09.30.
| Szeptemberben indul a Családi Iránytű Klub >>>
09.30.
| Grand Café – Ráolvasás 03 – Orcsik Roland: Legalja >>>
09.28.
| Törzsasztal Műhely – I. Támogatói Bazár és kötetbemutató a Jazz Kocsmában >>>
09.17.
| Jazz Kocsma – Berta Ádám A kígyó feje című regényének bemutatója >>>
09.17.
| Grand Café – 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon >>>
09.14.
| Grand Café – Ráolvasás 02 – Nemes Z. Márió: Barokk Femina >>>
09.11.
| Deák17 – Egy ecsetvonásnyi Észtország és a Grimm testvérek meséi >>>
09.10.
| Molnár T. Eszter új regényének és kollázsainak bemutatója a Grand Caféban >>>
09.09.
| Duda Éva Társulat – „Újra lendületben! ” >>>
NAPI TANDORI

09.25.
| Bemutatták az első magyarországi dinoszaurusztojást >>>
09.07.
| Kossuth Rádió – Nagyok Nátyi Róberttel >>>
09.09.
| A Ludwig Múzeum pályázati felhívása >>>
08.14.
| Ír kortárs költészeti műfordító műhely >>>
08.10.
| Meghalt Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró >>>
07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>

DISZKÓGLÓRIA – Keresztül-kasul David Bowie életművén

Deczki Sarolta, Fenyvesi Ottó, Horváth Csaba, Lanczkor Gábor, Lengyel Zoltán, Lenkes László, Marton László Távolodó, Marx Laura, Nagy Márta Júlia, Péterfy Bori, Poós Zoltán, Delimir Rešicki, Sopotnik Zoltán, Hannah Sullivan, Szabó Eszter Ágnes, Uhl Gabriella írásai

Havasréti József Najmányi Lászlóról

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. […]

>>>

„A színpadon nem ábrázolni kell, hanem jelen lenni”
2020.03.07 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS KERESZTES ATTILÁVAL, A SZEGEDI PARASZTOPERA RENDEZŐJÉVEL

Liliom, Édes Anna, Hedda Gabler – csak néhány azok közül az előadások közül, amelyekkel Keresztes Attila vendégrendezőként nagy sikert aratott Szegeden az utóbbi évtizedben. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója, aki most szegedi és újvidéki színészekkel Pintér Béla Parasztoperáját próbálja a kisszínházban, azt mondja, a különbözőségek jól motiválják egymást. Beszélgetésünkben szó esett az erdélyi színjátszás helyzetéről, a párbeszéd lehetőségeiről, a Magyarországon is dolgozó két román sztárrendezőről, Purcăreteről és Serbanról is.

– Összeállt már igazi csapattá a Parasztopera szegedi és újvidéki színészekből álló alkalmi társulata? Mit jelent, hogy hídépítő ez a produkció?

– Ez a koprodukció az alkotók számára egy jó szakmai, kulturális találkozás. Az alatt a száz év alatt, amióta különböző országokban élünk, sok mindent vettünk át azokból a kultúrákból, amelyek körülvesznek a mindennapjainkban: én a román színházi kultúrából, a vajdaságiak a szerbből, Magyarország pedig a maga kulturális fejlődésének sajátosságaiból táplálkozott. A kulturális meghatározottságunknak köszönhetően mindannyian kicsit másképp közelítjük meg a problémákat, kicsit másképp gondolkozunk, és kicsit másképp közelítünk a színházhoz is. Ezek a különbözőségek rendkívül motiválóak és inspirálóak, ennek köszönhetően nagyon jó a próbafolyamat, hiszen van egy jó szakmai találkozás és egyben talán egy egészséges, a munkát előrevivő versengés is. Az egymás munkamódszerére való rácsodálkozás, az, ahogyan egymás felé egy már-már ideálisnak mondható figyelemmel és kíváncsisággal tudunk fordulni, egymás gondoltaira és megoldásaira tudunk figyelni, szépen viszi előre a munkát. Az egymásrahangolódást még inkább segíti, hogy a Parasztopera egy olyan alapanyag, ami a keresztény kultúránk alappilléreiből építkezik, megtaláljuk benne a balladavilágot, az operai szenvedélyeket, a népdalokat, ezeket az elemi tömörségű kifejezőeszközöket, amikben történet, érzelmek, születés és halál sűrűsödik. Mindezek az elemek közös kultúránk részei.

– Hogyan határozná meg a darab műfaját?

