ILYENEK VOLTUNK
A hittanórák hangulata tele volt humorral, jókedvvel. Füzetünkbe szépen gyűltek az evangéliumi történetek vázlatai. Életreszóló alap volt ez mindannyiunknak. Sok bibliai történetre ma is úgy gondolok vissza, mint amit ott hallottam először és aztán végigkísér egy életen át.
Bizony gyakran rá kellett szólni a vidáman nyüzsgő gyermekhadra, merthogy akkoriban még több gyermek volt mint autó, a mi kis falunkban. A tiszteletes úr váltakozva, hol szigorúan fogta a gyeplőt, hol pedig humorral ragadta meg a figyelmünket.
Akkoriban nem volt képernyő, sem kivetítő, sem más jelenkori kütyü, amiben sokan hisznek manapság, mégis megragadtak bennünket ezek a Jézus-történetek, az Újszövetség semmi máshoz sem hasonlítható világa. A vidám gyermeksereg örült egymás társaságának és lelkesedett a nevetésre nyíló szájú papjáért.
Nyáridőben a templom, télen a lelkészi hivatal volt a helyszín. A kicsi, takaros úrházában otthonosan mozogtunk, templomos idők voltak azok. Könyörgés és győzködés nélkül is ott voltunk vasárnaponként is.
Télidőben a hivatalban mondtuk fel a kátét. Egyetlen titka volt ennek: meg kellett tanulni. És tudtuk is. Olyan idők voltak azok, amikor mindez magától értetődött. Nagyon büszke voltam egyszer, a tiszteletes úr valamilyen általános műveltségi témában az egyik közel-keleti uralkodó nevére kérdezett rá. Történetesen tudtam, valamiért én a Híradót is végignéztem gyerekfejjel. Az viszont érdekes, hogy felnőttként már nem teszem. Szóval mondtam, hogy II. Hasszán, vagy valami ilyesmi, mire a tiszteletes úr tágranyílt szemmel felpattant ültő helyéből, mint akit bogár csípett meg és ünnepélyesen kezet nyújtott. Legalább estig nem mostam kezet.
Egy családlátogatás alkalmával otthonunkban megnézte kis könyvtáram. Összecsapta két kezét, gratulált hozzá és rögtön rá is tért a lényegre: te gyerek, nem akarsz te pap lenni? Azonban engem a buszvezetés akkoriban valamiért jobban vonzott, valósággal lelkesedtem az egyik sofőr nagybácsi munkájáért, ezért gondolkodás nélkül annyit mondtam: nem.
Később már a parókia könyvtárába is bebocsájtást nyertem. A bőség özönében jó félórát izzadtam, míg végre leemeltem Móricz Zsigmond Betyár című könyvét.
A tiszteletes úr néha végigsuhant a falun, rádőlve versenykerékpárja kormányára, máskor meg sportos Oltcitját bámultuk meg. Ez aztán a kocsi, gondoltuk és nyeltünk egy nagyot, és titokban arra gondoltunk, hátha egyszer nekünk is lesz egy ilyen gyors és elegáns autónk. Közben persze az Oltcitok is mentek a sunyiba, a mi gyerekkorunkkal együtt.
Na jó, időnként azért belefeledkeztünk egy-egy istentiszteleten a krémszínű régi padok bámulásába, sőt Uram bocsá’, farigcsálásába vagy pedig egymással próbáltunk vicces eszmecseréket folytatni a tegnap esti filmről. Ilyenkor a tiszteletes úr megállt a szószéki beszéde közepén és több másodperces néma szúrós tekintettel szuggerált minket csendre. Ez szavak nélkül is hatott. Kigyúlt arccal elcsendesedtünk. Egy jó ideig.
Konfirmáció után is maradtunk templom- és igeközelben. Éreztük is talán, kegyelmi idők ezek, élni kell velük és belőlük, mert később talán más lesz minden. Szegényesebb és már nem lesz minden olyan egyértelmű és könnyen megélhető. És valóban más lett minden. A változó idő valóban minket, templomos hűségünket igazolta.
Fábián Tibor
