Tandori Dezső: Szabó Lőrinc aktualitása

Hogy egy olyannyira világgal-foglalkozó költő aktualitásáról beszélünk (hirtelen?), amilyen fokig e kritérium Szabó Lőrincnek legalább három kötetére illhet, vajon az így vizsgált líra megnövéséről az időben, vagy az idők „jelleges változásáról” (globali­zá­ciós és egyéb napjainkat tekintve: romlásáról) szól-e?

Válaszunkat előrevetítve: globálisan sem-sem, beállt korunkat (kinek-kinek tetszé­sére bízzuk, az idő készülődését tekintve huszonvalahány évet, netán tizenegy, tíz stb. évet számol-e így), a már valóban tagadhatatlan, múlandónak nem remélhető jellegeket tekintvén igencsak, igen-igen.

A három kötet: a TE MEG A VILÁG (1932), a KÜLÖNBÉKE (1936), a HARC AZ ÜNNEPÉRT (1938). Megjegyzendő, hogy a két utóbbiban a két korábbi – de mindenképp az első – időszakából is vannak művek. Ám ennek a szempontnak vizsgá­lata nem tárgyunk.

Dolgozatunk egy helyén kitekintünk még a RÉGEN ÉS MOST (1943) terepére, anélkül, hogy általánosabb szemlélet szerint minősítenénk a világérzést, a tematikát, a kicsengést. (Tekintettel például a TÜCSÖKZENE háború utáni nagyciklusainak elő­revetülő esedékességére a művészi pálya rangjának felértékelődése érdekében, mi több, fennmaradásának javára.) Az első négy kötet anyagjellege – már a címek is jelzik ezt, nem soroljuk, nem elemezzük a láncolat részeit – expresszionizmusa, eruptivitása, formajegyeinek együttese stb. talán érthetően felhígítaná szempontunk sűrű-anyagát: érdemben: arról próbálnánk matériát gyűjteni e költészetből, miképp volt Szabó Lő­rincnek világkontaktusválsága (ha volt), mennyiben érintette nagyon is konkrétan a benső szférát a külső, az érdemlegességre szántat a kikerülhetetlenségében feltétlen érdemi, hogyan törekedhetett a költő valami „szép”-re (ha a kiegyezés, a különbéke, az ünnep ily körülmények közt szép lehet; de talán arra, amitől kikezdhetetlenül „mégis szép” lehetett – madarak, Kisklára, Lóci, természet, hinduizmus-taoizmus stb., hogy egészen lazán, henyén soroljunk tételeket –, nem is térünk ki részletesen). Célunk elsősorban az, hogyan volt ronda a költő számára, ami ronda (volt), milyen kénysze­reket tesz a vers tanúsága szerint emberen a világ, s amiért Szabó Lőrinc matériája vizsgálatra ily alkalmasnak tetszik: mert számára a gyakorlati élet elsődleges poétai ügy maradt igen sokáig. Mondhatni: a kezdeti totál-erőjelleget (benne a természeti széppel, a kalibáni-sátáni kérdező-elemmel stb.) végül a nagy ciklusok kozmikusabbja ellen­súlyozza (örvendetesen sok személyes részlettel, ám nem gyakorolt világbírálattal, értsd, az „ánti” vagy az „ál-új” világéval), s középütt helyezkedik el, a magunk céljához most elővett és végigbogarászott három kötet.

Miután előrebocsátottuk, hogy mindvégig részeredményekre, jelenségekre bukka­nunk „csak”, elő is tárhatjuk, mi ez – vagyis amire jutottunk végül, néhány általáno­sabb „vonal” kirajzolását nem mellőzve, persze.

*

Kassák szigorú, de nagyjából a hagyományos formák innenén-túlján az. Berda egy­értelműen a kívülrekesztettek nemes poézisét adja vulgár- vagy dicsformában. És így tovább. Szabó Lőrinc (hogy felszínes tipologizálásokba ne vesszünk – József Attila, Illyés Gyula etc.) nagyjából a zárt formákat tartva (rímtelen, csaknem – szabadversei jószerén bensőjükből erősítik kivétellel a szabályt), sőt, valami rideg, kántálós dalla­mossággal boncolja a világot (és önmagát e világ-viszonyban), és sem a kántálás, sem a dallamosság nem gátja nála sosem a végső szentenciák kimondásának, megfordítva pedig: ezeknek erejét a külforma (a poétai lendületesség-érzület) nem gyengíti. Min­denkor verseinek épp adott erejéből vagy lanyhábbságától függ a megfogalmazott ítélet (levezetés stb.) érvénye, hatása.