– A címe ugyan Parasztopera, de műfajilag nem klasszikus opera. Ahogyan zeneileg elegyedik benne az erdélyi népdal, a country, a rock és a barokk, úgy a drámában is elegyednek különböző műfajok sajátosságai. Sorsszerűségében hordozza a görög tragédiák hagyományait, de megjelenik benne az abszurd is, ráadásul az abszurditásnak egy olyan valóságával találkozunk, ami különösen izgalmassá teszi. A különbözőségek szervesüléséből létrejövő egységében valamiféle posztmodern alkotásnak tekintem.

– Érdekes, hogy miközben az operát játszók inkább menekülnének a recitativók éneklésétől – jó példa erre a szegedi Cosi fan tutte, amiben inkább prózai összekötő szövegeket használtak –, a Parasztopera épp az énekbeszédre épül.

– A dialógusrész recitativóból épül fel, mindössze két prózai mondat van az egész darabban. A prózai színház világában nekünk ez egy nagyon jó kihívás, mert kapunk ajándékba még egy eszközt, amivel meg kell birkóznunk, miközben formailag rendkívül izgalmas illeszteni a kettőt, mert a prózai kifejezésmódhoz a recitativo hozzátesz egy újabb minőséget és réteget. Ha folyamatosan így kellene színházat játszanunk, valószínűleg hamar elegünk lenne belőle, és visszatérnénk az egyszerűséghez, így azonban ez egy ínycsiklandó dolog.

– Mekkora kihívás a színészeknek a folyamatos éneklés?

– Már a bemutató előtt négy héttel hangról hangra végig tudtuk énekelni az egész darabot. Az igazi kihívás nem is a szép éneklés, hanem annak megtapasztalása és használata, hogy az ének mint kifejezőeszköz hogyan tud a pontos lélektani megfogalmazásban segíteni. Ebből a szempontból ez egy jól megírt darab, ami a humora mellett a lélektani íveket is pontosan követi.

– A Liliomtól az Édes Annán át a Hedda Gablerig sikeres előadások egész sorát rendezte az elmúlt évtizedben Szegeden, milyen volt most néhány év szünet után újra visszatérni?

– Örömmel jöttem. Megszerettem ezt a várost, ez a hetedik rendezésem Szegeden. Otthon, az állandó színházamban ismerem a közönséget, az évek során kialakítottunk már egy közös nyelvet, de egy másik városban mindig kihívás, hogyan tudom megszólítani a nézőket. Az egy nagy elégtétel, amikor az ember megtapasztalja, hogy egy másik városban érthető, amit mond, annak a gondolkodásnak, fogalmazásnak és formavilágnak, amit egy színházi előadásban használ, van befogadója, megszületik egy találkozás az alkotók és a nézők közt. Ezért szeretem Szegedet.

 

 

– Az olvasópróbán azt mondta a színészeknek, nem azt várja, hogy szerepet alakítsanak, inkább azt, hogy önmagukat adják, egyszerűen létezzenek a színpadon.

– Az utóbbi pár évben a folyamatos kísérletezés során, ami mind a színházi, mind az egyetemi oktatói munkámat jellemzi, arra a felismerésre jutottam, hogy újra kell fogalmaznunk, hogy mit jelent a színházcsinálás, és mit jelent maga a színész, ennek a folyamatnak a legfontosabb eleme, aki az adott pillanatot élővé teszi. Különböző megközelítések, elméletek és technikák léteznek arra vonatkozóan, hogy a színésznek hogyan kell dolgozni, hogyan kell fogalmazni. Egyre inkább meggyőződésem, hogy legnemesebb, legtisztább, legelemibb és legmagasabb szintű színészi fogalmazásmód az, amikor a színész már nem is fogalmaz, hanem a lehető legteljesebb önazonosságában jelen van. Az Othellók, a Hamletek, az Ophéliák, a Csongorok és a Tündék nem léteznek, ezek csak képek. A színész nem tud átváltozni mintegy varázsütésre este hétkor ezekké a képekké, csak úgy tesz, mintha ő képes lenne átváltozni, a néző pedig úgy tesz, mintha elhinné, hogy a színész képes átváltozni. Az ebben az értelemben vett jellemábrázolás kora lejárt, az nem ábrázolás, hanem hamisság, amit egy kimondatlan egyezség alapján látszólag minden fél elfogad. A színpadon tehát nem ábrázolni kell, hanem teljes személyességben jelen lenni, és ez az önazonos jelenlét és ez a mély személyesség fogja legitimálni az aznap esti Hamletet, Othellót, Ophéliát, Csongort vagy Tündét. Ezt az elementáris egyszerűséget próbálom megvalósítani az előadásaimban, és működni látszik. Azt tapasztalom, hogy egyben nagy elégtétel és öröm is minden színésznek ebben megfürödni, önmaga anyagából dolgozni anélkül, hogy ezt egy alakításnak nevezett alakoskodásba kellene préselnie. Az úgynevezett figuralest lassan elfelejthetjük.

