Szirtes János „Tündérország” 1970–2020 című kiállításáról

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

Szirtes János „Tündérország” 1970–2020 című kiállítása című kiállítása

2020. 02. 28 – 2020. 03. 28.

Várfok Galéria

1012 Budapest, Várfok u. 11.

Abafáy-Deák Csillag: Ismét levitálunk?

Ma sem hagy nyugodni a szentendrei Művészetmalomban látott hármas kiállítás (Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János Levitáció című kiállítása). Levegőbe emelkedtek, ahogy most Szirtes János is, a bukósisakok által. Visszatérő lelkek bolyonganak a kiállítótérben. A vég felől nézzük őket? Értelmetlen a halál? Mi értelme a végnek? Szirtes megtalálta ennek is az értelmét? Üljünk mi is motorra, száguldjunk a sztrádán, a belvárosban, szlalomozzunk a kocsisorok között? Művészet-e a giccs?

Szirtes rájátszik a giccsre, a műanyagra, a plasztikra, mintha örök életet vizionálna, a halhatatlansággal játszik. Talán erre utal a „Tündérország” kiállításcím? Az idézőjel nem sok jót ígér. Gyanakvóvá tesz. Egyes íróink, költőink Erdélyre, mint „tündérországra” hivatkoztak, Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első része a „Tündérkert”, a tizenhetedik század politikai és társadalmi világát eleveníti fel, de Tündérország a népmesékben is gyakran megjelenik utópiaként, lakói halhatatlanok és örökké boldogok. Sok kultúrában megjelenik ez az elképzelt hely.

A kiállításon egy tündért se látunk, nem hogy az ő országukat. A mi országunkat látjuk, a hetvenes évektől kezdődően. Rossz időzítés,1988 az egyik mű címe, rossz időben voltunk rossz helyen? A fekete kontúros alak a tavaly készült bukósisakos installációnak akár előképe is lehetne, de színtelen és nagyon fekete világot látunk, egy alakot talán, aki bütyköl valamit, építeni próbál vastraverzekből. Az 1988-as Iránytű c, alkotás sem kecsegtet semmi jóval, nincs egyértelmű irány, igazodási pont.

Jelenlét ez is, Szirtesre jellemző. Olyan komplexitás, amely a nézőre bízza, hogy mit is lát vagy láthat. Az állapotok változásában a folytonosság érzetét teremti meg, semminek nincs vége, minden most történik és kezdődik. Szirtest a jelenség érdekli, de csak addig, amíg hozzá foghatót nem talál. Keres és talál, ha még sem, előbb-utóbb találni fog. Ilyen alkat, nem hagyja magát. Hagyja leesni a nadrágját, mintha villanyáram rázná a testét, nem zavarja, sőt maga is besegít a leesésben, mert kezével nem kap a nadrág után. Helyzetkomikum ez, a művész a hely vonzásában éli életét, csinálja performanszait. Adja magát, ahogy a megtalált képein. Kitárulkozik, igaz, a megtalált képeken megjelenő fekete szín jelzi, fogjuk vissza magunkat, a látvány lehet ismerős, de lehet, hogy másról van szó. A korlátokról, amelyektől olyan nehéz megszabadulni.

Szirtes a Vázlatokban az identitását keresi totem jeleket felhasználva, elutasítja a régi megközelítési módokat, szándékosan pacázik, sőt packázik velünk. Identitásunk nem örök, folyton változik, amit nehezen veszünk tudomásul. Töredékek ezek a képek, villanások, felvillanások. Bepillantást enged az alkotás légkörébe, technikájába, a szabad asszociációs gondolkodásmódba. Rájátszik a váratlanságra, a tárgyak, vonalak kapcsolatára. Kompozícióinak szerkezete és struktúrája ezzel nagyfokú mobilitással töltődik fel. Miközben olyan szavakat ad művének, mint Ős, Özvegy, Madár. Élet- és haláltémák ezek is. A múltba utazunk, közben mindvégig a jelenben vagyunk. Ezek a művek szoros kapcsolatban vannak a művész akciózásaival. Szirtes performanszaiban Erdély Miklós hatását is felfedezhetjük, ahogyan a kiindulási pont nála is ez, vagy a happening, ebből következnek szerteágazó műfajok szerinti művei. A kiállításon a belső teremben több fekete-fehér fényképet láthatunk korábbi akciókról és színes videót is.