Tehát ez a költészet – az általa vizsgált három könyvben sic! – ritmikus­lét­állag­bonc­torna. Felbontva: a létezés milyenségének tornagyakorlatos, imamalmos bonco­lása. Megkockáztatnánk: a létezés (adott) formáinak egyik fonákra-futása az, hogy nem csupán „dadog” (József Attila) az Egész, de lejt is, méghozzá ridegen, közönséges el­érzékenyülésekkel, furvulásokkal, a csúnyát kiemelő, a szépet felmagasztaló éles fény­ben. Nem a részvét az éles fény itt, mint ahogy Kosztolányi mondja (egy korábbi nemzedék tagjaként még, megfigyelhetően – s nem is oly különös ez – általánosabb a szava, mint Szabó Lőrincé; ezek a ciklikusságok rendre ismétlődnek a költészettörté­netben, illetve ily szempontok szerint alakulnak alkalmasint se többre, se kevesebbre nem értékelhető költészethistóriai ciklusok; mindig a megfelelő belső mutációval, lásd Kosztolányiék-Babitsék mellett Füst, Kassák; Szabó Lőrinc után Kálnoky, Jékely, majd Pilinszky, Nemes Nagy etc.; és nagy rendhagyóságok is vannak: például József Attila), Szabó Lőrinc kemény megvilágításain csak a megenyhülő „benső” változtat, íme, a te-meg-én állapot így vált át különbéke-igénybe, hogy az ünnep kiharcolható lehessen. Mármost ez önmagában is mond valamit: a materiális világ fia az anyag ma­ximumát akarja: a harmóniát. Az önmaga által – végsőkig? – feltárt diszharmóniában.

Kedvünk volna a RÉGEN ÉS MOST kötet egyik versét (hiszen 1927-es a Munka­nélküli a Dunaparton) előrevenni. S miért ne; tegyük. A – versen belüli idézőjellel „»Fölösleges vagy!« – A semmittevés/kézenfog és / mint gyermekét a megőrült anya, / vonszol a városban. Utcák sora // forog köröttem; az üres idő / csobogva nő/fölém, s én benne lézengek, ahogy / hulla lézeng a víz alatt. / Ragyog // a délelőtt, kisér a Dunapart…” Stb. Vizsgálódásainknak mindig szempontja lesz, persze, a tar­talmi ak­tua­­li­tás mellett a költői erő; ez itt igen jelentős. A nyitó felkiáltásra József Attila fe­gyel­mezettség-felszólítása „rímel” majd; a vers építkezése, lebonyolítása, a „labirin­tus-fo­nal” (Szabó Lőrinc a világot gazdag prizmaszemű látásával mindig sok-sok történés együttesének érzékeli-mutatja) – sokkal tömörebb, mint egy-egy részle­tezve kibontott kávéházi mikrotörténet (Gyanútlan perc, például, versünk tőszomszéd­ságá­ban), és ha nem is olyan erős a végkifejlet (nem idézzük), a vers egésze célratartottabb, mint a költőre jellemző gyakori kollokvialitás (nem értékítélet a ré­szünkről!) sok terméke. A Gépek verse tolul elő még: a gyár, a mozdony, a kazán, a szén-vas-és-olaj világát isten­fénybe, óriásperspektívába helyezi, tömérdek rossz szava lehetne – a „ki­zsákmányo­lók” ellen, a „dolgozók” javára; apja révén ismeri a tárgyat –, nincs ilyen szava, holott itt is tő-közelben áll a Kegyetlen út, melyben, igaz, csak élet­mozzanatot, látszólag világsemlegeset ábrázol – juttat ugyanakkor világbírálatig, lá­zadó vallomásig („És ez segít, az állat, ez segít most,/a testi gép…/Még! Nem bírom. De! Jöjjön bármi: jobb lesz…”)Csak mellesleg jegyzem meg, mennyire áthallatszódik háború utáni lí­ránkba is (Nemes Nagy Ágnes etc.) egy-egy Szabó Lőrinc-hang: „a testi gép” – „a csont­szilánk”, ráadásul „a testi kín”-ra, N.N.Á.-nál. Ám ami itt a lényeg: minden malícia nélkül jelez­zük, hogy Szabó Lőrinc a gép szemlélése során (sőt, ezzel) is az ünnepért harcol, azaz ünnepel.

Persze, itt sem felejti, nyomelemként mintegy matériájába keveri (Ima a gyermeke­kért): „Az ember gonosz, benne nem bizom.) De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.” És a Társadalom-versben:”Mintha egy gonosz mese volna, / valami új, modern pokol, / ahol szenny s bűz száll, fortyog, öklend / a felhőkből, a föld alól…” És nagyon-nagyon témánkhoz kapcsolódva: „veszett rágalmak és dühök közt/úgy járok-kelek közte­tek, / felebarátaim, úgy élem, / álmodom az életemet…” (Még 1939-ből!)

