Petr Hruška: Háromszor a szólásszabadságról

SZABADSÁG / SLOBODA / HÜRRIYET / SWOBODA / FREEDOM / SVOBODA / LIBERTATE / СЛОБОДА A PesText SZABADSÁG szövegei az International Visegrad Fund támogatásával születtek meg a 2019-es PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére. Petr Hruška (1964) cseh költő, forgatókönyvíró. Kötete magyarul: Mondom neked (2016).

„Már egy órája egy akkora faszságról dumálunk, mint egy jelentéktelen zenekar rasszista dalai! Pedig az alantassága olyan nyilvánvaló, hogy egy szót se kellene róla ejtenünk. Mégis itt ülünk és ezen a hülyeségen pörgünk. Közben még talán humanistáknak, entellektüelleknek is képzeljük magunkat, akik éppen az emberi jellemtelenség és a gyűlölet ellen harcolnak. Ami egyáltalán nem igaz, mert ezeket a szarságokat a legjobb egyszerűen hagyni beesni az asztal alá, hogy elfolyjanak a csatornán…” A diákklubban ülök nem messze attól az asztaltól, ahol egy csapat fiatal egy rasszista irányultságú cseh zenekar témájának csapdájában találja magát.

„Csakhogy az nem megy, hogy ne beszéljünk róla”, folytatja hevesen a srác, aki az imént felhúzta magát. „Én nem tudom, miféle akarat kényszerít erre minket… Engem is. Úgyhogy rázzuk itt a fejünket, röhögünk és felbasszuk magunkat, és nem megy ki az egész a fejünkből. Aztán szörnyen másnaposak vagyunk attól, hogy megint belecsúsztunk valami totális faszságba, hagytunk, hogy lerántson, és ahelyett, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amikről mi magunk akarunk, amik érdekelnek minket, hagyjuk magunkat belekényszeríteni egy olyan szánalmas témába, mint ez a primitív Ortel. De ki által? Ki által hagytuk magunkat belekényszeríteni? A tévé? A fészbúk? Rabok vagyunk egy szabad országban.”

Legszívesebben vennék neki egy sört, és hallgatnám tovább e miatt az őszinte küzdelem miatt, amiben éppen feltartózhatatlanul jut el addig, hogy kétségbe vonja az úgynevezett „társadalmi diskurzust”, a beszéd feletti hatalmunkat és a kommunikáció szabad terének feltételeit. De nem vehettem neki egy sört, hogy ne szakítsam meg ezt az autentikus megnyilvánulást, és tovább sem hallgathattam, mert megszólalt a zsebemben a mobilom.

Egy nő hívott az O2-tól. Egy különösen kedvező, új tarifát ajánlott, amit mintha rám és a hívás- és sms-frekvenciámra szabtak volna. Csak az volt a gond, hogy ugyanazzal az ajánlattal hívott, amit ezen a héten már harmadszor akart rámsózni a cég.

„Először nyugodtan utasítottam vissza az ajánlatukat, mert nem előnyös számomra. Másodszor tárgyilagosan, mivel úgy gondoltam, tévedésről van szó, és csak elsiklottak az előző elutasító reakcióm felett. Harmadszor már valamelyest felbaszódtam, amiért folyton ugyanazzal zaklatnak. Mit gondol, mi zajlik most bennem?“

„Igazán sajnálom, elnézését kérem, de én még eddig nem beszéltem önnel. És ez a csomag teljesen ideális lenne önnek, kezdésként megpróbálhatná…“

„Hányszor terveznek még megkörnyékezni? Minden reggel és este fel fognak hívni, amíg túl nem adnak a csomagjukon? Megéri maguknak a kockázatot, hogy végül felcseszem magam és felmondom önöknél a szerződésem? Én nem akarok magukkal beszélni, miért hívogatnak hülyére?” Valószínűleg kezdtem felemelni a hangom. A szomszéd asztalnál elcsendesedtek és füleltek. Aztán bekövetkezett.

„Nem én hívogatom,“ jajdult fel kétségbeesetten az O2-s telefonos kisasszony, aki egyszeriben kiesett a szerepéből. „Az istenért, nem én hívogatom, ne haragudjon rám! A rendszer hívogatja. Én nem tehetek róla… Így van beállítva, úgyhogy valószínűleg hamarosan megint fel fogja hívni valaki. Én nem tehetek róla. Én sem akarok magával beszélni…“ Amikor felemeltem a fejem, már senki sem ült a szomszéd asztalnál.