– Minden színész alkalmas az ilyen megközelítésre?

– Természetesen alkalmas. Munkamódszer kérdése, ki hogyan dolgozik hosszú éveken keresztül, hogyan közelít a szereplőhöz és az előadáshoz, milyen technikákat és fogalmazásmódokat alkalmaz, de egy új szakmai kihívásként nagy örömmel vesznek részt egy ilyen munkában a színészek.

– Marosvásárhelyen telt házak előtt játszanak, művészeti igazgatóként mi a legnagyobb kihívás az ottani színházcsinálásban?

– Azt gondolom, a színháznak mindig két lépéssel a közízlés előtt kell járnia. Mert ha ki akarja szolgálni a közönséget, annak vélt elvárásait, akkor az stagnálást idéz elő, és egyszer eljön az a pillanat, amikor már maga a néző nem érzi úgy, hogy érdemes színházba járnia. Mert azt kapja, amit elvár, azt kapja, amit ismer, és az egészben nincs semmi újszerű, semmi olyan, ami érzelmileg vagy szellemileg kiválthatna belőle valamit. A színházban mindig kell egy értelmes provokáció – alkotóknak és nézőknek egyaránt. Az elmúlt nyolc év Marosvásárhelyen azt bizonyítja, hogy lehet provokatív de egyben befogadható, magas minőségű színházat művelni, és ezáltal létrejön a találkozás a színház és a nézők közt. A társulatot is folyamatosan provokálni kell ahhoz, hogy fejlődjön, hogy haladjon, ennek eszköze pedig az, hogy jó rendezőket igyekszünk hívni, olyanokat, akik kihívások elé állítják és előremozdítják. Nem csak a nézők, hanem a színészek ízlését is fejleszteni kell. Ha folyamatosan ezt tesszük, ebből egy idő után kialakul egy olyan szakmai tudás, egy olyan fajta színházról való gondolkodás, és egy olyan ízlésvilág, aminek köszönhetően már nehezen tudnak rosszak lenni a színészek. Mert ha egyáltalán van olyan, hogy jó és rossz társulat, akkor a különbség igazából csak a gondolkodásmódjukban, megközelítésükben, munkamódszerükben és a munkához való hozzáállásukban keresendő, nem a tehetségükben vagy a képességeikben. Művészeti vezetőként fontos feladat mentálisan és színészi eszközeik tekintetében is úgy edzésben tartani a társulatot, hogy minden munka kihívás legyen, vagy ami véletlenül nem az, azt önmaguk tudják azzá tenni.

– A tavalyi Rekamié Fesztiválon a szegedi közönség is kaphatott egy kis ízelítőt a marosvásárhelyi társulattól, mely Az ördög próbája című szenzációs, virtuóz előadásával óriási sikert aratott. Mennyire hatnak megtermékenyítőleg a román színházi törekvések a társulatára?

– Az utóbbi huszonöt évben lassan találkozott a román és az erdélyi magyar színjátszás, és mára már egy természetes szimbiózis alakult ki köztük. Olyan állandó átjárások és egymásrahatások vannak, amelyeknek nagyon pozitív hatásait érezhetjük. Az ördög próbáját is egy román alkotó, Radu Afrim rendezte, kifejezetten egy magyar társulat számára, belőlük indulva ki, nekik írva magát a szövegkönyvet is. Hasonlóképp, ma már magyar rendezők is gyakran dolgoznak román társulatokkal. A romániai színházi szakmában teljesen egyenértékű partnerként kezelik a magyar társulatokat, és tisztelik azt is, hogy más nyelven játszunk, más kultúrából jövünk. Azt hiszem, ez mindkét félre megtermékenyítőleg hat. Érdekes, hogy az eltérő nyelv ellenére kisebb a szakadék a román és az erdélyi magyar színházi szakma közt, mint a magyarországi és az erdélyi, egyaránt magyar nyelvű színjátszás között.

 

 

– Harminc évvel az öt halálos áldozatot követelő fekete március után milyen az élet manapság Marosvásárhelyen?

