Képekbe kódolt következmények

BATYKÓ RÓBERT:
RHOMBUS HEAD

Batykó konzekvensen épülő festészeti életművében nemrég új lépcsőfokot jelentettek a képein megjelenő enigmatikus képterek és rejtélyes kompozíciók. Legújabb képein – amiket a Rhombus Head sorozatban láthatunk – is továbbviszi poszt-digitális festészeti gyakorlatát: amíg eddigi sorozataiban a virtuális valóságban fellelhető képi formák festészeti újrafogalmazásán dolgozott, új művei már határozottan az ábrázolhatóság kérdéseit feszegetik. Batykó az elmúlt évek során egyértelműen a digitális kódolás hibáiban rejlő poétika és a digitális képfeldolgozás melléktermékeinek festészeti potenciálja felé orientálódott. Sorozataiban azonban a poszt-digitális festészet alapkérdéseire is reflektál: nem egyszerűen csak a digitális képekhez fűződő viszonyunk vizsgálata fontos számára, hanem az is, hogy a korunkra oly jellemző képáradatot leképezze festményei létrehozásának folyamatában. A Batykó által intuitívan válogatott digitális képszeletek szolgálnak a festmények alapjául: festészeti nyelven újrafogalmazott, kiragadott részletek az online interfészeken és képszerkesztő szoftverek ablakaiban fellelhető motívumokból. A kép egyik felén megjelenő digitális szerkesztővonalak, vektorok által pontosan behatárolt felületek, a kép terének másik felén a „festékkaparó” gép által elmosódnak. Egymással szemben áll a művész által megkomponált szigorú geometrikus sík felület és az épített géppel készült véletlen kép.

A véletlen vagy a kiszámíthatatlan egyre fontosabb szerepet játszik Batykó esetében a műtermi munka során. Ezek bizonyos esetben az irányított véletlen dimenziójába esnek, amennyiben egy meghatározott formán vagy körvonalon belül jönnek létre, azonban az általa szellemképnek nevezett festői felületeket teljes mértékben a festőgép hozza létre. Fenyvesi Áron nagyon találóan így fogalmazott a pécsi Nick galériában rendezett önálló kiállítás megnyitóbeszédében: „Batykó legújabb festményei létrehozása során önmagát mintha festőgéppé alakította volna: sablonokkal és maszkokkal tökéletesen replikál képernyő-minőségben digitális képeket. Majd önmaga festőiségét, szubjektivitását és a reprodukálhatatlan festői gesztusainak létrehozását kiutalja egy a festéshez használt eszköznek az úgynevezett festőgépének. Egy olyan hibrid művészentitást segítve így a világra, amiben felcserélődnek a klasszikus művészeti szerepek. A művész válik géppé, a gép pedig felruházódik emberi tulajdonságokkal.”

Batykó képei sok esetben az időből kivonják a múltat és a jövőt, hogy megmaradjon az állandó jelenidejűség, ami már csak egyfajta, az emlékezettől elvont térben lebeg. Munkái tehát leírhatóak a prezentizmus fogalmiságával. Alkotásai gyakran reflektálnak a mai korra jellemző vizuális jelenségekre. Azonban legalább annyira foglalkoztatják általános emberi kérdések vagy festészettörténeti reflexiók is, tehát művészetét érdemes ebben a kulturális kontextusban elhelyezni. Batykó birtokában van a festészet és a rajztudás hagyományos tradíciójával, csak ezt már nem használja direkt módon, viszont ez egy nagyon fontos alapot biztosít számára. Régóta dolgozik azon, hogy a festészeti tradíciót újragondolja és egy olyan festészeti praxist alakítson ki, mely képes a mai kor „képiségét” hitelesen megjeleníteni. Ez sok esetben falat épít a befogadó és a művek közé, hiszen nagyon idegennek és ismeretlennek hathatnak ezek a képek, sokan nem is tudják eldönteni, hogy akkor ezek festve vannak vagy nyomtatva, ami nem csoda, hiszen az ecsetnyomok a kép készítésének utolsó fázisában felszámolásra kerülnek. Ettől függetlenül művei nem egy elvont térben lebegnek, adott esetben még művészettörténeti áthallásokat is felfedezhetünk, egyszerre lehet ismerős és ismeretlen érzésünk, ami nyilván függ a befogadó tájékozottságától, feltételezve minimum a 20. századi festészet ismeretét.

A legújabb kortárs absztrakt festészetben a forma- és alakproblémák kódproblémákká váltak. Így bizonyos szempontból erről beszélhetünk Batykó alkotásai kapcsán is. Ez egy nagyon izgalmas kérdés, hiszen a festészet egyik alapvető összetevőjéről a formáról van szó. A forma nagyon erősen kommunikál, fontos eszköze annak, hogy például az alkotó, a korábban említett jelenidejűséget, érvényre juttassa. Ezek pedig már valóban kódok, vagyis a forma túlmutat önmagán, hiszen nem csak esztétikai szerepe van, hanem konkrétan köthető is valamihez. Mindez felveti a kérdést, hogy mennyire értjük vagy érthetjük meg a technikai fejlődés új világát, meddig tudunk vele lépést tartani, manipulálnak-e bennünket a felhasználó barátság leple alatt, értjük-e azt, amibe önként fejest ugrottunk? Egyre világosabb, hogy a kezdeti lelkesedést követően számot kell vetnünk negatív tendenciák felerősödésével, melyeknek nagyon komoly társadalmi következményei lehetnek. Ez a vészjósló hangulat pedig beszűrődik Batykó festményeibe is, ha úgy tetszik beléjük van kódolva.

(Négyszoba Galéria, Budapest, 2020. 03. 12 – 2020. 04. 20.)

Igor Split

Fotók: Tóth Dávid