S ezzel hagyjuk is az előrevetítést; a RÉGEN ÉS MOST verseinek sora, ismételjük, igen esedékessé tett egy olyan költészeti föllendülést, mint a TÜCSÖKZENE.

A TE MEG A VILÁG második verse, a Célok és hasznok között még ezt mondja (épp ezt? nem, ez a fő szólam, ennek ellenében próbál megannyiszor harc indulni az ünnepért, győzni a benső egészség, persze – Ti ti tó –, csak „ha tudsz” alapon, ám ha eleve a sötét nézet dominál, az a „hazudsz”…): „Forgunk, mint műhelyben a gé­pek,/…kapunk,/ s jön végül, bármibe fogunk,/jön a revolver, Duna méreg.” És béke­időn is „háború járja”. A szépség és az igazság „henye kéj” csak, és – az egyik kiemel­kedően legkeményebb fogalmazás a részéről – „örüljön, aki él, hogy él:/ ez itt célok s hasznok világa.” Szabó Lőrinc aktualitása, íme. S talán a versformát – magát a szigo­rúbb, bár lejtő-lengő formásságot – az határozza meg, hívja elő, hogy még nem oly­annyira, nem ilyennyire specializálódott, tömegtársadalmasodott világ. Kiváltotta (az a világállapot) a háború ténylegesét, de a háború odázta el egyben az alacsony szellemi értékjegyű globalizációt, az egyenlősdi torz-amorfját, melynek egészséges egyszerűség is lehet(ett volna) a neve.

Természetesen „örök” kérdések ezek: a megélhetés kényszere; jó, hát attól függ, a nagy személyi(ségi) áldozatok révén aztán mely színvonalon van az, hogy „ami va­gyunk,/munkálására csak agyunk/és időnk roncsai maradnak”. Majd elég sokszor következik az utalás a „pénz” mindenhatóságára, és némi pénz birtokában elkövetkez­het, de csak így, az „ünnepharc”. Szabó Lőrinc azonban, ahogy tovább olvastam e köteteket s láttam, hogyan jön tao és Dsuang-Dszi („Kelet”), már itt megvillant valami félig-hit, félig-ábránd többletet, lehetségeset: „… ha… mint isteni/fölösleg, maradt va­lami/benned, mialatt tönkrementél…” Igen, akkor kezdődhet csak „a többi”, vagyis a több, akkor kezdődhetsz „te magad”, és akkor…? Mi van akkor? „…már minden moz­dulat/és vágy és tett emberfölötti”. Ilyen a szabadidős cselekvés, ilyen a heroizmus, ilyen a hóbort, a muszájherkulesség, ilyesmi minden átlagon-kívüli, rendhagyó, „devi­áns”, ilyen az igazi „magashegymászás”.

A Materializmus, a nevezetes nagyvers az iménti „keletiség” szent ösztönösségéből indul ki: az utcán, és „mindenütt” azt látja a költő (a városlakó, a kapitalizmus polgár­embere), hogy „mindenütt új istenek lelke vedlik”. Később, a Tücsökzenében ott a vedlés, mint emberre is alkalmazott alap-átalakulás folyamat-fogalom. Mindenütt éle­teket taposunk szét, pusztítjuk az anyagot, mely pedig értünk „robotol”. (Később az egérfogó-vers, a szentjárosbogár-vers, egyikük sem tartozik vizsgálódásunk kréta­körébe) erről szépségesen, tragikusan, mélyen bölcs, kényszerű rezignációval szól.

Miután az anyagot magasztalja – „valami szép”, „ünnep”? – kosztolányis fordulattal tér át a nagy felvezetőre, az utolsó teljes versszakra: „Barátaim, hogy tudjak hinni másban,/mint az anyagban…” És mintha az ember teljes-cselekvését vetítené ki, tulaj­donjog-átadólag az anyagra, mely az ember része (Szabó Lőrinc szerint itt érdemi egé­sze!, jóság, valóság), hogy azt mondja: „alázatosan s türelmesen” dolgozik értünk, ugye, az anyag, de emberközpontúbbá is teszi, a nagy, közismert, egysoros csattanó-szakasszal: „mért dolgozik a test a lélekért?”