– Ma már egyértelmű, hogy a fekete március egy csinálmány volt, mesterségesen generálták a feszültséget csak azért, hogy létrehozzák a Securitate egy új intézményét. Ez a feszültség mára már szerencsére oldódott. Igazából én arra várok, hogy az erdélyi emberek, románok, magyarok, szászok, romák, bármilyen nemzetiségűek felismerjék és ki merjék jelenteni azt, hogy Erdély egy más kulturális térség. Eltelt ugyan száz év, de ma is óriási a szakadék kulturális értelemben Erdély és a többi régió között. Más térség, más örökséggel, más a gondolkodásmód és a munkamorál, minden más: létezik az erdélyiség. Az erdélyieknek ezt a felismerést kell táplálniuk, összerakniuk, szétszedniük és megélniük.

– Az erdélyi magyar színházi életet mennyire befolyásolják az anyaországban zajló közéleti, kultúrpolitikai történések?

– Mi Marosvásárhelyen nemzeti színházként a román művelődési minisztérium hatáskörébe és finanszírozása alá tartozunk, így mindenekelőtt a romániai kultúrpolitikai változások érintenek, ezek határozzák meg mindennapi működésünk. Hasonló módon a helyi politikum lesz a legfontosabb befolyásolója azon erdélyi színházaknak, amelyek önkormányzati fenntartásúak. Nekünk Erdélyben van feladatunk, az ottani magyar kultúráért tartozunk felelősséggel magunknak és a nézőinknek, és ez a feladatunk és felelősségünk független a mindenkori anyaországi kultúrpolitikától és annak változásaitól – az legfeljebb csak segíthet benne. Magánemberként a magyarországi közéleti és kultúrpolitikai történések annyira érintik az embert, amennyire engedi, hogy érintsék ezek. De Romániában a kultúrához való jogunkat mindenekelőtt Romániában kell kivívnunk és ott kell érvényesítenünk, a minket megillető alkotmányos jogokat ott kell érvényesítenünk, az ottani közéleti és kultúrpolitikai körülmények közt.

– Mi lesz a következő bemutatója?

– Ebben az évadban még két bemutatóra készülök, a szegedi premier után kezdem Kaposvárott a Csárdáskirálynő próbáit, majd az évad végén otthon Marosvásárhelyen Ibsen Nóráját állítom színpadra.

– Mennyire építenek Marosvásárhelyen a kortárs drámaírók darabjaira?

– Nagyon fontos, hogy a színház ne egy múzeum legyen, hanem egy ma megszólaló, mai gondolkodásmódot tükröző, friss művészet, ezért a kortárs szerzők is ugyanolyan fontosak, mint a klasszikusok. Számos ősbemutatónk van, nem egy előadásunk szövegét kifejezetten a társulatra írták. Ugyanakkor az elsődleges célunk az, hogy a színházunk legyen kortárs.

– A román színházművészet két legendás rendezőjével, Silviu Purcăretével és Andrei Serbannal is dolgozott együtt. Mit tanult tőlük?

– Purcărete mindenekelőtt egy csodálatos elme, akinek minden munkája egy fantasztikus szellemi konstrukció. Rendezőként olyan logikai labirintust épít fel az előadásaiban, amibe becsalogatja a nézőt, hogy az aztán sokáig szinte csak az aktuális útvonalat lássa, majd miután kijön ebből a labirintusból, visszamenőleg jön rá arra, hogy ez milyen csodálatos szerkezet volt. Purcărete ezen a konstrukción túl képileg is olyan dolgokat tud megfogalmazni egyetlen színpadi pillanatban, ami egyszerűen csodálatra méltó. Șerban esetében az az időzítés a lenyűgöző, ahogyan hajszálpontosan be tudja állítani a pillanatot, a helyzetet, a felvonást és az egész előadást, a legkisebb részlettől a teljes egészig. Lenyűgöző, ahogyan a produkcióban játszik az ütem- és ritmusváltásokkal, egy elképesztő szerkezettel és timinggal. Közben meg mindketten valami magától értetődő könnyedséggel próbálnak és alkotnak, és ez a mentalitás átragad a színészekre is, kik így kínlódás és erőlködés nélkül könnyedén tudnak rendkívül szép dolgokat létrehozni.

– Szegeden látott most előadásokat?

– Csak két előadást tudtam eddig megnézni, de úgy látom, érik össze egy igazi társulat, és nagyon jó a munkamorál, sokat dolgoznak, ami bármilyen társulat esetében egy fontos kohéziós és kondicionáló tényező. Jól vannak provokálva a színészek, élő ez a színház, ez pedig szerintem mindennél fontosabb.