*

A tévések olyan emberek, akik a tévénél dolgoznak. Éppen kijöttek a lakásunkra, és szerettek volna „néhány felvételt“ készíteni a dokumentumfilmhez a különcökről, akik verseket írnak. Tizenegyen jöttek, kevesebben, azt hiszem, képtelenek bármit is megoldani. Feje tetejére állították a lakást: mi ez a rongy, ami itt lóg, ezt eltesszük innen, próbáljon meg nem dohányozni, nincs magánál kávé… A tizenegyből az egyik azt akarta, hogy kapcsoljam be a tévét, mert megy a foci, a rendezőnek meg végül eszébe jutott, hogy kreatív lesz, és készít egy felvételt a serpenyőről, amiben sül a rántotta. Amikor rájött, hogy nincs otthon tojásunk, arra számítottam, hogy leküldenek a boltba. Végül a tizenegyből az egyik szaladt le, és a felvétel befejezését követően kért egy szelet kenyeret és megette a rántottát.

Meggyőztem őket, hogy inkább menjünk át a helyi parkba. Azt akartam, hogy felvegyék, hogy a hibbant hivatalnokok hagyták az iparvárosban értelmetlenül kivágni a csodálatos park egy részét. Egy helyütt egyfajta szomorú emlékműként ott maradt egy tájidegen nagylevelű csodamogyoró, máig nem tudom, ki könyörögte ki a városházán, hogy legalább ezt hagyják életben. A tévés furgonnal megtett út borzalmas volt: a park alig nyolcszáz méterre van a lakásomtól, mégis kétszer megálltunk, egyszer szalámiért, egyszer innivalóért. A tévések nonstop uzsonnáznak és nonstop dörgedelmesen viccelődnek.

Amikor a helyszínre értünk, belementek, hogy kritizáljam a városházát, de azt akarták, hogy közben másszak fel annak a csodamogyorónak a koronájába… A tévé rettentő mód igényli és képes rá, hogy az embert orángutánná változtassa. Csak az kezdhet el a képernyőn keresztül üzenni valamit.

*

Mindannyian voltunk már így – bármelyik könyvet azonnal megtalálnánk otthon a könyvespolcon, ami csak eszünkbe jut, kivéve azt, amire éppen feltétlenül szükségünk van. Nem és nem akad a kezünkbe, miközben biztosan tudjuk, hogy megvolt, meg azt is, hogy melyik polcon várakozott éveken át, hogy észrevegyük. Én képtelen voltam megtalálni a Koránt annak ellenére, hogy kétségbeesett szükségem volt rá, és arany borítóját szinte láttam lelki szemeim előtt…

Az imént meghallottam egy hírt a rádióban: az afrikai Nairobiban muszlim terroristák éppen elfoglaltak egy üzletközpontot, hogy osztályozzák a világot. A vásárlókat és az elárusítókat egybegyűjtötték. Azokat, akik bizonyítani tudták, hogy Mohamed próféta szavainak követői, később elengedték a szupermarketből. A maradékot haladéktalanul agyonlőtték, a nőket és a gyerekeket is beleszámítva. Hogy a gyilkosok biztosan meg tudják különböztetni az igazakat a nem igazaktól, mindenkinek egy gyorsteszten kellett bizonyítania versismeretét – a Koránból. A szobába menve megálltam, és elképzeltem a helyzetet, ahogy a gyerekek egyenként a rögtönzött szavalóbizottság elé lépnek és minden erejükből igyekeznek találni az emlékezetükben egy verset vagy legalább egy töredéket, egy icipici töredéket. Az emberiség történetében talán még sosem függött ennyi a versektől, mint ebben a kenyai üzletközpontban. Talán a ghánai költő, Kofi Awoonor is rádöbbent, akit meghívtak Nairobiba egy fesztiválra, most pedig az irodalomból vizsgáztatottak között állt. Az sem segített rajta, amit ő maga írt, és amivel a világpoézis lenyűgöző gazdagságát gyarapította. Nem tudott szavalni, így nyomban agyonlőtték, akárcsak a többi nem-írót.

Hogy is írta egykor Theodor Adorno? Auschwitz után nem lehet többé verset írni… Vajon mit írna most? Nairobi után már szavalni sem lehet többé… Talán legalább olvasni még lehet, mondtam magamnak, a szentségit, legalább olvasni. És elkezdtem szorgalmasan keresni a Koránt. Vonakodott, rejtőzködött, de végül megtaláltam. Kortalan arany színben tündöklött. Hevesen és hiábavalóan nyitottam ki a könyvet. 99. szúra. Ezt olvastam: „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.”

Peťovská Flóra fordítása