Persze, van Halálfélelem, megaláztatása annak, hogy ismeretlen és idegen cél felé vi­szi az embert, sorsát „valami”, s mi lenne ez, ha nem az anyag? Vagy nagyobb rende­lésről lehet szó, ilyesmiről is szó lehet? Milyen különös belső harckifejezés ez, egy sokprizmás nézés- és arckifejezés! Szabó Lőrinc joggal mondja egyebütt! –, hogy ő mintegy magányos istene a dolgoknak, önmagának (és sok vonatkozásának), e világgal-harcbanálló (de békülni akaró!) világnak, önnön sokszerűségének, hát persze, hogy akkor ott van benne ez a küzdelem, ott a dolgok („Te és a világ”) önellentmondásos sokfélesége. A testet siratja (Testem), hogy „mindezért/oly rútul meg fogsz bűnhődni a végén”. Furcsa is (nekem) egy kicsit ez a szemlélet. A test esendőségének önszeretge­tése, hiszen ő maga azért igenis ez a test; vagy netán az igazi József Attila-i lázadás helyett egy ilyen kisebb (bár mentőleg világmindenibbre tárt, oda vetített) ellene-sze­gülés, ellenálló harc indukálása! De a Gyanakvás még tovább fokozza a dolgok rejtel­mességét: tamási hitetlenséggel kéri, ne zavarja őt, a mindenre gyanakvót, öröm se, semmi látomás. A „saját ujjamra is gyanakszom” kifejezés nem dicsőíti éppenséggel azt a lehetőséget, hogy a testben feltétlenül bízni lehetne, a testért szenvedve (kinek? a lé­leknek?) bűntudatot kellene érezni ráadásul. „…kedv …s a többi odakint”, írja az ün­nepharcos, „oly idegen nekem ma, mint/ egy mesterséges tévedés”. A világ hatása? Így meg-megdobja, útjából kitéríti a homogén gondolkodást, nem hagyja végered­ményre jutni? Több verset egymás-mellé-olvasva nagyon ez az, ami kitetszik.

Harminc éves a költő.

Az idő „beteggé gyógyította”, a reményeknek azt mondja, „tűnjetek”; s ez nem vi­lágfájdalom. Egyetlenegy vagy, versszakok hosszú során át kiáltja ezt – mintha önmagát gyötörné, máig bennünket provokálna. „Mi nékem a világ nélküled?” De ezt nem Berkeley püspök szubjektív idealizmusával mondja ez a vérmaterialista; akkor pedig? Igen, a világ, mint szellem mágnesébe csempészett vasdarab, kitéríti a hajót. Miféle hajót? Az elképzelt, eszmeiesített-eszményített lélekét? Mely külön-útján? Mikor az anyag robotol érte, tehát a hajó is az anyag?

Különös, hogy olyan csaknem-remekművei (bizonyos részleteiben hibátlan re­mekművei!), mint Az Egy álmai, például, elevennek tudják megtartani a majdnem végig-zihált tételek sorát, magát a teoretizmust, a pontokba-szedést, a tézis-„lét­re­gényt”. Sőt, a kinagyított állapothatározó-képet. Mely mintha Vörösmarty remény­te­lenségét visszhangozná; ám nézzük meg, hogyan?

„Mert te ilyen vagy s ők olyanok / és neki az érdeke más / s az igazság idegálla­pot / vagy megfogalmazás/s mert kint nem tetszik semmi / s mert győzni nem lehet a tömegen…” Íme. S tovább: „…s ami szabály, mint nélkülem / született: / ideje volna végre már / megszökni közületek.”

Ez egészen egyértelmű beszéd. Mit várjon tovább, jövőt reméljen, ott, ahol min­denkinek igaza van, aki-ami él? Valami arisztokratizmus vágya nyilvánul meg az anyaghívőben – A rossz társadalom – ez a fajtájú rossz épp – az álláspontok belső ku­szálódásához vezet, ha nem „Lóciról” stb., „Dsuan-Dszi”-ről és taóról etc. van szó. És ez a társadalmi állapot (a pénz!) mindig visszakanyarítja magához az alanyt. „Ketten vagyunk”, szűri le véglegesen, „én és a világ, / ketrecben a rab, / mint neki ő, magam­nak én / vagyok a fontosabb.” Némely versének összevetése nyomán mintha ez csak szélső­séges pozíció lenne – az iméntiek alapján azt mondhatjuk, sajnos. A kiút? „Ten­gerbe, magunkba, vissza! Csak / ott lehetünk szabadok…” Amíg lehet, az „Egy” álmait kell álmodnunk. Amíg lehetett, tettük – amennyiben lehet, tesszük; ez a képlet, az az ön­megítélés mindig. A „miénk”, „tiéd” s így tovább: akikre alanyian vonatkozik ez a felfogás, a Szabó Lőrincé (történetesen e versekben).

A Menekülni ugyanerre változat. „…véres zsebelés a világ/egyik fele és a má­sik / vértelen hiúság.” A tanulság? Élj a számodra még adódó véletlenekkel. A törvény­szerűség – rossz. Légy bolond (erről már szóltunk), de „tudd, hogy miért”. A szellemi célelvűség mégsem adja fel?

