Vertikális szegregáció

A PLATFORM

Színdarabnak készült, Galder Gaztelu-Urrutia azonban 2 év alatt felturbózta az alapanyagot és filmmé gyúrta át. Nem váltja meg a világot a Netflixen kikötő A platform, jobbára serényen illeszkedik a kortárs spanyol zsánerfilmek sorába, horror-és suspense-elemekkel tűzdelt társadalombírálata viszont nagyrészt jól működik.

Disztópiáját az unalomig ismert szegény-gazdag ellentétre alapozza a rendező: forradalmi elitellenes kirohanásra felesleges számítani, Gaztelu-Urrutia és írótársai tulajdonképpen csak felmondják a leckét, de becsületükre szóljon, a közhelyekkel remekül zsonglőrködnek. Absztrakcióvá duzzasztott, ugyanakkor a valóság talaján álló meséjük kiváló high-concept tétel – egy felhőkarcoló (név szerint: a Gödör) legfelső, nulladik szintjétől a földszintig halad egy étellel bőségesen megrakott asztal, melyről minden emeleten csak két ember fogyaszthat. Pontosabban foglyok, ugyanis a felső emeleten élők végig zsarnokoskodnak a lentiekkel, ráadásul senki nem tudja, hogyan került az épületbe: az eledel is csak bizonyos ideig érhető el, ha valaki az asztal visszahúzódása után megtart egy gyümölcsöt vagy italt, a szint felforrósodik és halálra perzseli a bentlakókat vagy lehűl a hőmérséklet, így az ott tartózkodók halálra fagynak. Groteszk alapszituációját kiválóan fordítja a javára a rendező: főhősén, Gorengen keresztül maguk a nézők is elveszetten ébrednek vagy csöppennek a klausztrofób szakadék-mikrokozmoszba és tanácstalanul próbálnak információt gyűjteni. Újoncfiguránk kíséretében döbbenünk meg, lélegzünk fel, elegyedünk párbeszédbe, vagyis A platform kibeszél a publikumhoz, rendszerint ugyanannyit tudunk, mint a főkarakter. Bölcs öregnek tűnő mentora, bizonyos Trimagasi oldalán lassan úgy véljük, kiismerjük az elnyomó környezet szabályait, társra lelünk, jó hangulatban cseveghetünk, majd jön a hirtelen meglepetés, vagyis a sztori nemcsak világábrázolásban jeleskedik, de a kiszámíthatatlan emberi relációk ironikus metaforájaként is értelmezhető.

Goreng gödrös-pokolbéli útja purgatóriumi sétának érződik, egy öreg róka terelgeti, A platform így e téren is örömmel hódol a kliséknek: ugyanennyire nem találja fel a spanyolviaszt a mozi újabb vetülete, de az írók és a rendező ismét ügyesen veszik az akadályokat. Társadalomkritikaként legalább olyan élvezetes ugyanis A platform, mint zárt szituációs karaktertanulmányként: a rabok bizonyos időközönként más szinteken ébrednek, az alá-fölé rendeltség ördögi köre szinte egy videojáték új pályájaként kezdődik újra, tehát előfordulhat, hogy aki egy, a javasabbak által lakott szinten, privilégiumokkal vértezve ocsúdik, legközelebb a Gödör középső szintjén vagy az ingerszegény, senki által nem lakott feneketlen börtönsötétségben találja magát. Újfent összekacsint a nézővel a készítőgárda – tanulságuk szerint bárkiből lehet nincstelen és vagyonos, sőt, a szerepek gyorsan variálódnak, így, akárcsak a hétköznapi taposómalomban, a pénzember gyorsan felélheti a tartalékait, míg a kizsákmányolt szerencsés helyzetbe kerülhet, hogy aztán forduljon a kocka és minden elölről kezdődjön, végtelen felállással. E körforgásban pedig már a tűzpróbának kitett szerencsétlenek vergődése lesz a vezértéma, vagyis A platform nagy gondot fordít a különböző, igaz, továbbra sem valami árnyalt reakciók bemutatására – a kiváltságosak szó szerint az alattuk lévőkre ürítik a salakanyagukat, míg a lent rekedtek kétségbeesetten próbálnak felkapaszkodni a gödörhierarchiában. Nyomatékosan szimbólumokra építő dolgozat A platform, a fent-lent, ürülékben szenvedés kontra dőzsölés szembeállításán túl az ételjelképek sem vesznek el – Gaztelu-Urrutia indonéz és közel-keleti helységekről vagy kulináris ínyencségekről elnevezett figurákat uszít egymás torkának. Bizalomszerzésre, illetve annak elvesztésére, sőt az egymás örökös kitúrására is koncentráló univerzális műfaji galoppban így addigi hű társunk bármikor a hátunkba döfheti a kést, később viszont új partnerre tehetünk szert és az egyszer határozottnak tűnő fogoly is hamar öngyilkosságba menekülhet.

Korántsem ér bennünket meglepetésként, hogy A platformban idővel egymás rothadó húsát zabálják a szereplők: a Delicatessen, a Kocka és a Snowpiercer gyomorforgatóan bizarr ötvözetében a betonszinteken nyűglődőkkel szemben kontrasztot alkotnak a legfelső emelet tortát majszolói, szakácsai és hegedűművészei. A szolgaságra kényszerülteknek fogalmuk sincs arról, pontosan kik és hogyan manipulálják őket, miért kerülnek egyszer fel, egyszer le a társadalmi ranglétrán, így szélsőséges partra vetettségük idővel a legrosszabbat hozza ki belőlük, kannibálhorrorként tehát ezért sem indokolatlan A platform. Gaztelu-Urrutia viszont nem fojtja totális nihilizmusba vagy pusztulásvízióba a cselekményt, több jelenetet feszültségben tobdzódva, vérbeli thrillerként rendez, így a filmje idővel egy nehézségeken való túllendülésre összpontosító műként lendül előre. Goreng és társai riválisokkal néznek szembe, bajvívnak, terveket szőnek, passzív senkikből aktív elmejátékosokká nőnek, sőt, a rendező a fináléra csak jobban aláhúzza a mozi vallási párhuzamait, így A platform bibliai parafrázisként, megváltástörténetként cseng le.

Betonba préselt, áporodott miliőjű szociohorrorból csaknem metafizikai, jóllehet kissé szájbarágós Jézus-átiratba fordul a rege, szinte A passió véresre ostorozott megváltóját idéző, leamortizálódott főszereplővel. Rájövünk, a történet végig Gorengről szólt, a direktor folyton az ő karakterívét tartotta szem előtt. Ahogy a film teljes szerkezete, az ő átalakulása sem hat újdonságként: A platform egy háttérbe lökött figura önfeláldozásban csúcsosodó hőstörténeteként sem utolsó, jóllakottan fogyaszthatjuk az alkotók több műfajban, váltakozó és kevert hangnemben is gazdag készítményét.

Szabó G. Ádám

El hoyo, 2019

Rendező: Galder Gaztelu-Urrutia

Szereplők: Ivan Massagué, Zorion Eguileor, Antonia San Juan, Emilio Buale, Alexandra Masangkay