Konrád György: Kirándulás az emlékek között

A Bartók Béla Expresszt választottam

A szállodákból naponta kétszer is hazatelefonálok, Jutka ma reggel úgy érezte, hogy ez a legjobb nap az életében. Szép idő van, kimegy a babával sétálni az erdőbe, szépen felöltözteti, kocsin fogja tolni, de már holnap jön ez a nagy fej, jön az a nagy száj, jön az a nagy fül, és őt, Jutkát, a hangjánál fogva beszippantja. Szívünk hölgye tegnap a kerti fényektől megrészegedett, és kedve támadt véres húst enni, vett bélszínt, kisütötte vacsorára, a szája széléről mustárosan csöpögött a finom kis süldőmarha-vér. Egymásba zuhannak a reggelek, van egy örök reggel, emberhangok, dús borostyán, szilvától és almától roskadoznak az ágak. Sárga napfoltok és mélyzöld árnyékok között megyek fel a hegyre, az egyenes, majd ívesen forduló fasor a szőlőshegyre vezet föl, mellette elszórtan kőépületek állnak vörös cseréptetővel, és nagy kőszivarok őrzik a hegyoldalt. Leülhetünk a sárgára festett, fehér raszteres barokk kápolna tövében. Nagy felhő ereszkedik a Vércse-szirtre, mintha a szél fújná ősz szakállát. Csörög a szarka, alacsony nap fényébe ezüstöt húz a közeledő ősz. Becserkészem a szelíd mámor helyét, három hegy karéjában, két öböl kanyargó partvonalán járatom a szemem, több szőlősgazdával megértjük egymást, délután ülnek a pincéjük előtt, letekintenek, kínálják a vendéget, maguk iránt is elnézéssel vannak. Seregélyek tanyáznak a vad akácosban, részegek a lila bodzabogyótól, fűvel benőtt gyalogút vezet egy kőkeresztig. A fecskék napok óta gyülekeznek a villanydróton szabályos menetoszlopokba, ritmikus elhelyezkedésük az öt huzalon, olvasható zenemű. Ilyenkor, kora ősszel az ember arra fordul, amerről a nap süt, a meleg sugár oldalról támaszkodik az arcomra, ércesedik a kacsahápogás, tepsibe kerülsz nemsokára. Mi a falusi öregek titka? Nem akarnak olyasmit, ami nekik nem elérhető. Nem kell több, megbecsülik a tárgyakat, beszélnek is velük. Vasárnap este vissza kell mennem a városba, meg kellene fogalmaznunk egy közös nyilatkozatot más jeles személyiségekkel együtt, vitathatatlanul nemes ügyben. Majd pedig előadást kell tartanom egy konferencián; szabadon fogok beszélni, szembenézve a hallgatósággal, így, még ha pongyolább is az előre megírt szövegnél, de jobban odafigyelnek, mert váratlanabb, hogy mi következik. Kigördülök az egyik városból, begördülök egy másikba, itt is, ott is látok gótikus toronytetőt, teniszpályát és autószerelőt. Az állomásperonon egy magas nő várakozik, erős lábait megfeszítve, mintha táncolni akarna, napernyővel fel-alá sétál magányosan. Hátradőlök a Liszt Ferencről elnevezett expresszen, ami komolyabb érzés, mint ha a Lehár Ferencen kényszerülnék utazni, ha nem is olyan katartikus, mint a Bartók Bélán ülni.

Hol lennénk fordítók nélkül?

Talán még odafönn a faágakon az őserdőben, vagy sötét barlangok mélyén. Nemhogy az európai kultúra, de talán maga Európa sem létezhetne fordítók nélkül. Biztos hírforrásból tudom, hogy amikor az Úr mérgében az emberi arrogancia miatt, hogy ezek a vakarcsok égig érő tornyot építenek, megzavarta az értelmüket, különböző nyelvekre oszlatva szét őket, hallgatta egy darabig a jajveszékelésüket és az értelmetlen civakodásaikat, majd ezt megelégelvén, fordítókat és tolmácsokat küldött közéjük, hogy fáradságosan bár, de képesek legyenek megérteni egymást. Két íróasztalnál éreztem mély megilletődést. Az egyik egy Gönc nevű magyar faluban a lelkészlak ablakmélyedésében áll mintegy félezer éve. Azon fordította egy Károli Gáspár nevű lelkipásztor magyarra a teljes bibliát. Ezt az asztalt úgy érintettem meg, mint valami szellemmel teljes kegytárgyat. Hasonlóképpen elfogódtam, amikor Antwerpenben, a Plantin múzeumban megállhattam a filozófusok asztalánál, amely körül négyszáz évvel ezelőtt tudós irodalmárok megvitatták a legkülönbözőbb nyelvű bibliafordítások szövegeit. Hasábokba tördelve egymás mellett állt a héber és a szanszkrit, a görög és a latin változat. A másik oldalon a nagyobb modern nyelvekre készült fordításvariánsok képesztették el az együgyű szemlélőt. Hajók vitték szerteszét kontinensek között a bibliákat, és teremtettek vallási-irodalmi kapcsolatot egymásra siketnémán tekintő népek között. A biblia variánsaival etikák, néprajzok és növénytanok, vagyis szókincsek fogóztak össze. A filológust itt filozófusnak nevezték. Ők voltak a nagy értelmezők. Messze földekről jöttek össze, és messze földekre áramlottak szét a megfontolt jelentések. Ott dolgoztak mellettük, ugyanabban a teremben a nyomdászok és a korrektorok, s az udvarról ponyvás társzekerek vitték szerteszét a szentséges portékát, amelyre a cégnek egyedárusítási joga volt.

A fordító nem önmagát árasztotta ki papírra, hanem a szentnek vélt szöveget szolgálta. Ő volt Mózes, Dávid, Salamon, Ézsajás, Jób, Máté, János, Pál, sőt: ő volt maga az Úristen is. Átengedte magán az atya és a fiú beszédét, és a mécsese fényénél ő volt szinte mindenki és minden. A hatvanas években Budapesten, a Magyar Helikon Könyvkiadó másodállású szerkesztőjeként magyar fordításban gondoztam, és bibliapapíron, tíz vastag kötetben kiadtuk Lev Tolsztoj összegyűjtött műveit. Gyakran találkoztam kiváló fordítókkal, akik nem tudtak volna a maguk számára jobb mesterséget elképzelni, mint a klasszikusokat fordítani. Az a néhány oldal, amellyel naponta elkészültek, meggyőzte őket arról, hogy az életnek van értelme, és holnap is lesz, meg holnapután is, mert az élet nagy összevisszasága ezeken az oldalakon megbízható formává rendeződött.

Reklám

A magyarok jók a matematikában, a zenében és az irodalomban, olyan diszciplínákban, amelyekhez inkább tehetség kell, mint pénz. A nehézségeket figyelembe véve, már az ezeréves fennmaradáshoz is tehetség kellett. A jelentős szellemi művek létrejötte szemben a mostoha körülményekkel – mind megannyi hőstörténet. Igaz ugyan, hogy a balszerencse tud serkentő is lenni, a boldog béke pedig a tehetséget is elkényelmesíti, a kérdés igazában az adagolás: hogyan keverjék a sors szövőasszonyai a szerencsét és a balszerencsét pusztán a művészet érdekeit nézve. A magyar művészeknek megterhelésből elég sok jutott, kényeztetésből jóval kevesebb. Hogy Bartók és Kurtág mesterek, erről a zeneértőt a hang meggyőzi, de hogy a többi művészeti ágban is érdemleges művek keletkeztek, arról fokozatosan, némi késéssel győződhet meg az európai érdeklődés, amely az Unió keleti bővülésekor szeretné tudni, hogy most a változások nyomában mije van, leltárt készít és mérleget állít fel. Közép-Kelet-Európa, és ezen belül Magyarország tapasztalata, szellemi teljesítménye és tartása nélkül Európa nem az, ami. A magyar nyelv elszigeteltsége a magyar irodalmat úgy vette körül, mint a dió magvát a héja, intenzív bensőséget teremtve egyszersmind oltalmazta is. Mind több ajtócska nyílik kiváló közvetítők jóvoltából a dióhéjon, és ennek bizonyítéka, hogy van néhány magyar író, akitől sok német irodalombarát valamit olvasott. Jelentős művek mögött jelentős személyiségek állnak, különösek, és talán még szeretetre méltóak is, ha fogékonyan nézzük, hallgatjuk őket.

Textriver

Elképzelések csalnak magukkal sorba rendezett képekből, amelyek részei egy átfogó képnek. Egy válogató erósz dönti el, hogy mit hova. Az atyától sem várható el, hogy ne ismételje magát. Természetesen a fiútól sem, és a legkedvesebbjeink sem kivételek. Ismétlés a világ anyja, kevés mutációval fűszerezve. Az írás mámor, a világ érzékelése szavakkal. A részletek kiemelkednek, és új jelentőséget kapnak. Kis tárgy, nagy tárgy, nem ez a mérce, a nagyban a kicsi az érdekes, a kicsiben a nagy. A textus megbízhatósága és sűrűsége nem mond ellent egymásnak. Az uralkodó felületességgel szemben a megbízhatóság és a szilárd állékonyság radikális követelmény. Behunyom a szememet, lapozok a múltban. Történése pillanatában az esemény roppant erős, visszanézve csupán múló benyomás. Az olvasónak az én könyveim képzetek, nekem életkorszakok. Folytonos könyv, szövegfolyó, nem szűnik meg sosem, szerzője kíváncsian figyeli, hogy merre kanyarog. Csak újraolvasva, átírva kezdem felfogni, hogy mit is írtam. Árnyak kergetnek, árnyakat kergetek, naponta akár többször is kénytelen vagyok dönteni. Ki vezet a rögtönzéseimben? A sorsom egy önálló és tőlem független lény, oldalpillantásokkal figyelem, rajta tartom a szemem lehetőleg mind a tíz körmén. Ismerem a trükkjeidet, mondom, de valójában még sohasem sikerült túljárnom a sorsom eszén.

A mámor zarándoklatai

Gyakran a jövőre, a reményre akartad irányítani önmagad és mások gondolkozását, és nem adtál elegendő teret a múltnak, a kétségbeesésnek, a semmivé válásnak. Nem megadni a halál rangját, nem látni a szétesés közeledő valószínűségét hiba. Hova visznek az utazásaim, bármiféle járművel, vagy akár egy helyben, a tudat röppályáin, ideértve a mámor zarándoklatait is? Mit akarok? Járok körbe a világon, kibontakozva az egyik város ügyeiből, és felhőkkel elválasztva már a földtől, odatúl, nem tudni, hol. Minden szállodaszobában át tudom adni magamat az otthonosság élményének. Elég hozzá egy lámpa fényköre is, ha már lepakoltam az összes bőrmappát és az egyéb szükségtelen holmit az asztalról, és ha sikerült megfeledkeznem arról is, hogy velem szemben egy tükör van. Egy gyalogjáró száll a felhők fölött, el valahova, és onnan vissza. Elmegy és visszajön, elfelejt és újra fölfedez. Csak addig vagyok, ameddig bírom a lábamat a térben előretolni, elmegyek, hogy visszajöhessek, ez az önmagát eltörlő mozgás megnyugvást kelt. A tengerentúlról Budapestre tartó repülőgépen már minden újságot elolvastam, haladok vissza a legfelső légtérből, az űrutazók derűjéből a budai lakásunkba. Budapesten van hol kószálni, esténként a legjobb a saját családommal vacsorázni, a saját ágyamban éjszakázni, másnap reggel pedig a saját életrajzomban felébredni. Szereplések után nemsokára megérkezem, álltam a sarat, a honoráriumból egy darabig megélünk. Ha kontinensközi repülőúton vagyok, megszáll a kényszer, hogy az egész emberiséget mint egyetlen élőlényt gondoljam el. Ha már könyvek által voltam sok más is, ha már sokszor átöltöztem egyik alakból a másikba, akkor talán könnyebb búcsút inteni. Kinek? Mindenkinek.

Az utas válasza

Az utas vállalja a kockázatot, nem keresi a legnagyobb biztonságot, de azt is megtanulta, hogy gyakran azok lettek mészárlások áldozatai, akik behúzódtak a zugolyukba. A megoldási javaslatokra az utas válasza a hitetlenség, mert ritkán gondolja, hogy az emberi problémákat meg lehetne oldani. Elviselni őket, bánkódni miattuk, szórakozni rajtuk és elmélkedni róluk, ez még talán lehetséges, a tények tartósak. A mozgássérült is, a kerekesszékhez vagy az ágyhoz kötött is szeretné kihasználni az élet végső ajándékait, az alkonyi fényeket, a vénasszonyok nyarát, az utolsó kortyot, mintha minden, amihez hozzáér, veszőfélben lenne, és eltűnni készülne. A völgyekben fehér falvak, vízszintesen surran előre az expresszvonat, sima gördüléssel, hol megemelt pályán, hol meg alagúton át. Felemelkedik egy erdős dombhát, a táj hullámvasutazik föl és le, mi pedig vad iramban csúszunk előre.

Konrád György: Sétabot – Ásatás 3. (Kirándulás az emlékek között)

Magvető Kiadó

Budapest, 2020

336 oldal, 5999 Ft

A kötet bemutatója 2020. április 3-án 17 órakor lesz a Magvető Caféban (1074 Budapest, Dohány u. 13.) A nemrég elhunyt Konrád György posztumusz megjelenő kötete az utolsó, amelyen a szerző dolgozott, de megjelenését már nem érhette meg. A beszélgetés résztvevői: Dragomán György, Havasréti József és Szegő János. A könyvből Fodor Tamás olvas fel részletet. Az Ásatás című regényfolyam harmadik kötete, a Sétabot újabb kirándulás a nagy életmű rengetegében. A könyv egyszerre regény és napló, memoár és líra. Egy emlék előhív egy másikat, egy félmondat egy újabbat. Évtizedeket és kontinenseket barangolhatunk be így – a kellemes és meghitt séta beszélgetésre, párbeszédre is alkalmas tempójában. A könyv a szerző szellemi végrendeletének is tekinthető.