A Politika vége: „a jövő / azé lesz, aki bestiább…” S az üldöző „nem mond le rólad”.

A Tao Te King ugyanakkor reménytelennek nevezi, azt, aki-ami „csak egy”. Más vi­lágban, más térben mozog. Ellenjáték? a „Te meg a világ” együttesének meghaladása az Egyben?

A Körúti éjszaka félig-szerelmes versszakaiban ott áll: hogy „nehéz vagyok és fáradt nagyon”, hogy „mindenütt a pénzt látom”. A korai kapitalizmus munkás-nyomorához hasonlítja a tengődők életét. És mintha minden emberben (később Pilinszky ezt koz­mikusabban mondja el, zárt formában főleg a korai versek által, az alvilági szörnyek­ről, akik benne élnek, akik gyilkolnak, tépnek, rabolnak, akik elevenen felfalják őt) ott lennének ezek; a szenny-rétegek s lakóik, a szerencsétlenek, a kárhozottak. Lásd: a munkanélküli, az idő, a céltalanság, mely vízi hullaként teng-leng. Később, például Nemes Nagynál, megleljük ezt a hangot (a háború után, a háború alatt), ez története­sen Szabó Lőrinc: „Nélkülözések, munka s a halál / nagy tényei közt s a félelem/go­nosz útján emeld magasra már / becsületes lámpádat, értelem!” Volna-e értelme kö­ve­te­lés-remény jegyében ilyet leírni; ma? (N. N. Á. még úgy érezhette…)

A szerelmes verseket jószerén egy szálig, de még a kivételes remekművet, a ma is érvényes Semmiért Egészen-t is csak leszűkített tárgyunk parancsára nem elemezzük. Nem vitás azonban, hogy nem egy nagystílű abszolút-monarcha-szellemű „uralkodó” beszél itt szerelmesével, hanem a pénz robotos rabja, aki közben jeles „férfiszellem”. (Idézet nem Szabó Lőrinctől.)

A homlokodtól fölfelé, hasonló témában, jól rávilágít az iméntiekre (a szomszédos vers mindjárt). „Minden ellenség, ami él, / és csak mint prédáját szeret, / mind csak győzelmének örül, / annak soha, hogy segített.” Ennél világosabb társadalmi manifesz­tum (a magánviszonyokban) nem kell.

A Börtönök szerint vannak (voltak?) „más napok, más rend, más egek”. Mellőzzük a vulgáris hasonlítgatásokat a korok közt. Hadd idézzük csak, inkább: „gépész vagyok, aki saját / szerkezetének börtönében / vakon tesz-vesz, és a sötétben / egyszer majd el­rontja magát”. Az „egyszer majd” ugyanúgy alapmotívuma Szabó Lőrinc életfelfogásá­nak (létszemléletének: de nála köznapiak e fogalmak), mint a – nemsokára látni fogjuk – megannyi gyors változás kényszerű tudata, versbéli előidézése.

A halálról írva is ott a taposómalmi fogalmak sora: „Kezem, lábam és agyam / mint az élet büntetése / üti-sebzi nyugtalan / út és cél és munka kése.” A világ őrlő szerke­zete érzéketlenül teszi tönkre azt, aki-ami Egy; és nem hagyja meg semmi tiszta részét, semmi részének tiszta tudatát se.

Még ebből a kötetből: „Sír bennünk az igaz szív / s éppúgy sír a komisz; / kár, hogy túlsokat ártunk, / fölöslegesen is…” Mindig gyengébb kicsit az eredmény, ahol nem kíméletlen a retorika mögöttese! De a kifejtett lényeg kedvéért érdemes idézni ezt, a Kár című verset még ennyiben: „Pénz, hiúság, becsület: mind/szánalmas csatatér, / s csá­bít a szó, hogy a lélek/nyugalma többet ér”. Tao? De a dolog gyanús. S valóban: „Csá­bít a szó, de a béke/ahogy jön, megy is a perccel…”

Mi lesz itt a különbéke értelme, lényege, sikere?

*

A KÜLÖNBÉKE (1936) első jelentős verse számunkra itt a Fölkelni. Nagyon köz­helyszerű gondolatsorokon kattog végig: húzza vissza az ágy, az édes, puha éj­szaka… De akkor hirtelen ez jön: „egyszer már csupa kényelemből/meg kéne ölnöm maga­mat”. Talán közérthető, nem éppen hamleti gondolat. Hanem a pénzközpontú, ta­posó­malmi élet „magasröptű” szellemi velejárja. Egy még további megaláztatás.

A Gyomrok nevezetes kezdése („Ettem. Tíz deka disznósajtot”) vaslogikával részle­tezi témáját, a mindennapi élet belső darálóját, nem az ünnepért, hanem a kis-étvágy szerinti „tovább” netovábbjáért. Pilinszky messzebb jut e tárgyban megint csak, de itt nem is Pilinszky tárgyáról van szó maradéktalanul: „Ettem…/rendben vagyunk mind a ketten, / s egy kicsit rendben a világ.” Gyomrát táplálta ő, most gyomra emészti – kis túlzással őt, működik a gép, a szerkezet, nem rontotta el (ő), és ismerjük a világ­rendbenlevésnek ezeket a minimumait. Ha ezek a maximumok is…?

Komédia című verse ugyanerről szól, csak nem táplálkozástanilag. Íme: „Add meg… mondtam magamnak, / …ami az ördögé, / s amit megmenthetsz, azzal indulj / igazi céljaid felé!” Természetes, hogy kimerevítve nézzük csak a textust, s nem erkölcsi felháborodásra ragadtatjuk magunkat, hogy „ezt teszi hát velünk a világ”: de ezt teszi, ez a felezés, feleződés történik, és ki tudja, mennyi a bennünk lévő „jobbnak” a felezési ideje. (Ez utóbbi a dolgozatíró magánfejtegetése.) Butaság lenne, mondja Szabó Lőrinc, ha kis csetepatékban múlnánk el; és ez kétségtelenül igaz. Ha nem is épp a „tao” állás­pontja. De a „tao” néma…

Persze, az erdőt járva – az emberek elől menekülve – azt érzi: „most lassan kilop magamból / e füttyös, tiszta túlvilág”. Alaposan előkészíti – rigókkal, sárgarigókkal s így tovább – a Tücsök… nagy „panteista” képeit, életérzéseit. Ahol reálisan fennköltté is válik. Mert ez a taposómalmi élethez képest fennköltségnek tekinthető érzetvilág ott már – a megélt legtöbb. A vállalható, a lélekre rótt „elemként” ízig elfogadható. Mert ténylegesen nincs más. „…de egyszer ott felejtesz valahol”, írja majd az álomról.

A Monológ a sötétben reflektál korábbi műveire: „egyre tökéletesebbek / a sátán mű­­remekei”, s borzasztja szemét ez „az egyetemes háború”. Apollinaire szemét mindez még csak mint jövendő rémítette. Az idő haladása…

Küszködünk a világban, írja; és közben a romlás végzi művét bennünk. Azért kü­lön is érdekes – fontos! – ismernünk a „hedonista” Szabó Lőrincet, az élet elemi örö­meire vágyó embert (költőt) stb., mert így jobban előtűnik: valami kibillentheti (ezt a lényt, ez az alaptartást-állapot). „A világ”. A küszködés. Mert a természeti romlást, azt hiszem, elfogadná. Méltó külső életfeltételekkel. Ám ahogy ez, a méltatlan élet „üríti ki”, koptatja el – azzal szembeszegezni nem tud mást, e „hogyannal” tehát, mint hogy más csak a pihenésre vágyik, „pár kolduson segíteni, // és befordulni a sötétbe…” Szép Ernő elalvás-verse ötlik fel, még a század tízes éveiből. De jó nem látni a szememnek… nem tudni a fejemnek… nem fájni a szívemnek. Befordulni, elaludni, oszt többé nem is kell soha élni. Ám az elalvás boldogságát is könnyekkel, kínokkal kell megtanulni és kiérdemelni. Szabó Lőrinc másképp intézi a dolgot. Az elalvás ténye felől nincsenek kétségei, ám ő nem részvéttel nézi magát, nem úgy kettőzi meg, hogy akkor az egyik fele: „szegény barátom”, hanem mintha egy külső óriás szem nézné őt, s ő azt gondolja magáról: ez talán nem is ember. És a rideg szem is – ő maga, persze.

„Majd holnap meglátjuk, mi lesz”. Máig érvényes hang, s költészetünkben vissza is tér. (A Megoldás c. versre gondolunk, onnét a záró sor, az idézet.) Az Igazság? már a címben megkapja a kérdőjelet. Egy olyan világban él költőnk, ahol senki sem tudja meg a másikáról soha az igazat. Menteni kell, mondja a szomszédos vers címe, Ami menthető. De meddig? És kinek?

A „megváltást” – egy igazából ellenséges, de legalább is költőnk ellenére való világ­ban – majd a Tücsök… fogja meghozni. Ahol az élet: visszapillantva látszik. Ahol a makacs monotonság – menekvés. Nem az élveboncolás megannyi önemésztő trükkje, kettőssége-felessége, cinkossága és reménytelensége.

A Vihar után jellegzetes gyors váltásának egyik felén, persze, ott van az, hogy „imént még csupa düh voltam, / hangos harag és bosszúvágy…” Szíve legföljebb egy-egy percet, pillanatot őrizhet, „melyre vissza / gondolni mindig jólesik”. Azért nem lapos egy-egy ilyen megállapítás, mert egy ilyen világban még a közhelyszerű örömök is nagyszerűek. Fájdalom.

Jellemzőbb a kis rettegés, mindegyre, újra: „hogy jön a hétfő/ s a gond megint, hogy lesz-e pénz.” (Vasárnap)

A Különbéke, a kötetcímadó vers, leltárt készít a világról. Azt hitte, lehet rajta (e vi­lágon) segíteni. S ha tudta volna, „hogy az élet / milyen mocsok…” Láthatja, becsap­ják. Nem ezt hitte fiatalon. Rászedik itt a baleket. „S… a balek azért balek, mert / mást nem tehet…” Jeles kitétel itt még: „Ha tudtam volna régen, amit / ma már tudok… // való­szí­nű­leg felkötöttem / volna magam.”

Elemezni fölösleges, vajon az értelmiségi ember (vagy inkább: a művészember, aki közben zsurnaliszta is, például sportújságíró, nem is akármilyen, amatőr etc.) olyan alacsony jövedelmet élvezett volna, hogy efféle komor gondolatok hányják-vetik egyre; vagy erkölcsi érzéke sodorta mindig újabb felháborodásba. A költészeti igazság­ról van itt szó – ám ezt a gyakorlati élet kérdéseire, főként Szabó Lőrinc e korszakának sajátosan mai aktualitására vonatkoztattuk (vissza).

Aztán: „ha van is, kézen-közön elvész / az ideál…” S egyetértést nem hozhat mást, csak a halál. És minden dolog „apja”; a háború. Lepratábor vagy harctér, kétféle re­ménytelenség, ez az összkép. Azért ez sokkal bonyolultabb (lehetett akkor is). Amiért szinte ámulunk a nagy hasadtságon, ami sok-sok más vers „fényében” látszik (német­országi csavargások, a gyerekek dolgai, erdők-mezők, hajnali kertek), ez: hogy ilyen kattogóan megfellebbezhetetlen „elméletiséggel” tézisesen mondja ki sötétenlátásának megannyi tényét Szabó Lőrinc. Mintha ezek a dolgok csak így volnának. Nem érződ­nek külön (különös) pokoljárásoknak e költemények, és József Attilánál, például kö­vetkezetes is marad az összkép. Ha sötét, sötét. A szerelemben rendhagyóan villognak szépséges világ-képek: bokrokról, melyek égi világok, illetve fordítva. Szabó Lőrinc ennyi engedményt tesz ilyen költeményeiben (amilyen a Különbéke): becsülni tud min­den jó pillanatot, s „ezért van, hogy a háborúban/verset írok.” A háborún az élet hét­köznapjait érti természetesen.

De hogy meg ne hazudtolja önmagát, szép – csak talán e versben inkább (közked­velt mai szóval élve) a retorika szellemében hiteles – befejezéssel kanyarodik vissza füttyök és gyerekek kisvilágához.

*

Ennyiben nagyjából elfogadható a KÜLÖNBÉKE (illetve a benne sokfelől közelí­tett „különbéke”, magánjellegű, kényszerű megbékélés, végső soron győztes „életegész­ség” etc.) sugallata. Hát persze, ne tudnánk ezt ma is? Van, amiről hallani sem akarunk – ám elemzéseink tárgyává teszünk olyan dolgokat, melyek puszta véletlen, beidegző­dés (lásd: Az Egy álmai, arról, hogy mi az igazság, mi az egyéni felfogás, a pillanatnyi világszemlélet, mi az, amit helyesnek vélünk, észlelünk, érzékelünk önvédelmi me­cha­nizmusaink jegyében), jórészt önkényünk folytán nem ártalmasak így mégsem… te­hát következetlenség, észrevett vagy észre sem vett kuszaság, kedélyhullámzás (a rosszabb fajtából) etc. kíséri, sőt, teszi ki közemberi átlagéletünket a pénz társadalmá­ban. Az Ibisz vers a HARC AZ ÜNNEPÉRT (1938) elején-valahol erről is szól: „A zűrzavar­ban / már minden szó bizonytalan…” Még a dadogásnak is „mindig más-más értelme van”. Az Én és ti, többiek leszögezi: az Egy kínjait nem értheti más, csak ő maga. Hiába bármi társas viszony akármi viszontagságokban is! S mégis: akinek csak köze van hozzá, kérdi mindazokat, feleljenek. Az alapvető kérdés(ek)ben. Barát, fele­ség, gyer­mek, szerető. Ez az igazi ünnepharc, küzdelem az ellen is, hogy „magányos lelkünk… ős-sötét / burkát soha más föl nem nyitja tárja, / mint a halálon s testen-túli vég / romboló és rejtelmes kémiája…”