A bukósisakokkal az értelmetlen halálra, a vég értelmetlenségére hívja fel a figyelmünket. Az utolsó percekre, a dolgok, tárgyak együtt állására. Mi ebben a páratlan és gyönyörű? A groteszk látásmód? A bukósisak véd, vagy mégsem eléggé? Szenvedéstörténeteket látunk? Borbély Szilárd Jézus-története jut eszembe (Az Olaszliszkai). Szirtes művei nem a megváltásról szólnak, hanem a véletlenről, hanem magáról a sorsról, amely sokszor kivédhetetlen. Blaszfémia lenne az egész? Szerintem nem, ha sokakban fel is vetődhet ennek gondolata. A hétköznapiság bemutatása ez, miközben nem akar rákérdezni, hogy ki a bűnös? Az áldozat lehet a baleset okozója is, meg akár vétlenül is belekeveredhetett. Rossz időben volt rossz helyen. Lehet itt valamit megbocsátani? Ha igen, kinek kell? Mitől lesz közös bűnné a bukósisakba rejtett halál? Szirtes játszik is, legózik, összerak, ahogy történt az esemény. A bukósisakban nincs arc, fej se, azt tárgyak helyettesítik. Lélek sincs? A művész lelke költözik a sisakokban, nyugtalan, hogy ilyen események is megtörténhetnek? Mi a tanulság, van-e egyáltalán ilyen, látva a műveket? A rituális áldozattal a közösséget védték, tartották egybe. Ábrahám sem volt rest Izsákot feláldozni. Az Isten figyelmeztette, nem teheti. Változnunk kell, figyelmeztet Szirtes. Az áldozatiság képében emberi halandóságunkra mutat rá Szirtes. Senki sem ártatlan?

Egy elgépiesedett világban a halál arat, miközben az áldozat, áldozatok hozzátartozói fájdalmukban poklot járnak. Nincsenek nevek, a néző maga dönti el, milyen emlékeket hoz magában felszínre. Nem panoktikumban vagyunk, és nem is látunk át Madame Chauchat testén. Szirtes lódítana, vagy az igazat mondja, mutatja? Te jól tudod, a költő sose lódit:/ az igazat mondd, ne csak a valódit,/ a fényt, amelytől világlik agyunk,/ hisz egymás nélkül sötétben vagyunk./ Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,/ hadd lássunk át magunkon itt ez estén. (József Attila Thomas Mann üdvözlése)

A kiállítás egyik kulcskérdése, hogy miként viszonyulunk a bukósisakokhoz? A matéria formailag egységes, az események heterogének. Milyen feszültséget generálnak a nézőben? Szirtes végig tárgyilagos marad, sőt távolságtartó. A buktató az, hogy a sisakon belül van az esemény eszenciája, az üres maszkból néz ki a halál. Az élőkre. Mi következünk? Abszurditás az egész látvány, a halálnyílás. Michael Cunningham szerint (lásd: Az órák) Virginia Woolf férje megkérdezte az írónőt, hogy miért kell a regényében valakinek meghalnia. – Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.- És ki hal meg?- A költő hal meg. A látnok.

A Várfok Galéria Tündérországában azt látjuk, Szirtes halhatatlan.

Kölüs Lajos: Ki-rajzás

A kiállítótérbe lépve Vendaur, 1982 fogad. A francia vendeur (segéd, eladó árus) szándékos átnevezésével állunk szembe? A figura gyűrött, megviselt arcából kivirít két-két foga, alul és felül. Groteszk mosolya mutatja, mire is számíthatunk.

Nem moziban vagyunk, nem is Star Wars-filmet látunk, de Szirtes János úgy harcol, mint egy igazi jedi lovag. Kint a terepen, puszta kézzel birkózik, vagy fekve rajzolja a keresztet, az X-et, izmosodik. Megtalálták elveszettnek hitt műveit, most egyben láthatók. Nyolcvanas évek, feketével elrontva a festményeket, mintha saját maga vált volna grafittistává, Banskyt megelőzve. A fekete humort sem veti meg. Játszik a halállal, bukósisakokat látunk, póznára tűzve, mint régen, a várfokra tűzték ki a halott fejét, a renegátét, az ellenségét, az árulóét. Szirtes kirakósdit játszik, mintha legózna, felépít (beburkol, a fejbe, az agyba, a szempárba rejt) egy eseményt, ami megtörtént, de itt már nem a valóság számít, hanem annak mása, felidézése, emlékezetbe vésése.

A Zongorista, 1989 fekete-fehér billentyűzete szögbe hajlik, keretként foglalja közre a kép látványát, a denevérszárnyakként lebegő fekete foltokat. Tépi-cibálja, írta egykor Ady a híres versében. Szirtes felülírja a háttérben zajló mozgást, képi motívumokat. Felötlik bennem, hogy lehetnénk egy vasöntődében is, az üstök a levegőben lógnak, füst és korom száll, az emlékek időrendje bizonytalan, nincs egymásután, csak valami mellett, egyidőben. A hierarchizált rend illúzió lett, a tárgyak feloldódnak, funkciójukat vesztik. A zene ritmusa lüktet, akár egy jazz koncerten. Szirtes mégsem az érzelemre játszik, hanem az elidegenítésre, amely révén kizökkenti a nézőt megszokott pozíciójából, ezzel távolságot hoz létre a kép világa és a néző között, hogy eszméljen rá, nem azt látja, amit megszokott.