Hollósi Zsolt

 

    

A szerző fotói


Címke: , , , , , , ,
2020.09.23 - tiszatáj

FELKÉSZÜLÉS MEGHATÁROZATLAN IDEIG TARTÓ EGYÜTTLÉTRE 
Leheletfinom, csaknem éteri dimenziókban járó romantikus történetet készített Horvát Lili. A szociodrámai felhangokkal élő Szerdai gyerek után az idei Venice Days-szekcióban landolt Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre zömmel parányi rezdülésekre, definiálhatatlan érzésekre összpontosító, olykor az európai modernizmus vagy posztmodern éra leleményeiből kölcsönző, alig észrevehető hibákkal rendelkező mestermű… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.23 - tiszatáj

INTERJÚ MOLNÁR T. ESZTERREL
Pár héttel ezelőtt, a Grand Caféban mutatták be Szegeden Molnár T. Eszter Teréz, vagy a test emlékezete című regényét. Három elbeszélő, három Teréz, akik mind három nyelven próbálnak kitörni a hallgatásból és beilleszkedni egy-egy új közegbe. Egy összefont regény, amely szótár is egyben. Kézikönyv a kitörölhetetlen múlt és az üldözött jelen összeegyeztetéséhez… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2020.09.21 - tiszatáj

Szokatlanul keresztezett, részben helyszíni, részben online kötetbemutatóval zárta a nyarat a Törzsasztal Műhely a Jazz Kocsmában. A szlovákiai Peredről online bejelentkező Mucha Dorkát Bencsik Krisztina kérdezte a közönség előtt Puncs című kötetéről, a felolvasás hangulatát pedig Török Dénes alapozta meg zenéjével. A hibrid, inter- és multimediális bemutató után a szerzőt a Puncsról, új ifjúsági és jelenleg készülő regényéről kérdeztük… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

>>>
2020.09.20 - tiszatáj

Baka István (Szekszárd, 1948. július 25 – Szeged, 1995. szeptember 20.) költő, műfordító.

>>>
2020.09.18 - tiszatáj

RADU ȚUCULESCU: SZTÁLIN, ÁSÓVAL ELŐRE!
A Sztálin, ásóval előre! cselekménye két szálon fut. Az első főszereplője egy falun élő fiú, Adrian, aki az öt- és tizennégy éves kora között megélt élményeiről számol be. Ezek közül az első Sztálin halálhíréhez kötődik, az utolsó pedig a Ceauşescu hatalomra kerülése előtti évekhez. A naiv gyermeki nézőpont már a bevezető történetekben sem érvényesül maradéktalanul, a beszámolókat időről időre olyan utalások szakítják meg, amelyek az elbeszélteknek retrospektív jelleget kölcsönöznek… – HLAVACSKA ANDRÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.09.17 - tiszatáj

RELIC (2020)
Bűntudat és személyes élmények szülték Natalie Erika James nagyjátékfilmes debütjét: japán származású, tradicionális ázsiai házban élő nagymamájának demenciája sarkallta alkotásra, miután hosszú ideig kapcsolatba sem lépett a rokonával és 2013-as találkozásuk idején az idős hölgy már fel sem ismerte őt. A Sundance-en, később VOD-on bemutatott Relic-ben a fájdalom és a tehetetlenség összes árnyalata kíméletlenül ott bujkál, ránk törve akkor is, amikor legkevésbé szeretnénk… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.14 - tiszatáj

BOJÁR IVÁN ANDRÁS BESZÉLGETÉSE TÉREY JÁNOSSAL
Most is azt gondolom, hogy ameddig nekem így nem lesz Trianonhoz közöm, addig nem tudom azt a bizonyos Trianon-színművet megírni, még akkor sem, hogyha Vidnyánszky Attila telefonálna személyesen, és milliókat kínálna föl ‒ erre persze nem fog sor kerülni. Szóval ez az én válaszom arra, hogy a kísérletező művészszínház foglalkozik-e nemzeti sorsproblémákkal. Szerintem igen, ki-ki a maga módján. Valamiért mégis szeretik odaírni, hogy ez akkor most konkrétan ez. Lehet, hogy tényleg az, és ez nekik valószínűleg hasznavehetetlen, ha egy konzervatív játszóhelyre gondolsz. Adja Isten, hogy ne így legyen…

>>>
2020.09.13 - tiszatáj

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL 
Érdekes kérdés, hogy kit számítunk zsidónak. Hallottam erről egy anekdotát Izraelben, amely szerint mondták Ben-Gúriónnak, aki megalapította Izrael államot, és az első miniszterelnöke is volt, hogy sokan jönnek a Szovjetunióból olyan zsidók, akikről nem lehet tudni, hogy valójában azok-e. Erre azt válaszolta, ha valaki olyan hülye, hogy zsidónak mondja magát, akkor zsidó…

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő