás, nagyzenekari Williams-témájáról elnevezett Duel of the Fates (Sorsok viadala) című szkript, azaz a Skywalker kora eredeti forgatókönyv-változata hozzáférhető a világhálón, lehetetlen a folytatástrilógia figyelembevétele nélkül átfésülni a Derek Connolly–Colin Trevorrow-páros irományát.

Az Argo-akcióval némi kritikai ovációt zsebelő Chris Terrio alaposan plasztikázta a szövegkönyvet (látszik is a végeredményen), de ez korántsem jelenti, hogy az oldalszám/ játékidő aránnyal működő történet ne lenne kerek egészként értelmezhető. Filmként ugyan nem létezik a matéria, csak papíron, de attól még eleje, közepe, vége struktúrával bír, így elemezhető, beleszerethetünk, jellegtelennek találhatjuk vagy gyűlölhetjük. Ha Az utolsó Jedik origójából indulunk ki – vagyis az Első Rend szorításában vergődő Ellenállás küzdelmei mellett Rey és Kylo Ren nexusát is fontosnak véljük –, nyugodtan írhatjuk, hogy a Sorsok viadala tökéletes hattyúdal. Kettejük relációja ugyanis pszichológiai alapokra helyezte az űroperát, karakterdrámai ecsetvonásokkal árnyalta a varázsmesét és az eredetileg Rian Johnson által kínált földhözragadt megközelítés nagyobb tétekkel, átélhető drámával gazdagította a cselekményt. Az Erőérzékeny lány és a Darth Vader pusztuláskultuszát fetisizáló Legfőbb Vezér kapcsolata a teljes Connolly–Trevorrow-forgatókönyv legjobban realizált történetszála. Újfent érzik egymás jelenlétét az Erő segítségével, bepillantást nyerünk a gyötrelmeikbe, az írópáros biztos kézzel tereli őket az elkerülhetetlen végzet felé.

Düh és nyugalom oppozíciójáról regél a Sorsok viadala: miközben Rey-t lassan felemészti bizonytalanságot ébresztő kiválasztott-szerepe, Kylo lassan végképp fanatizálódik és ősi babonáktól hajtva kíván a Sith-ek, illetve bukott nagyapja nyomdokaiba lépni. Connolly és Trevorrow olvasatában a hősnő vívódik, tehát még van választása, a sötét ruhás Ben Solo azonban képtelen, sőt, nem is akar visszafordulni a Sötét Oldalról, önnön toxikus maszkulinitása is rabul ejti, radikális ellentétben tetterős feminista riválisával. Belső konfliktusoktól hajtott hősöket mozgatnak az írók, így aki a Skywalker kora átélhetetlen, McGuffinos, rejtélydobozos rohanásától csömörlött, ezúttal rálel a számítására, lendületes űrfantasy-ből és népmesei határokon belül mozgó jellemábrázolásból pontosan annyit kapunk, amennyi feltétlenül szükséges. Jóllehet, Connolly-ék (akik forgatókönyvét a Henry könyve című Trevorrow-rendezés bukása után dobta vissza Kathleen Kennedy producer az átlátszó „kreatív nézeteltérésekre” hivatkozva) mellőzik Johnson revizionista szemléletét: hagyományőrző zsánerturistákként zömmel George Lucas eredeti szellemiségét csöpögtetik a Sorsok viadalába. Időutazós romantikus vígjáték (Kockázatos túra) és nosztalgiabarát dinómozi (Jurassic World) után Trevorrow a ’77-ben, Joseph Campbell hatására létrejött tündérmesei-monomitikus kellékekkel jutalmazza az olvasókat.

Részben Johnson stílustöréseihez idomulnak a szerzők (mert a karaktereket hanyagoló, J.J. Abrams-féle VII. rész után kénytelenek a konkrétumokkal rendelkező VIII. epizód folytonosságát biztosítani), ugyanakkor a polarizált világkép híveit sem nézik le. Az utolsó Jedik örökségeként Rey kétségbeesett tekintetére Kylo Ren hatalomvágytól torz, mandalóriai fémmel edzett arca és maszkja felelnek riasztó szimmetriaként (újabb tükörmotívum a haragtól fűtött lány ujjaiból lövellő palpatine-i erővillám), hovatovább, a Sorsok viadala másokra is kiterjeszti a szürkezónájukat: Rey ugyanis Poe-val osztja meg a kételyeit, miközben Trevorrow-ék romantikus mellékszállal árnyalják a hősnő és a vakmerő pilóta kapcsolatát. A főkarakter önkeresésén kívül bejön a képbe a társkeresés, illetve a segítségnyújtás toposza, hogy aztán e jól felépített dupla karakterívet Connolly és Trevorrow pimaszul egy csók és egy Jedi-elmetrükk duójával fordítsák egyszerre humorossá és érzékeny hőspillanattá. Finn útja szintén nem hever parlagon: a dezertőr rohamosztagos révbe ér, nem várt szövetségesre talál egy Az ébredő Erőre hajazó karakterfordulattal, mi több, a mellékfigura az elnyomottak vezérévé emelkedik, így rajta keresztül a Sorsok viadala egy másik ponton is adózik Az utolsó Jediknek. Bevándorlók (a 2016. decemberében keletkezett forgatókönyv egy részét képtelenség nem a migránskrízis parafrázisaként értelmezni), utcagyerekek, nincstelenek, vagyis az Első Rendnek kiszolgáltatottak élére áll a színes bőrű rebelliskarakter, hadba hívja őket, lelkesítő beszédet mond félelemről, bátorságról, forradalomról. Nem túlzás: az elnyomók uralta Coruscanton – mely összehozza múltat és jelent, a Baljós árnyak virágzását a 60 évvel későbbi diktatúra térben is jelölt dominanciájával – zajló végső összecsapás a leggrandiózusabb csata a teljes Star Wars-legendáriumban, lepipálva A klónok támadása gladiátorarénás leszámolását vagy A Jedi visszatér Endoros-Második Halálcsillagos párhuzamos montázsszekvenciáját is. Háborús mozikból rémlő ütközetfináléjában a Sorsok viadala X-szárnyút vezető Chewbaccával, a Millennium Falconnal akadályokat kerülő Poe-val, robbanásokkal, lépegetőkkel, TIE-vadászokkal nyűgöz le, miközben a galaxis távoli zugában Rey és Kylo fénykardpárbajjal tesznek pontot nyugtalanságuk végére.

A VI. részbe kapaszkodik kettejük végső nekifeszülése: a feketébe burkolózó, absztrakt, lézerspádék kék és vörös ragyogásától fénylő Mortison (a Sorsok viadala Coruscant, a Korilev hófödte lázadóbázisa, valamint a napfényes-vizes Bonadan mellett ezt a bolygót nevezi kulcshelyszínnek) A Jedi visszatér tróntermi párbaja köszön vissza. Connolly és Trevorrow bátran merítenek a régi tradíciókból, de ahol lehet, variálnak is rajtuk. A 7000 éves, Darth Plagueist is kiképző Tor Valum lovecrafti rémalakként hajtja be a Baljós árnyak midikloriánokkal varázstalanított adósságát (az írók sajnos az univerzumépítés jegyében, fejetlenül logikai bakit vétenek és semmissé teszik A Sith-ek bosszúja sorsdöntő információját), de Kylo és a szörny paktuma árulásba, halálba torkollik. Szemben a csaknem kegyeletsértő, Carrie Fisher halálát marketingfogásként, kényszerű dramaturgiai csavarként használó Skywalker korával, az írók Leia figuráját is méltósággal kezelik. Őrzi fejedelmi rangját, miközben remek, vitába bonyolódó, de örökké Rey biztonságát szem előtt tartó stratéga, aki anélkül méltó a Skywalkerek hagyatékára, hogy az írók a fiát visszakapni óhajtó Han Solo (Az ébredő Erő) és a csalódott remete Luke (Az utolsó Jedik) után eltennék láb alól a Rey–Poe–Finn-generációváltásért.

Nem mintha a fiatal hősök háttérbe szorulnának: a Sorsok viadala több, mint 120 oldalán a IX. részből szinte teljesen száműzött Rose abszolút felnő a központi triumvirátushoz és aktív, cselekvőképes lázadóként hatol be az Első Rend oroszlánbarlangjába, ahogy Finn, Poe vagy a kancellárrá nőtt, gyáva, hatalmi játszmát űző Hux is megkapják a saját eposzi rezdülésüket. A forgatókönyv gerincét azonban Rey és Kylo „útifilmjei” képezik: az írásmű a történet felét a lassú, de biztos egymás felé zakatolásuknak szenteli, sőt, Connolly és Trevorrow újabb meglepetéssel örvendeztetnek, és kettejük haddelhaddjából bontják ki a teljes saga eddig mellőzött, ám létfontosságú kérdését. A Sorsok viadala a harmadik felvonásban az Erőegyensúly dilemmáját oldja fel: noha az íróduó képtelen visszatartani a Solót, Obi-Wan Kenobit, Yodát ránk zúdító fan service-t vagy a 900 éves Jedi-mester didaktikus bölcsességeit, mégsem bagatellizálja el a felvetést. Kín és megnyugvás tökéletes balanszára vonatkozik az Erőmotívum, a végső tézis pedig abszolút falrengető nyomatékot kap a coruscanti csata közben pórt, mellékalakot, főhőst is babonázó Skywalker-monológtól. Bőrünkön érezzük a nagybetűs Katarzist, Yoda tanításait A Birodalom visszavág dagobah-i mocsarában vagy éppen Luke intelmét Az utolsó Jedik „kőreptetésekor”.

A Sorsok viadala nem A Sith-ek bosszúja, A Birodalom visszavág és Az utolsó Jedik tradíciótagadásaihoz csatolható, hanem az Egy új remény vagy A Jedi visszatér éthoszához. Visszavisz bennünket a Tatooine kettős Napját szemlélő Luke káprázatába, a fénykardok legelső zúgásának aranyidejébe, de a hangsúlyos pillanatokban Rian Johnson rendhagyó közelítésmódja sem vész el. Rey individualizmusa kikezdhetetlen (a Viadalban a hősnő önerőből érvényesül, nem pedig Skywalkerként vagy Palpatine-klónsarjként, melyre a szkript „Senki sem jelentéktelen”-vezérmotívuma utal), a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó a jutalmát és egy új Jedi-nemzedék születik, vagyis a megfélemlítő birodalmi múltat leváltja a reményteli, gyerekeket (az előző felvonás seprűs fiúját is) útnak engedő jövő. A dollármilliárdok gyűjtögetésére tervezett, legfeljebb a VIII. rész apológiájaként értékelhető Skywalker kora után a 42 éves saga nagyvászon helyett papíron, az előzményeket tisztelve zárul le.

Szabó G. Ádám

Derek Connolly, Colin Trevorrow: Star Wars: Duel of the Fates