A szabadság melankóliája

SZÁSZ LILLA: ÜDVÖZLET ÚJ OTTHONOMBÓL

Szász, a sztereotípiákat elkerülve, szubjektív és objektív nézőpontok keveredésével dokumentálta egy közösség kollektív sorsát,  míg az egyént érintőlegesen tudta csak fókuszpontba helyezni, ami csupán a „helyszínen” eltöltött rövid időnek tudható be.

Szász Lilla 2018-ban nyerte el a Budapest Galéria Művészcsere Programját, aminek köszönhetően  Lisszabonba utazhatott. Amikor megkapta ezt a lehetőséget még nem volt konkrét elképzelése arról, mit szeretne ott csinálni, csupán azzal volt tisztában, hogy Lisszabonban is, az általa közkedvelt témák mentén szeretne kutatásokat végezni, aminek végeredménye egy fotósorozat lesz. Így hát ezekhez a témákhoz – identitás, otthon, otthonkeresés – keresett helyi/lokális történeteket. Ezen a ponton hozta úgy a sors, hogy barátnője, aki portugál szakon végzett, felhívta a figyelmét az afrikai portugál gyarmatokról (Angolából, Mozambikból, Guinea-Bissau-ból, Cape Verde-ből és São Tomé e Príncipe-ről) visszatelepített lakosok sorsára. 1975-ben közel 800 ezer portugál állampolgár, úgynevezett retornado, állami segítséggel véghezvitt visszatelepítési története lett tehát kutatási témájának kiindulópontja, vagyis a visszatérők, retornadók jelensége Portugáliában. Az 1961-ben kezdődő portugál gyarmati háború következtében fokozatosan meggyengült a diktatórikus Második Köztársaság és az 1974-es katonai puccsal elindult egy rapid dekolonizációs folyamat. Portugália akkori lakosságának majdnem egy tizedének megfelelő retornadók elszállásolása és a portugáliai lakosságba való integrálódása komoly kihívást jelentett az állam számára, és az ország 20. századi történelmének egyik hosszútávon is meghatározó fejezetévé vált.

Szász dokumentarista és fotóműveszeti projektjeiben, többek között az Üdvözlet új otthonomból c. projekt során is úgy foglalkozik perszonális, súlyosan hétköznapi emberi problémákkal, hogy közben olyan általános, szinte mindenkit érintő kérdésekre emeli a tekintetet, mint a kiszolgáltatottság, a megfélemlítés, a hatalom mibenléte, a naivitás, butaság és vakság, vagy éppen az alapvető, élethez való jog, a diszkrimináció, vagy a kisebbségi lét kérdése. Miután elkezdte előkészíteni az anyagot, szokásához híven a témában jártas szakembereket keresett, így talált rá Elsa Peralta antropológusra, aki immár több éve kutatja a szóban forgó jelenséget. Szász vérbeli dokumetaristaként tudatában van annak, hogy sikeres képek soha nem teleobjektívvel, nagy távolságból születnek, hogy meg kell Ismernie azokat, akiket fényképez, hogy időt kell töltenie alanyaival, hogy megismerjétek egymást, hogy keresnie kell a közös pontokat. Ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy soha nem élhet vissza egy ember határaival, törékenységével, történetével, érzékenységével, amihez a legtisztább és legőszintébb kommunikációra van szüksége. Hiszen ez esetben is olyan emberekkel kellett találkoznia, akikben többé vagy kevésbé, ott rejtőzik a származási helytől való elszakadás traumájának hatására fellépő honvágy. Ezeket a lelki zajlásokat érinteni nem egyszerű, és elodázhatatlanul körültekintő feladat, akkor is ha tudjuk, hogy az elveszett helyek, emberek és tárgyak iránti vágyakozás esetenként bár patologizálhat de kreatív megküzdést is eredményezhet. A kiállítás képei mellé csatolt dokumentumokból, az érintettek tollából származó, névtelen visszaemlékezésből az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak a származási helytől való elszakadás megrázkódtatásával kellett megküzdeniük a retonadóknak, hanem amellett, hogy Portugáliában sokukat, gyakorlatilag semmi sem várta, még a korabeli, helyi viszonyokkal is szembe kellett nézniük, el kellet azt viselniük, ami újabb sokként érte őket: „Az embert két oldalról támadták. Abból, amit megértettem, és amit láttam, így lehetne leírni: egyrészről a konzervatívabb és xenofób oldal úgy nézett rád, mint egy másodrendű portugálra, függetlenül attól, hogy fekete vagy fehér voltál, és mint egy primitív emberre, aki nem alkalmas a nagyvárosi életre, mert nagyon sokan jöttek ide, Lisszabonba. Másrészről, aki balos volt, úgy nézett rád, mint egy rasszistára, aki elfogadta azokat a körülményeket, melyek között élt, mintha a portugálok mind fasiszták lennének, mert diktatúrában éltek ebben az időben.”– írja egy névtelen visszaemlékező.

Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Szász Lilla fotóinak megtekintése után közelebb kerülhetünk a retornadók lelki folyamatainak megértéséhez, csupán csak bepillantást nyerhetünk egy olyan társadalmi-politikai rendszer által nyakatekert történetbe, ahol a személyes és a hatalom összekeveredésének traumatikus/nosztalgikus örvényei kavarognak. Viszont a képeket kiegészítendő, az azok mellé helyezett visszaemlékezések, a visszatérők érkezését bemutató archív dokumentufilm, a ’70-es évekből származó turistatérkép és fotókönyv, valamint az Elsa Peralta által épített, böngészhető online archívum összeségében egy kerek egész képet rajzol elénk. Továbbá esztétikai szempontból is igazán izgalmas elidőzni Szász fotográfiái előtt, amiken így, a háttérdutásunk mentén már sokkal több van, mint amit látunk, hiszen a képek erősen köthetőek társadalmi és gazdasági mozgásokhoz. Szász, dokumentarista fotográfusként nem feltétlenül törekszik arra, hogy egy kép szép legyen, vagy eladható, leginkább egy történet elmesélése érdekli, és az, hogy azt a történetet hogyan tudja legpontosabban visszaadni a vizuális eszköztár segítségével, nagyon jól tudja és tisztában van azzal, hogy a fotográfia ebben az esetben „csupán” egy figyelemfelhívó eszköz, amely segít megértetni más kultúrákat, közösségeket, a helyet ahol élünk. Ez néha eredményez esztétikai szempontból élvezhető képeket, néha meg nem.

Budapest Galéria, 2020. január 30 – március 15.

Igor Split