A Vázlat 8, 9, 1986, a Sátoros, 1986, Ős, 1986 négyese is felülírás, a színek pompáját a fekete vonalak kérdőjelezik meg. Nincs határ vagy mégis van? Honnan nincs, és honnan van? Szabad világ ez, szabad a játék, a mindennapok szabályai nem érvényesek. Szirtes szerint ki kell lépnünk a komfortzónánkból, hogy értelmezni tudjuk a látványt. Igen, alapigazság ez (Alapigazság, 1987), konvergencia nélküli világot látunk, mondhatnánk, hogy gyökértelen, a fekete a halál, a végzet, az elmúlás szimbólumaként van jelen. A fekete lefed, elfed valamit, ahogy az emlékezetből is kiesnek események, máshogy emlékszünk valamire, mint ahogy a valóságban megtörtént. Absztrakt módon veti fel, miként is lehet a múltat szemlélni, megközelíteni. Szirtes cselez is, hiszen világunkat, emlékezésünket a gyász (Trianon) uralja, de ezen túlmenően a fekete a makulátlanság hiányára is utal, hibázhatunk, vétkezhetünk, hiszen emberek vagyunk.

A Vázlat 3, 1986 öt fekete pontja között a rovarszerű lét formáit és eseményeit látjuk. Mintha Korniss Tücsöktánca reinkarnálódott volna. Sőt József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című remekművének szürrealizmusa, rendezetlensége is jelen van a Szirtes képekben, amelyek a szabad asszociáción alapulnak, szerialitásuk a művészi szemlélet kimeríthetetlenségét, agresszivitását, rítusos voltát jelzik. A Madár 1, 2 1987 című alkotása a felülnézetből látott világot mutatja, a szabadságot. Nincs kalicka, de a fekete tónusok jelzik, semmi sem határtalan, jelen van a kötöttség és a kötődés. A madarak kirepülnek, ez a dolguk. Az Özvegy, 1988 olyan hatást kelt bennem, hogy minden változóban van, de nem tudjuk, miben is áll ez a változás. Az kép a fekete özvegy pókra is utal. A kép jobb sarkában a pókháló motívumát fedezhetjük fel. A fekete özvegyek magányosan élnek. Hálójuk rendezetlennek néz ki. Táplálékuk legyek, lepkék, hangyák, bogarak és más pókok. Fogságban több évig, a szabad természetben rendszerint csak egy évig élnek. Ami különös az alkotásban, a színes kockás háttér, ami teljesen más érzetet kelt, mint a pókháló. Szirtes a városi ember magányát ragadja meg, egyben az élet végességét és mozaikszerűségét. Párhuzamot talál a pók és az emberi világ között.

A Vázlat 4,5, 1983 a kinti és benti világot állítja egymás mellé. Emberi arcot látunk, a másik képen semmi sincs a helyén, szürreális a látvány, lárvák mozognak, kürtöt idéző formák az időt is szimbolizálják, az idő folyását, megszakítottságát. A Vázlat 1, 1988 áthallásos mű számomra. A folyón evezőket ugyanis Szirtes egy amőbaszerű vonalegyüttessel veszi körbe. Ez a hazánk? Ez volt egykor a hazánk? Térképimitáció? Piros keresztforma mintha a vérző szívekre-lelkekre utalna. Haloptikaként is utalhatnék a képre, a látóhatár körkörössége tárgyakat, figurákat, házakat foglal magában. Kifordított világot látunk? A Szobakép, 80-as évek vége, a belső nyugalom hiányára mutat, mintha egy kinti természeti képet, fák ágait látnánk. Törött gally, szürke, babszerű formák uralják a kép terét. Kint is, bent is vagyunk tehát.

A Vázlat 6 (Buzogány), 1983 komorságával tűnik ki a többi kép közül. Munkás ököl vasököl, oda sújt, ahova köll, rémlik fel bennem a régi mondás. Botond sehol, elbujdosott. Az Iránytű, 1989 minden irányba fordul, nincs északi-déli pólus. Bármerre vehetjük az irányt. Szabadok lennénk? A Rossz időzítés, 1988 kompozíció rejtetten már magában foglalja a mostani kiállítás bukósisakjait, az autó, a sebesség, a kerék négyszögesítése révén.