A Harc az ünnepért, a címadó vers – emelkedett hangulatban, áhitatok közt mutatja a költőt. Igaz, hogy itt is előjön ilyesmi: „szívom/a levegő képzelt pénz-tőgyeit”. De felrója magának azt is, hogy vak volt soká, elbódította a (képzelt) zűrzavar is. Nem, az embersorsot sírva bár, de lelkes lélekkel kell fogadni. Az 1928-as versben (számomra kevéssé meggyőzően) azzal zárja Szabó Lőrinc a nemes hitvallást és fohászt (önmagá­ban ez ellen semmi kifogásom nem, lenne, csak…): „ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep”. Mármint isten két kezéről van szó. Igaz lehet, olykor így is tűnik fel – ám az elemzett világról nem éppen adekvát közle­mény.

Egymás urai s rabjai vagyunk, írja másutt ismét (Éjszaka a vonaton); a Gyengeség be­vezetőjében úgy indul a baj, hogy „csak egy kicsit” is „becsületes” volt, máris elárulták, máris ember és ember közti végtelen szakadékokra láthatott. A Werthert fordítva és mindig című vers visszatér oda, hogy „nehéz, de rettenetes élni! / Pénz, erő, hit, min­den ingovány…” És ha lelkesedik is olykor nemzetien és világméretekben, az Eszmék a „szép Ideák”-ról már csak azt mondhatja: agyunk gyártmányai, „gaz csillagok, vakság tündérei!”

Nem szánok látványos befejezést dolgozatomnak. Már az a kérdés is elhangzott: megkérdőjelezhető, szervezetszerű (és nem természeti) állagában rosszabb volt-e (alig­ha volt, ám egy világháborút hozott) „a világ”? Kérdések következhetnének: an­nak a közegnek, melyet Szabó Lőrinc közvetlenül élhetett meg (kényszeréül, üdvéül, vad kavarcként), immár harmadik (durván: az 1867 utáni, az 1920-at követő, kis köz­játék, a háborút követő pár leszámítható évet semmiben sem idézve, mai) tőkés-és-pol­gárrendesedése (kapitalizálódása), mi szerepe van tehát e közegnek, hogy költőnk lírá­ját aktuálisabbnak vagy kevésbé aktuálisnak tartjuk (közel 60–70 év távlatából, sőt, messzebbről). Nem túl durva meghatározás-e a „szellemi rabszolga” az olyan lélekre, amilyen Szabó Lőrinc is volt? Hozzá képest Kosztolányi Dezsőnek még közel nagy­polgári létforma jutott? Karinthy Frigyesnek, Szép Ernőnek meg… Babitsnak… ne folytassuk, nem érthetünk hozzá, hát hozzá se érjünk. S mert „szóra” elolvastuk az életműnek ezt a részét, közel járunk hozzá: el kellene fogadnunk, hogy a napi robot és reménytelenség és megalázottság nem okvetlenül vezérszólama Szabó Lőrinc lírájának itt sem. Mégis: mellőzhetetlen. Aligha az örök természet szeretete, aligha az, hogy így a szépre, a jóra, a lepke álom-újjászületésének figyelembevételére bíztató Szabó Lőrinc volna oly aktuális nekünk ma; s az aktualitást szó szerint értjük, időben különös sugal­latúnak, érvényűnek; nem mint – ismételjük – Pilinszky lírájának efféle „lázadóbb” felét örökjegyűnek. Nem, a dolgozat alapszempontját már az anyag ismeretében hatá­roztuk meg. Persze, ahogy Shakespeare-ről stb. leszögezték már: darabjait akár zsar­nokok sem hallották csatakürtnek. (És miféle csata létezhet ma még? Ünnepharc akár?) Így nyilvánvaló, hogy Szabó Lőrinc lázadóbb lírája – az önemésztés megannyi hangjával – saját korában talán az egyén, a művész vakmerőségének tűnt fel (nem állít­hatom, nem tudom, kutatás tárgya lenne, ha egyáltalán kikutatható), ma pedig valame­lyest a meghümmöghető érdekesség erejével hat. Hogy ez ne így legyen mégsem, vizs­gáltuk valamelyest, ezért.

(Megjelent a Tiszatáj 2000. áprilisi számában)